A múlt mint jövő

Új szemlélettel működik az Uffizi képtár és a Palazzo Pitti

  • Király Edit
  • 2017. szeptember 30.

Képzőművészet

Az olasz múzeumi rendszer átalakítása politikailag is kényes kérdés, Firenzében pedig különösen látványos, ahogy összecsap egymással két karakán álláspont.

Magyarországon kevés figyelmet kaptak az olasz kulturális életben történt változások, amelyeket Franceschini-féle reformokként szokás emlegetni, minthogy Dario Franceschinihez, a Renzi-, majd a Gentilloni-kormány kulturális és idegenforgalmi miniszteréhez köthetők. Az újítások egyikeként 2014 júliusa óta az olasz állami múzeumok minden hónap első vasárnapján ingyen látogathatók – feltéve persze, hogy a látogatónak van türelme kivárni a sorát.

A sorban állás persze csak az egyik tünete az olasz múzeumok sokszor kétségbeejtően bonyolult működésének. Ezeken próbált alakítani Franceschini, amikor 2015 augusztusában új igazgatókat nevezett ki a legfontosabb állami múzeumok élére. Elképzelése szerint a múzeumok nagyobb autonómiát kapnak, cserébe a nagyközönség számára is érzékelhető változásokat kell produkálniuk. A pályázatok útján kiválasztott 20 igazgató közül 7 külföldi, 13 pedig olyan olasz szakember, akik korábban külföldön vezettek múzeumokat. A laziói regionális közigazgatási bíróság (Tar del Lazio) ítélete azonban 2017 májusában első fokon érvénytelenítette a hétből öt külföldi múzeumigazgató kinevezését, elsősorban eljárási hibákra hivatkozva, amelyek közt kitüntetett helyen szerepel, hogy külföldiek nem viselhetnek közhivatalt Olaszországban. Az ítélet érthető módon vihart kavart. Mint oly sokszor, az árkok itt sem olaszok és külföldiek, hanem olaszok és olaszok között húzódnak. Sokan üdvözlik az új direktorokat, mert a széttagolt és sokszor diszfunkcionális múzeumi terület egységesítését, az áldatlan állapotok felszámolását várják tőlük. Mások viszont ellenzik, hogy reprezentatív nemzeti intézményeket külföldiek vezessenek.

A vita egyik fókuszpontja a firenzei Uffizi képtár, Olaszország talán legnevezetesebb gyűjteménye, amelyet 2015 novembere óta Eike Schmidt német művészettörténész igazgat. Kinevezésével párhuzamosan az Uffizit intézményileg egyesítették egy másik firenzei mega­gyűjteménnyel, a Palazzo Pittivel. Schmidt megbízatását jogi úton nem vonták kétségbe, többek között azért sem, mert elődje, Antonio Natali olasz művészettörténész nem nyújtott be fellebbezést. Ugyanakkor Natali, aki 35 évig dolgozott az Uffiziben és 9 évig volt annak igazgatója, nagyon nem ért egyet az új politikai irányvonallal, de mint mondja, épp ezért nem is látja értelmét a fellebbezésnek. Ellenvéleményének más formában, cikkekben, interjúkban és egy YouTube-on is látható rövid videóban ad hangot. Bírálja az új irányt technokrata szemléletéért, és az Uffizi átszervezését az állami bevételek növelésére tett kísérletként értékeli.

Firenze persze nem volna Firenze, ha az aktuális perpatvar szereplői nem találnák meg a maguk történelmi előképét. Eike Schmidt ugyancsak a termékeny hagyományra hivatkozik. Hiszen a város kulturális gazdagsága nem csupán a valaha itt működő festő- és szobrászműhelyeknek vagy a Mediciek műgyűjtő tevékenységének köszönhető, hanem javarészt annak az állami és szociális reformnak, amely révén a 18. század második felében Toscanában uralkodó Habsburg–Lotaringiai Péter Lipót (a később rövid ideig II. Lipót néven uralkodó német–római császár) a nagyhercegséget felvilágosult mintaállammá szervezte. Eike Schmidt szerint a mai reformok sem egyszerű személycserékről szólnak, hanem arról, hogy a rendszer legyen funkcionálisabb és rugalmasabb. Ennek eszköze egyrészt az igazgatói állás pályáztatása, másrészt a rotációs mechanizmus, amely az igazgatói megbízatásokat kétszer négy évben maximálja. E két eszköz együtt garantálja, hogy az új igazgatók érdekeltek legyenek a változtatásban.

Három nap vagy három óra?

Míg a 18. és 19. század utazói még heteket vagy akár hónapokat is eltöltöttek az arisztokrata grand tour vagy akár a polgári Bildungsreise valamely különösen szép pontján, a mai idegenforgalmat nagyobbrészt a fapados repülők menetrendje szabályozza. A Ryanairrel Firenzébe érkezők általában néhány napot töltenek a régióban, ezen belül sokszor csak néhány órát Firenzében. Visszatérő kérdés, hogy miképpen lehetne ezt a néhány órát két-három napra bővíteni.

Végeredményben mindkét igazgató a jelenlegi múzeumi keretek meghaladását kívánja, csak más módon. A korábbi vezető, Antonio Natali szerint már maga a múzeumi belépő is merénylet a múzeum művelődési küldetése ellen. A nagy firenzei múzeumoknak szerinte éppúgy ingyeneseknek kellene lennie, mint a londoniaknak, a városnak a turisták hosszabb ott tartásával kellene bevételhez jutnia. Amikor ennek módjáról kérdezem, válaszában elsősorban a város különböző nevezetes templomaira hivatkozik, ahol lényegében ugyanazoknak a műveit lehet megcsodálni, mint az Uffiziben. Natali szerint a firenzei városi önkormányzat valamiféle kijelölt művészeti útvonal népszerűsítésével egyszerre érhetné el azt, hogy a látogatók legalább két-három napot töltsenek a városban, és egyúttal mélyebb ismeretekkel távozzanak, mintha csak a nagy múzeumokat látják.

A múzeum alapvető szerepfelfogásának kérdéséhez kapcsolódik az a mindkét igazgató által említett lehetetlen állapot, hogy a legtöbb firenzei múzeumlátogató kizárólag a már untig ismert, albumok és filmek által bevésett néhány kép megtekintésére hajt, míg a többi képet és szobrot jóformán észre sem veszi. Keresi Botticellit, Leonardót, esetleg Michelangelót, de észre sem veszi Bronzinót, Pontornót, jóllehet az utóbbiak művészete is csak a legnagyobbakéval mérhető. Natali megfogalmazásában: a művészeti csúcsteljesítmények nem valamely síkságból nőnek ki, hanem egy hegyláncból.

Eike Schmidt a másik nagy firenzei múzeu­mot, a Galleria dell’Accademiát említi példaként, ahová az emberek 99 százaléka egyetlen műalkotás, Michelangelo Dávidja miatt vált belépőt. A szobrot a nagyközönség ma is fétisként kezeli, és afféle szekularizált kultuszt épít köré, a gyűjteményből pedig lényegében semmi mást nem fogad be. A kultusz ebben az esetben annál is abszurdabb, mert Firenzében a Palazzo Vecchio előtt, eredeti környezetében és belépőjegy nélkül is megtekinthető a Michelangelo-szobor pontos másolata, amely még szakemberek szerint sem különbözik az eredetitől – legalábbis a földről nézve. Bár az Uffizi helyzete ilyen szempontból jobb, itt is érzékelhető, hogy a látogatók többsége a már ismert műveket szeretné újra látni. Pedig fontos, hogy a múzeum ne csak azt mutassa meg, amit már amúgy is ismerünk.

 

Folyosó a folyó fölött

Eike Schmidt a széttagolt múzeumi rendszer egységesítésével akarja elérni, hogy az Uffizi és a Pitti palota látogatói mélyebben ismerjenek meg egyes gyűjteményeket, egy­úttal a firenzei tartózkodásuk ideje is hosszabbra nyúljon. Mint elmondta, a Palazzo Pittin belül korábban számtalan kisebb múzeum működött különféle belépőjegyekkel. A távlati terv szerint pedig az Uffizibe és a Pittibe ugyanazzal a – természetesen kedvezményes – jeggyel lehet majd belépni. A jegy három napig lesz érvényes, egy nap Uffizi, egy nap Pitti, egy nap Boboli-kert. Két ilyen önmagában is hatalmas múzeum egyesítését Schmidt szerint a gyűjtemények közös története indokolja, Natali viszont az új komplexumot emészthetetlenül nagynak tartja.

A történet külön érdekessége, hogy a két gyűjtemény között fizikai kapcsolat is van a kevéssé ismert Vasari-folyosó (Corridoio Vasariano) révén. Talán ezért is lett a folyosó ügye az Uffizihez kapcsolódó elképzelések, a múzeum és a turizmus összefüggésének sarkalatos pontjává az utóbbi években. A majdnem 1 kilométer hosszú, fedett folyosó, amelyet Giorgio Vasari tervezett 1564-ben I. Medici Ferenc és ausztriai Johanna lakodalma alkalmából, a Pitti palotát kötötte össze a Ponte Vecchión át az Uffizivel, illetve a Palazzo Vecchióval, s közben a Santa Felicità templomot is érintette, ahová a Mediciek jövet-menet olykor áhítatra is betértek.

A folyosó az első világháborúig a látogatók előtt is nyitva állt, 1973 óta pedig a gyűjtemény egy részét helyezték el benne. Az utóbbi években különféle utazási irodák kínáltak szervezett látogatásokat ide, csak épp a tűzvédelmi előírások teljes semmibevételével és a normál belépti díjak 7-8-szorosáért.

Natali a Vasari-folyosó megnyitását a nagyközönség számára elhibázott ötletnek tartja, mert a folyosó nem tömegek befogadására épült, 4 méternyi szélességével, cikcakkjaival nehezen felügyelhető, és megnyitásával egyúttal az elmúlt évtizedekben ott berendezett jelentős önarcképgyűjteménynek is új helyet kell keresni. Eike Schmidt viszont épp ezt ígéri a következő másfél-két évben, és ezzel egyúttal a két nagy gyűjtemény közötti fizikai kapcsolat megteremtését. A tűzvédelmi előírások teljesítésében a Mediciek által épített különféle kijáratok, továbbá EU-s pénzek segítenek.

 

Korok és kontextusok

Ellentétben a világ sok nagy gyűjteményével, a firenzei múzeumok különlegessége éppen abban áll, hogy beágyazódnak egy egye­dül­állóan sűrű kulturális szövetbe, a város, a Mediciek, a Habsburgok történetébe. E sajátos helyzetnek köszönhetően a művek kontextusa mintegy eleve adottnak tűnik az Uffizi és a Palazzo Pitti esetében is. Szinte alig van múzeum, amely ebben versenyezhetne velük. Abban mégis egyetértés van a volt és a jelenlegi igazgató között, hogy a firenzei reneszánsz műalkotások prezentálásakor a város történetén túl más kitekintésekre, a tágabban vett olasz reneszánsz, a spanyol és flamand művészet bemutatására is szükség van, s ez valójában mindig is a gyűjtemény része volt. A túlságosan absztraktnak és kórházszerűnek ítélt fehér múzeumi háttér helyett Natali maga vezetett be egyfajta erős színeket favorizáló színkódot, amely az Uffiziben a művek keletkezésének korát és helyét is jelzi, a pompeji vörös az 1500-as évek olasz, az azúr a flamand művészetet, a zöld az 1400-as évek olasz festészetének hátterét adja.

Eike Schmidt azonban fontosnak tartja, hogy a modern művészet is helyet kapjon az Uffiziben, és ezzel új horizontokat nyisson a megértés számára. A Vasari-folyosót például egy Aj Vej-vej alkotta térkamera „figyeli”, utalva arra, hogy a folyosó maga is a megfigyelés színhelye volt. A művek újfajta kontextualizálása a célja azoknak a válogatott művészeti programoknak, amelyek zene, tánc vagy vi­deós installációk révén lépnek dialógusba a gyűjteménnyel. Ezek külön belépő nélkül látha­­tók, illetve hallhatók nyaranta keddenként, amikor az Uffizi este 10-ig tart nyitva, és az esti órákban jóformán sorban állás nélkül látogatható.

Művészet és politika szövevényes kapcsolatára kevés város szolgáltat annyi izgalmas példát, mint épp Firenze. S bár természetesen mindkét, a volt és jelenlegi igazgató elképzelésének is egy adott kultúrpolitikai kontextus ad irányt és értelmet, itt és most Eike Schmidtnek kell szorítanunk, mert jelene és jövője a mából nézve az ő elképzeléseinek lehet.

Neked ajánljuk

Azonnali: Valami nem stimmel az új kormánnyal

  • narancs.hu

Nagy Mártonnak és Navracsics Tibornak a beterjesztett törvényjavaslat szerint nem lesz önálló minisztériuma, és megjelent egy 113 oldalas salátatörvény-tervezet, amit először hibásan nyújtottak be.