Olvassunk el egy szerelmes levelet!
„…Leveleidben felváltva sértegetsz, és dorgálsz meg, szégyenítesz meg, kemény szavakkal illetsz. Nem érdemlem ezt meg! Biztosítalak az élő Istenre, hogy senkinek a szíve nem maradt ilyen hű feleségéhez a távollétében! Állandóan csak rád gondolok, feléd sóvárog lelkem! Nagyon sajnálom, hogy nem biztosíthatom neked azt, amire nagyon is vágyok: házasélethez való jogodat, minden sábbátkor és ünnepkor. Hiszen minden kívánságodat teljesíteni akarom!…”
Bármennyire kortalan a szöveg, a levél régen, 1204 körül keletkezett, egy Indiában utazó zsidó kereskedő írta Egyiptomban maradt feleségének. Az ügy pikantériája az, hogy a kairói zsinagóga zárt iratgyűjtőjébe helyezték, mint fontos dokumentumot…
| ||
Nyelve pedig judeo-arab, tehát héber betűkkel írt arab szöveg. A korszakban, a Mediterráneum déli részén, egészen Irakig, arabul beszéltek a zsidók, hiszen ez volt a többségi társadalom nyelve. Hasonló módon alakult ki a judeo-perzsa nyelv, amely a Perzsa Birodalomban és más perzsa területeken (pl. a mai Afganisztán környékén is) volt a zsidók közt használatos. A judeo-perzsa nyelv kutatásának egyik úttörője pedig történetesen egy nagy magyar tudós, a Rabbiképző második rektora, Bacher Vilmos volt. Említsük meg, hiszen az intézmény éppen idén 140 éves. Az „orientalista” tanulmányok, tehát a keleti nyelvek, kultúrák ismertetése később szerves részévé vált a rabbiképzésnek, természetesen csakis a zsidó tudományok művelését kiegészítve. Goldziher Ignác, az iszlámtudomány óriása is a Rabbiképző oktatója volt. A korszak tudósai kezdték felfedezni, hogy a zsidó és az arab kultúra erősebben hatott egymásra, mint korábban gondolták.
Goldziher említi meg, hogy az arab szó az imádságra: szálá صلاة, melyet minden valószínűség szerint Mohamed vett át az arámi nyelvből. A pogány arabok az iszlám megjelenése előtt – Mohamed szerint – nem tudtak imádkozni. A tudományos álláspont szerint a zsidó és keresztény imádkozó embereket figyelhette meg, és így alakíthatta ki a napi öt imádkozás szokását. A klasszikus arab nyelv egyik alapszavává vált így egy arámi kifejezés.
A nyelvi hatások a másik irányban is hasznosnak bizonyulnak. A Tóra és a Biblia teljes megértéséhez néha egészen egyszerűen tudni kell egy picit arabul, arámiul, asszírul.
A zsidó és az arab kultúra mai egymásra hatását személyesen is megtapasztalhattam, amikor évekkel ezelőtt a délnyugat-franciaországi Toulouse-ban dolgoztam rabbiként. Az ottani közösség nagy része afrikai-szefárd eredetű, tehát még Marokkóban, Algériában született, és gyerekként érkezett Franciaországba. Többüknek még arab az anyanyelve. A zsinagógában keleti zsidó, szefárd szokásokat tartottak. Például mimunát, vagyis édes süteményes „peszáchzárást” rendeztek, ahogy Észak-Afrika közösségeiben szokás: az egyiptomi kivonulás ünnepéről van szó, amelynek 8 napja alatt nem lehet „kovászos” ételt fogyasztani, ekkor eszik a zsidók a maceszt. Maga a szefárdi, peszáchi szokásrend sokkal több ételt enged fogyasztani a szefárdoknál, mint Kelet-Európában.
Bár micvákkor (férfivá avatásokkor), az élet nagy fordulópontjainak ünnepén nem az askenáziak szolid öltözködése dívik. A háromévestől a nyolcvankét évesig mindenki együtt rázta ilyenkor Enrico Massias „Le mendiant de l’amour” című slágerére, amelynek refrénje: „Adj nekem, adj nekem, Isten majd visszaadja!” Mert a felhőtlen, közös bulizás és a finom közösségi vacsorák szefárd szokások voltak mindig is. Szerintük Marokkóban sosem voltak elválasztva a nők és férfiak egymástól az este folyamán. Ilyen eseményeken így nem maradhat el a kötelező „hulululu”-zás sem, a közösség boldogságának hangos kifejeződése.
| ||
Meghatóan beszél az arab–zsidó együttélésről a „Rabbi macskája” című, magyarul is olvasható képregény és rajzfilm. A francia gyarmaton, a világháború előtti Algiers-ban járunk, színes mozaikok és szőnyegek közt, a Kaszba mélyén. A történet elején egy macska szeretné, hogy bármicvája legyen. Segít gazdájának, a rabbinak letenni az állami francia nyelvvizsgát. Ez nem könnyű neki, hiszen ő inkább a helyben használatos arab nyelven beszél a közösségével. Végül a vizsga sikerül neki, és folytathatja a munkáját, ámbár a macska bármicvája elmarad. A filmen kívüli valóságban azonban a francia szefárdok számára sajnos nem az „aranykor” maradt meg, hanem ami utána jött: az 1963-as trauma, amikor a zsidóknak menekülniük kellett Algériából. Toulouse-ban olyan személyes történeteket hallottunk ezekről az évekről, amelyekben szomszédok váltak ellenségekké egy fél pillanat alatt.
A traumák nem változtatták meg a szefárdok identitását és életörömét. A tényekkel máig szembesülhet a látogató, amikor Franciaországban vagy Izraelben felkeresi a szefárd vagy mizráchi közösségeket. Felfedezheti, hogy a szefárd zsidó és az arab közösségek lényegükben közös sémi gyökerekből ágaznak el. Az arab és a zsidó kultúra közös nevezőiről pedig már ősi dokumentumok is tanúskodnak, legyen szó Száádjá Gáon írásairól vagy a Geniza iratairól. Vagy pedig a popzenéről. Egy kis betekintés:
Riff Cohen a 42. zsoltárt énekli: Cámá Náfsí
A szerző a Páva utcai zsinagóga rabbija.
