Kiállítás

A hippi rehabilitációja

Az amerikai rockplakát aranykora 1965–1971

Képzőművészet

 

Ha a hatvanas évek, San Francisco s főleg Woodstock kerül szóba, eltűnnek az értékek, és a hippi figurája dereng fel: hatalmas rőzse, békejeles hajpánt, szájában virág, arcán pedig oly üdvözült mosoly, mint a falusi búcsúk sorozatgyártott megváltójának. Már az archetípus puszta léte is csupa ellentmondás, hiszen a flower power felebaráti szeretete a többségnek csupán nettó promiszkuitást és hedonizmust jelentett. Ha meglátunk egy ilyen archív mosolyt, egyből az ötlik fel, hogy csupán egy gyorsan lecsengő divathullám volt ez a nagyszabású „come together”, és milyen szerencse, hogy mozgalomként elég hamar eltűnt a süllyesztőben. Ellenben maradt utána egy rakás kiváló zene, és ez a legfontosabb.

 

 


 


Persze lehet, hogy csak mi, kelet-európaiak vagyunk így evvel a hippidologgal. A hatvanas évek

vége sokkal bonyolultabb ügylet, mint a Jefferson Airplane szövegeinek üzenete, ám egy olyan abszurd közegben, mint a miénk, amelyben az öltözködés és – mindenekelőtt – a hosszú haj politikai kérdéssé tudott válni, nem meglepő, hogy a hippiség progresszívnek vélt mondanivalója végigkísérte a hetvenes, sőt Milos Forman Hair-filmjének köszönhetően a nyolcvanas évek nagy részét is.

Aztán persze fordult a kocka: míg a rockabillytől kezdve mindenféle metálig a XX. század második felének összes szubkultúrája megtalálta a maga kis újraértelmezett bázisát, a hippiből egyértelmű lúzer lett, farsangi jelmezbálok humorforrása, hollywoodi vígjátékok bokszzsákja. Az ember, aki úgy maradt.

A Kogart Házban megrendezett kiállítás bejáratánál ijesztő kellék fogadja az érkezőt: egy telepingált VW mikrobusz, vagyis a hippimarketing ordító közhelye, de odabent szerencsére már szó sincs frázisokról. A rendezők az „üzenet” helyett csakis a zenére és a látványra helyezték a hangsúlyt, de – az ifjabb generációk számára nélkülözhetetlen – tájékoztatást illetően sem lehet kifogásunk: ott van feketén-fehéren a legfontosabb előadók, zenekarok, fesztiválok ismertetője, no meg olyan, ma már egyáltalán nem evidens fogalmaké, amilyen például a „brit invázió”.

 


 


A többi viszont színes kavalkád, ami próbára teszi érzékelésünket. Noha nem akármilyen ereklyék – Jimi Hendrix zakója, Keith Moon farmernadrágja, Grace Slick marokkói népviselete – is Budapestre érkeztek egyenesen a clevelandi Rock And Roll Hall Of Fame-ből, az igazi meglepetést a több mint 150 korabeli plakát jelenti. A magyar nézőnek mindez valóban újdonság, mivel a korszak művészi igényű vizuális megjelenítése (és most nem az Eper és vér című filmről van szó) szinte kizárólag az albumok (sőt dupla, olykor tripla albumok!) borítóiról köszönt vissza. S bár rengeteg, immár klasszikussá vált alkotást termelt ki a lemezipar e téren is, nincsenek illúzióink afelől, hogy a grafikusok kreativitását már akkor is gyakran gátolták bizonyos produceri elképzelések.

 

 

Az itt látható plakátokról viszont a teljesen gátlástalan alkotói szabadság ugrik be. Valamiféle totális kreativitás, amelynek legfőbb ihletője azonban nem a make love, de még csak nem is a zene volt, hanem a korszak legfontosabb segédeszköze, az LSD. Az élmény, melynek nyomán a szín természetellenessé, a szilárd folyékonnyá válik. Csak nézünk, mint szemüveg nélkül a 3D moziban, káprázik a szemünk, bár sok plakát szétfolyó, olvashatatlan feliratát csak kemény optikai tréning után lehet kibogarászni, de egy percig sem hisszük, hogy az akkori közönséget mindez zavarta volna. Sőt, azon sem lepődnénk meg, ha kiderülne: néhány plakát csak az esemény után készült.

És hát minket sem zavar. Nem túlzás: ennél nívósabb rocktörténeti kiállítás még nem volt Magyarországon.

 

Kogart Ház, december 31-ig.

Figyelmébe ajánljuk

Női dzseki trendek, amelyeket érdemes figyelni idén ősszel és télen

  • Támogatott tartalom

Az őszi-téli szezon mindig a kabátok és dzsekik időszaka: ezek a darabok nemcsak a melegedről gondoskodnak, hanem meghatározzák az egész öltözéked stílusát is. Idén a klasszikus megoldások mellett számos új irányzat is teret nyer, amelyek egyszerre praktikusak és divatosak. Nézzük, milyen trendek hódítanak a női dzsekik világában a következő hónapokban!

„Elérve a tehéncsorda által hagyott sárnyomokat balra fordulunk” – ilyen egy hétvégi túra Székelyudvarhely környékén

Két napot teljesítettünk a Via Transilvanica székelyföldi szakaszából, Farkaslakáról Székelyudvarhelyre, onnan pedig Homoródszentmártonig gyalogoltunk. Felmásztunk Jézus fejébe, pásztorkutyákkal barátkoztunk, és még egy szüreti felvonulásba is belecsöppentünk. A közel 50 kilométeres út során más túrázókkal alig, medvékkel viszont szerencsére egyáltalán nem találkoztunk.

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.