Ha a hatvanas évek, San Francisco s főleg Woodstock kerül szóba, eltűnnek az értékek, és a hippi figurája dereng fel: hatalmas rőzse, békejeles hajpánt, szájában virág, arcán pedig oly üdvözült mosoly, mint a falusi búcsúk sorozatgyártott megváltójának. Már az archetípus puszta léte is csupa ellentmondás, hiszen a flower power felebaráti szeretete a többségnek csupán nettó promiszkuitást és hedonizmust jelentett. Ha meglátunk egy ilyen archív mosolyt, egyből az ötlik fel, hogy csupán egy gyorsan lecsengő divathullám volt ez a nagyszabású „come together”, és milyen szerencse, hogy mozgalomként elég hamar eltűnt a süllyesztőben. Ellenben maradt utána egy rakás kiváló zene, és ez a legfontosabb.
Persze lehet, hogy csak mi, kelet-európaiak vagyunk így evvel a hippidologgal. A hatvanas évek
vége sokkal bonyolultabb ügylet, mint a Jefferson Airplane szövegeinek üzenete, ám egy olyan abszurd közegben, mint a miénk, amelyben az öltözködés és – mindenekelőtt – a hosszú haj politikai kérdéssé tudott válni, nem meglepő, hogy a hippiség progresszívnek vélt mondanivalója végigkísérte a hetvenes, sőt Milos Forman Hair-filmjének köszönhetően a nyolcvanas évek nagy részét is.
Aztán persze fordult a kocka: míg a rockabillytől kezdve mindenféle metálig a XX. század második felének összes szubkultúrája megtalálta a maga kis újraértelmezett bázisát, a hippiből egyértelmű lúzer lett, farsangi jelmezbálok humorforrása, hollywoodi vígjátékok bokszzsákja. Az ember, aki úgy maradt.
A Kogart Házban megrendezett kiállítás bejáratánál ijesztő kellék fogadja az érkezőt: egy telepingált VW mikrobusz, vagyis a hippimarketing ordító közhelye, de odabent szerencsére már szó sincs frázisokról. A rendezők az „üzenet” helyett csakis a zenére és a látványra helyezték a hangsúlyt, de – az ifjabb generációk számára nélkülözhetetlen – tájékoztatást illetően sem lehet kifogásunk: ott van feketén-fehéren a legfontosabb előadók, zenekarok, fesztiválok ismertetője, no meg olyan, ma már egyáltalán nem evidens fogalmaké, amilyen például a „brit invázió”.
A többi viszont színes kavalkád, ami próbára teszi érzékelésünket. Noha nem akármilyen ereklyék – Jimi Hendrix zakója, Keith Moon farmernadrágja, Grace Slick marokkói népviselete – is Budapestre érkeztek egyenesen a clevelandi Rock And Roll Hall Of Fame-ből, az igazi meglepetést a több mint 150 korabeli plakát jelenti. A magyar nézőnek mindez valóban újdonság, mivel a korszak művészi igényű vizuális megjelenítése (és most nem az Eper és vér című filmről van szó) szinte kizárólag az albumok (sőt dupla, olykor tripla albumok!) borítóiról köszönt vissza. S bár rengeteg, immár klasszikussá vált alkotást termelt ki a lemezipar e téren is, nincsenek illúzióink afelől, hogy a grafikusok kreativitását már akkor is gyakran gátolták bizonyos produceri elképzelések.
Az itt látható plakátokról viszont a teljesen gátlástalan alkotói szabadság ugrik be. Valamiféle totális kreativitás, amelynek legfőbb ihletője azonban nem a make love, de még csak nem is a zene volt, hanem a korszak legfontosabb segédeszköze, az LSD. Az élmény, melynek nyomán a szín természetellenessé, a szilárd folyékonnyá válik. Csak nézünk, mint szemüveg nélkül a 3D moziban, káprázik a szemünk, bár sok plakát szétfolyó, olvashatatlan feliratát csak kemény optikai tréning után lehet kibogarászni, de egy percig sem hisszük, hogy az akkori közönséget mindez zavarta volna. Sőt, azon sem lepődnénk meg, ha kiderülne: néhány plakát csak az esemény után készült.
És hát minket sem zavar. Nem túlzás: ennél nívósabb rocktörténeti kiállítás még nem volt Magyarországon.
Kogart Ház, december 31-ig.
