| ||
Izrael állam hetvenedik születésnapjára vasárnap fát ültettünk. Harmincötöt itthon, harmincötöt Erec Jiszráelben, vagyis Izraelben. Az a megtiszteltetés ért, hogy a Szent István parkban én ültettem az egyiket, MAZSIHISZ-es rabbi kollégáimmal, és más, a zsidó közösségért dolgozó emberekkel közösen. Kis pihenőt kaptunk a hétköznapi pezsgésből. A beszédek után a magyar és az izraeli zászlót együtt tartották a résztvevők, majd a fákhoz mentünk. A parkban, közösen locsolni, ásni, ültetni a díszcseresznyét: felemelő volt, a közös munka erejének apró megtapasztalása.
A békés hangulat szép tanulság minden alkalomra. Nem annyira ismert tény, hogy a Holokauszt előtt, a zsidóságon belül is nagy harcok dúltak, legtöbbször csak szellemi értelemben. Az egyébként főleg verbális valláspolitikai háború azonban sokszor fizikai erőszakba torkollott! Akárhogy is, ritkák voltak a pillanatok, melyekben a közösség ereje felülkerekedett az ideológiai vitákon. A vezetők néha csak a külső veszély hatására voltak képesek elfelejteni nézetkülönbségeiket (vagy akkor sem).
Ilyen példa (amikor a külső elnyomás hatására a zsidóság összefogott), a reformkorszakban is volt. Az 1840-es években, a ruzsini rebbe, reb Izrael Friedman oroszországi központjából emigrációba kényszerült. A családját is hátra kellett hagynia. Habsburg területekre menekült a cár haragja elől. A rebbének nagy szüksége volt tehát az osztrák területeken élő szimpatizánsainak segítségére. Az orosz hatóságoknak való kiadatásról döntés készülődött a bécsi udvarban. A közösség pedig összefogott, zsidó báróktól kezdve a kisiparosokig, latba vetette a befolyását, vagy petíciókat fogalmazott meg, írt alá, hogy hagyják békén a rabbit! A császárság fővárosában, többek között, maga Izsák Mannheimer, a bécsi főrabbi járt Metternich kancellárnál, hogy az extradíciót elkerülhesse a rebbe. Gondoljunk bele, a vallási reformok híve – aki lényegében „esküdt ellensége” a haszidizmusnak – az egyik legbefolyásosabb haszid rebbének segít a kiadatás elkerülésében! Mannheimer rabbinak köszönhetjük a neológ imakönyvet is, és talán részben azt is, hogy a nyugati típusú, konszolidált zsinagógai újítások megjelentek Magyarországon.
Az ideológiai határvonalak élesek voltak a nemzeti otthon kérdésében is. Ma már természetes, hogy a magyar és az izraeli zászló együtt lobog zsinagógákban, közösségi rendezvényeken! Azonban az első világháborút megelőzően a neológia konfliktusban volt a cionizmussal. Hiszen a nemzeti gondolat más-más oldalán álltak. Magyarország és Cion: a szívhez közel csak az egyik lehetett igazán! Vagyis az asszimiláció és a disszimiláció radikális ellentétében léteztek a közösség különböző csoportjai. Mégis volt olyan alkalom, amikor a vezetők felülemelkedtek az otthon és identitás dilemmáján. Talán eszükbe jutott, hogy egy fáról ettük azt a bizonyos gyümölcsöt?
A tudomány világában sokszor nem volt lényeges, hogy valaki milyen ideológiai háttérből jött, és így maradhatott tere az együttműködésnek tere. Ilyen alkalom volt az összefogásra a modern héber nyelv, az ivrit létrehozása. A héber nyelv újjászületését a cionista mozgalomnak egyengetnie kellett, sokszor külső segítséggel. A támogatás elnyerése érdekében, a 19. század vége felé a héber nyelv első akadémikus szótárának megalkotója Magyarországra jött. Néhány évvel korábban még Bacher Vilmos (később a Rabbiképző rektora) veszi rá, hogy „rendes”, tudományos igényességű szótárt írjon, ne csupán a hétköznapi beszélőket célozza meg. Hatására Eliezer ben Jehuda, a szótár szerkesztője, így is döntött. A munka így sokkal nehezebbé vált, viszont történelmi jelentőségű mű keletkezett. A Rabbiképző vezetői segítették, különböző alapítványokból összegyűjteni a szótár megalkotásához szükséges pénzt. Így adta meg a segítséget a hazai zsidóság, az ivrit első lépéseinek, a leendő állam hivatalos nyelvének. Szerencsére nem esett messze a neológ alma a fájától!
A Szent István Parki fák elültetése Izrael születésnapján annak az elismerése lehetne, hogy különbözőségeink mellett is közös gyökereink vannak, jöjjünk bármilyen ideológiai háttér felől. Felmerült bennem a kérdés: vajon képesek vagyunk-e egy családként gondolkozni? Vajon a minket elvakító konfliktusainkban emlékezünk-e egy ágra visszamenő „eredetünkre”? A Misna emlékeztet minket az emberiség ősi azonosságára, hiszen ezt olvashatjuk a Szánhedrin traktátusban:
A teremtéskor egyetlen ember, vagyis Ádám lett teremtve, … az emberek közötti béke érdekében, hogy senki se mondhassa: „az én őseim nagyobbak, mint a tieid”!
Eszerint minden ember ősapja Ádám, ősanyja pedig Éva. A hagyomány szerint mindannyiunk családfája egyetlen gyökérből nőtt ki. Ahogyan az emberekre, úgy szellemi életünkre is használhatjuk ezt a hasonlatot.
A fa képéből indulva a héber nyelvnek, a zsidó kultúrának és vallásnak is összetartó erőnek, törzsnek kell lennie! Hiszen a szellemi összefogás „gyökeréből” nőtt ki az állam. Izrael pedig a „fatörzs” egyik legnagyszerűbb hajtásává vált hetvenedik születésnapjára.
