Interjú

„A nácikról szó sem esett”

Gunter Demnig képzőművész, a botlatókövek atyja
szerző
Köves Gábor
publikálva
2018/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szerte Európában immár több mint 69 ezer Stolperstein, vagyis járdába illesztett botlatókő őrzi a holokauszt áldozatainak emlékét utolsó lakhelyük előtt. A projekt gazdája, Gunter Demnig kölni képzőművész a héten megfordul többek közt Veszprémben, Debrecenben, Szentendrén, és végül Budapesten süllyeszti járdába emlékező macskaköveit. Az utolsó a sorban Radnóti Miklósé lesz – a kőletételre a Pozsonyi út 1. előtt kerül sor szombaton, 11.30-kor. A művészt Ljubljanában értük el telefonon.

Magyar Narancs: Az első botlatókövet 1995-ben Kölnben helyezte el. Akkor még engedély nélkül dolgozott…

Gunter Demnig: Köln valójában csak a teszt volt, az igazi kezdetet én 1996-ra teszem. Berlin volt a Stolperstein első igazi állomása. Egy kiállításon vettem részt, ennek keretében 51 követ fektettem le. Mondjuk, engedélyem az nem volt még akkor sem.

MN: Van olyan német város, ahol a mai napig sem engedélyezik a botlatókövet?

GD: Néha előfordul, Münchenben például mindig. Itt egyenesen tilos közterületen botlatókövet elhelyezni. Magánterületen viszont nem tilthatják meg, úgyhogy bevett gyakorlatunkká vált Münchenben, hogy a közterület és a magánterület határán helyezzük el a követ, gondosan ügyelve, hogy ne lógjunk át a város tulajdonában álló részre. Eddig több mint 200 követ fektettünk így le, és folytatni fogjuk. A város egy másik koncepciót követ. De ez csak Münchenben van így, Németországban összesen 1270 közösségnek vannak kövei, és egyre újabbak és újabbak jelentkeznek.

MN: Münchenben miért ütköztek ellenállásba?

GD: A helyi ortodox zsidó közösség vezetője azért ellenezte a dolgot, mert meglátása szerint, ahogy a nácik eltaposták az áldozataikat, úgy most a járókelők taposnak rá ezekre a kövekre. Én meg úgy látom, hogy tiszta őrület ez a párhuzam, hiszen a nácik nem lépegettek senkire, ők egyszerűen meggyilkolták az áldozataikat. De van olyan német város, ahol az ortodoxok egyetértenek velünk, ám a liberális közösség szemében szálkák vagyunk: ez történt például a Weser folyó partján fekvő Hamelnben. Többnyire azonban fordítva szokott lenni.

MN: Hol fektette le az első követ Németországon kívül?

GD: Ausztriában. Két kő volt, két Jehova Tanúi-tagnak állítottak emléket. Két fiútestvérnek, akik megtagadták a nácik alatt a katonai szolgálatot. Berlinbe szállították és lefejezték őket. Ausztria után aztán jött a többi ország. A dolog úgy működik, hogy mindig ők keresnek meg engem, egy város, egy helység, egy helyi közösség – a kezdeményezés tőlük jön, sosem tőlem.

MN: Van olyan európai ország, ahol nincs botlatókő?

GD: 24 európai országban van. Fehéroroszországban például nem engedték, hogy legyen. Azt mondták, hogy majd egyszer felállítanak Minszkben egy nagy központi emlékművet. Hát, igen, majd egyszer…

MN: A botlatóköveket megelőzően kifejezetten rebellis művésznek számított, egy nemzetközi projektje keretében például nem kevés állatvérrel fejezte ki a mondanivalóját. Ez a fajta lázadás a szülei generációjának szólt, hiszen ön közvetlenül a háború után, 1947-ben született?

GD: Voltak politikai indíttatású projektjeim, igen. 1968-ban például készítettem egy amerikai zászlót a csillagok helyén halálfejekkel. Ezzel tiltakoztam a vietnami háború ellen. Tudja, a történelemtanárom csak a weimari köztársaságig tanította a történelmet. A nácikról szó sem esett. Semmit sem hallottam a nácikról az iskolában. Apám sem akart beszélni a háborúról. Franciaországban szolgált légvédelmi katonaként. Azt hiszem, nem tudott arról, Keleten mi történik, de sosem beszélt a háborús élményeiről.

MN: És megbékélt a szülei generációjával?

GD: Persze, legalábbis bizonyos értelemben. Olykor felteszem magamnak a kérdést, hogy mit tettem volna hasonló helyzetben.

MN: És mire jut ilyenkor?

GD: Arra, hogy nem tudom. Lehet, hogy ellenálló lettem volna, és lehet, hogy nem. Elképzelni sem tudom.

MN: Volt, hogy egykori nácik is megjelentek a kőletételek alkalmával?

GD: Nem volt ilyen. Egyszer viszont megjelentek a neonácik, az elmúlt húsz év során ez egyszer esett meg. Azt kérdezték, hogy a katonákra miért nem emlékezünk. Mondtam nekik, hogy emlékezzetek, ha akartok, de én folytatom a saját munkámat.

MN: Ez hol történt?

GD: Egy kis faluban Lipcse közelében.

MN: Nem csak azok kaphatnak követ, akiket a nácik meggyilkoltak, hanem a túlélők is…

GD: Igen, voltak például családok, főleg Németországban, akik még idejekorán, látva a rájuk leselkedő veszélyt, el tudták küldeni a gyerekeiket az ún. Kindertrans­portokkal. Voltak gyerekek, akiket más módon Palesztinába menekítettek ki. Ők is kaphatnak botlatókövet. Néhány éve találkoztam is ilyen túlélőkkel. A szülőket Auschwitzban gyilkolták meg, de a két lányuk, akik bekerültek a Kinder­transportba, túlélték a holokausztot. Eljöttek a kőletételre Rotenburgba, ami egy kisváros Bréma közelében. Egyikük Skóciából, másikuk Kolumbiából érkezett. 60 év telt el azóta, hogy utoljára együtt voltak a szüleikkel. „Most végre ismét együtt vagyunk velük” – mondták.

MN: Azok is kaphatnak botlatókövet, akik öngyilkosságba menekültek a náci terror elől. Így tett például Stefan Zweig vagy Egon Friedell. Nekik is van kövük?

GD: Stefan Zweignek van, igen, Ausztriában.

MN: A kövek történetében Budapesten történt meg először, hogy elloptak egyet – 2012-ben a XII. kerületből tűnt el az 1944-ben deportált Laub Magdolna botlatóköve.

GD: A legtöbb lopás Németországban történik, eddig mintegy 700 követ loptak el a neonácik. De nagyon gyorsak vagyunk, hamar elkészítjük az új köveket.

MN: Elég sűrű a programja, Budapestre Szentendre, Pincehely, Szentgál, Veszprém, Kistelek, Tiszakécske, Debrecen és Nyírbátor után érkezik. A most elhelyezendő kövek közt az utolsó Radnóti Miklósé lesz a Pozsonyi út 1. alatt. Nem messze, egy Pozsonyi úti csillagos házban halt meg Szomory Dezső, Szép Ernőt pedig egy másik Pozsonyi úti csillagos házból vitték munkaszolgálatra. Ha nekik is szeretne valaki botlatókövet, mennyit kell rá várnia?

GD: Jövőre meglenne. A maximum, amit vállalni tudok, 500 kő egy hónapban.

MN: A 69 ezer eddigi kő közül mennyit helyezett el saját kezűleg?

GD: Körülbelül a 95 százalékát én csináltam.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2018/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...