A két ünnep közötti időben, a mostani hetekben értjük meg a zsidó önvédelem és a nem zsidókhoz fűződő szolidaritás közötti bonyolult, ellentmondásos viszonyt.
Két héttel járunk purim ünnepe után, kettővel pészáh előtt. Bár a naptár, az időbeli közelség mintha összekapcsolná a két ünnepet, jellegüket és történelmi hátterüket tekintve nem is állhatnának messzebb egymástól.
A purim története – a király egyik főembere meg akarja gyilkolni a zsidókat, akik a szerencsének és a király zsidó feleségének, Eszternek köszönhetően megmenekülnek – az ókori Perzsában játszódik talán az i. e. 4. vagy 5. században, de erről a sztoriból kiindulva pontos, az időbeli elhelyezést lehetővé tévő történeti háttér híján tényleg csak sejtéseket fogalmazhatunk meg. Az ünnepet nem Mózes öt könyvére, a Tórára, hanem Eszter könyvére alapozzuk, amelyik a héber Biblia utolsóként kanonizált könyve, de a purim ünneplésére vonatkozó szabályokat majd csak a Talmud első, Misna nevű részében, az időszámítás szerinti második században rögzítik a rabbik. Nincsen semmilyen bizonyítékunk arra nézve, hogy azelőtt is ünnepelték volna..
Pészáh, a purimmal ellentétben, a tórai eredetű ünnep mintapéldája. A Biblia egy teljes könyvet szentel az egyiptomi kivonulásnak, annak az eseménynek, amelyet a pészáh ünnepel. A pészáh egyszerre emlékezés a kivonulásra és az esemény újraélése. Azon különleges ünnepek közé tartozik, amelyet már maguk a történet szereplői is megünnepeltek, a „nulladik évfordulót” is megtartották. Háromezer évvel ezelőtt, mielőtt kimenekült a zsidó nép Egyiptomból, maceszt sütöttek és megszabadultak a kovászos ételektől, pont úgy, ahogy mi is tesszük nemsokára. Izrael gyermekei annak idején ugyanazokat a tórai parancsolatokat tartották az ünnepen, mint amelyeket nekünk kell, és közben meg is írták egyben a pészáh történetét azzal, hogy kivonultak. Izrael mai gyermekei nemcsak emlékeznek, hanem az ünnep „forgatókönyve”, a Hágádá szerint úgy kell tenniük, úgy kell tennünk, mintha mi magunk vonultunk volna ki éppen most Egyiptomból, ezért esszük mi is például a maceszt, amelyet nekik kellett enniük, amikor sietve távoztak a Szolgaság Házából, Egyiptomból.
Míg a purim a rabbik által utólag „konstruált” ünnep, a rabbik parancsolták meg, hogy mit kell tennünk ilyenkor és nem a Tóra (ettől még nem kevésbé fontosak az ilyenkor esedékes „micvék”!), a pészáh tórai tekintélyét az is mutatja, hogy az exodust átélő generáció is pont azt csinálta, amit mi most. Semmi utólagos konstrukció.
Nem csak történelmi hátterében és vallásjogi kérdésekben különbözik a két ünnep egymástól. Tanításaik, prioritásaik is radikálisan mások, illetve kiegészítik egymást.
A pészáh-történet tanulságát a következő tórai idézet foglalja össze: „Az idegent el ne nyomd és ne szorongasd őt, mert Ti is idegenek voltatok Egyiptom országában.” (Mózes II 23:9) A Hágádá olvasásakor, szédereste újra átéljük az egyiptomi rabszolgaságot, hogy megértsük, mit jelent a szabadság, és ez a tapasztalat ismét világossá tegye számunkra, hogy mások szabadságáért és méltóságáért is küzdenünk kell. A pészáhi történet empátiára kötelez. Sok amerikai széderestén, az egyiptomi kivonulás mellett, az amerikai feketék rabszolgaságáról is mesélnek, ahogy a mai diktatúrák, nemzetközi konfliktusok, etnikai-kulturális tisztogatások áldozatairól is szó esik. Meg sem tudom számolni, hány széderestén hallottam az amerikai fekete polgárjogi mozgalom egyik vezetője, Fanni Lou Hammer híres mondatát idézni: „Nem lehet igazán szabad egyikünk sem, amíg mindannyian szabaddá nem leszünk.” Pészáh ünnepe tehát egyetemes erkölcsi elveket hirdet, ez lehet az egyik oka annak, hogy a szédereste megtartása annyira népszerű a liberális zsidó közösségekben Amerikában. Az amerikai zsidók körülbelül 70%-a tart szédert, pedig mindössze 23%-uk jár havi rendszerességgel zsinagógába.
A purim tórai összefoglalója egészen máshogy hangzik: „Emlékezz, mit tett veled Amalék népe […], töröld el Amalék emlékét az ég alól, el ne felejtsd.” (Mózes V 25:17-19) Ezt a verset a purim előtti szombaton olvassuk fel a zsinagógákban, és minden zsidónak kötelessége hallani ezen a napon a Tóra-olvasást. Az amalekiták az a nép volt, amelyik hátba támadta Izraelt a sivatagban, de tágabb értelemben az archetipikus, az abszolút gonoszt képviselik a judaizmusban. Azért olvassuk pont purim előtt Istennek az amalekitákkal kapcsolatos parancsolatát, mert Hámánt – aki a purim történetben meg akarja gyilkolni a zsidó népet – szintén Amalék népéből valónak tartja a zsidó hagyomány. A purimi történet úgy végződik, hogy miután a zsidók megmenekültek Eszter királyné segítségével, bosszúból szerte a perzsa birodalomban megölik ellenségeiket. Bár az amalekiták elleni parancsolat bosszúálló és véres, az „emlékezz, hogy mit tett Amalék népe” nyíltan kimondja a zsidóság egyik fontos túlélési alapszabályát: ne légy naiv. Vannak, akik bántani akarják majd a népedet, és az az elsődleges felelősséged, hogy megvédd őket, mint ahogy Eszter is tette, hogy a zsidóság fennmaradjon. Ez purim ünnepének egyik legfontosabb üzenete.
Az izraeli–palesztin konfliktusban képviselt zsidó álláspontok közötti vita tulajdonképpen a purim és a pészáh közötti ellentmondást tükrözi. A „pészáhi zsidók” azt hangoztatják, hogy nekünk, zsidóknak, akik túléltük a diaszpóra szörnyűségeit, akiket a világ sok táján diszkrimináltak, akik kivonultak Egyiptomból – nekünk tényleg tudnunk kell, mi az elnyomás, és ezért mi semmi áron nem bánthatunk más népeket. Amit a palesztinokkal művelünk, az igazságtalan és erkölcstelen. A „purimi zsidók” pedig az érem másik oldalára mutatnak rá: azt hiszitek, biztonságban vagyunk itt?! De hát fenyegetés vett minket körül mindig is, és ez most sincs másképp palesztin szomszédainkkal. Izrael államának katonai döntései a palesztinokkal szemben – legyenek bár erkölcsösek vagy sem – a túlélésünket szolgálják.
Persze, nem kell Izrael drasztikus biztonsági kérdéseit tárgyalni ahhoz, hogy megértsük, mindkét perspektívának fontos helye van a zsidó hagyományban. A Tóra tartalmaz univerzális igazságokat, olyan elbeszéléseket, amelyek az emberiség egészét megszólítják, és olyanokat is, amelyek kimondottan a zsidó nép történetével, életével foglalkoznak. Többek között a zsidóság biztonságával, fizikai épségének, spirituális gyakorlatainak megvédésével. Az együttérzés, a szolidaritás kitüntetetten fontos tórai érték, de a túlélésnél értelemszerűen nem lehet fontosabb. Nem tudunk más emberek elnyomása ellen harcolni, ha mi magunk nem vagyunk biztonságban. Nem véletlen, hogy a purim, a túlélés ünnepe megelőzi a „világszabadság ünnepét”, a pészáhot a zsidó naptárban.
A szerző a New York-i Jewish Theological Seminary rabbitanulója.
