Nem is biztos, hogy akarjuk. Mégis van valami kellemes az egészben – még ha a kép nézői maguk is ugyanazzal a hitetlenkedéssel figyelik az immár az örökkévalóságnak kimerevített kunsztot, mint a Juhász mellett álló Domokos Mátyás. Nem véletlen tehát, hogy ezzel a képpel reklámozza a Petőfi Irodalmi Múzeum a nyári szezonra időzített kamarakiállítását, a Balatoni nyárt, amely alcíme szerint: írófényképeket mutat be az ’50-es, ’60-as, ’70-es évekből.
Juhász fotójához ugyanakkor hozzátartozik, hogy a költő a látványos ugrás ellenére sem sorolható a Balaton legnagyobb szerelmesei közé. Vagy, ahogy maga mondja (és egy másik kép alatt olvassuk): „Magam csak csodáltam a Balatont, nem dübörgött át ihletemen ágaskodó és habsörényes kemény tombolása.” Vagyis úgy volt vele körülbelül, mint Petőfi a zordon Kárpátokkal, csodálta, ámde nem szerette különösebben. Az a finom ambivalencia ugyanakkor, ami ebben a helyzetben felüti a fejét, tulajdonképpen az egész kiállításra igaz. Van itt valami, amit nézünk, tulajdonképpen a múlt a háború utáni évek-évtizedek egy sajátos mikroközegén keresztül, amiben elmerülve olykor már-már el is andalodnánk, ám az évszámokra pillantva újra csak az jut eszünkbe: Balaton-nosztalgia ide vagy oda, ebből mégsem kérnénk inkább.
| ||
A PIM tárlata érezhetően nem akar túlságosan mélyre fúrni, és arra sem törekszik, hogy bármilyen módon párhuzamokat keressen az ábrázolt valóság kontextusának jobb megértéséhez. Lényegében az sincs megmagyarázva, miért éppen a kommunista diktatúra éveiből válogat a kiállítás, bár lehet, hogy nem is kell ezt túlragozni. Mindenesetre sem a háború előtti balatoni világ (hol vagy, Herczeg Ferenc?), sem a rendszerváltást követő zavaros idők, sem a jelenkori slamperáj nem merül föl összehasonlítási alapként. Mondhatnánk, hogy ezek nélkül a kommunista-szocialista múlt sem érthető, de egyfelől a maga miniatűr tóparti valóságában mégiscsak az, másfelől pedig nem a megértés (megértetés) tűnik a Balatoni nyár fő céljának, hanem a felmutatás. Vagy mondhatnánk szórakoztatást is, mert kétségtelen, hogy szórakoztató ez az anyag, és az is, ahogyan elénk tárják.
Mosolyalbum
Kovács Ida kurátor három részre osztva helyezte el a falakon a különféle forrásokból (jellemzően a PIM saját gyűjteményéből, a Fortepan.hu-ról, magántulajdonosoktól és néhány kiemelt közgyűjteményből) származó képeket, illetve egy-egy tárgyat, videofelvételt. Egyrészt látjuk, hogy milyen volt a hangulat az ’50-es, ’60-as években valóságos írómenedékként működő Lipták-villában, másfelől, hogy a háború után alkotóházként megnyitott egykori Esterházy-kastély belvilága hogyan nézett ki Szigligeten, harmadrészt, hogy milyen társasági élet zajlott a tó körül hétvégi házat vásárló, öröklő vagy építő írók között.
A képek jó része mosolygó embereket ábrázol, hiszen a nyár akkor is nyár volt a Balaton mellett, amikor az élet bárhol másutt nem éppen az önfeledt mosolyokról szólt. Lipták Gáborék füredi háza rendre vendégekkel telt meg, és Örkény Istvánnak a házigazdához írt fantasztikus levelei bizonyítják: ott és azokban a napokban valóban felszabadultan lehetett megélni a nyár gyorsan telő napjait. Igaz, a kiállítás egyetlen igazán komor képe (és egyben az egyik legszebb fotó), a nagykabátban, combjának támasztott bottal ülő, beesett arcú Pilinszky portréja is a Lipták-ház kertjében készült. Bár lehet, hogy csak a kabát teszi („a nagyranőtt kendőben és kabátban, / mint Karamazov Aljosa, olyan vagy”) borongóssá ezt a felvételt, hiszen a balatoni nyár tematikával sehogyan sem fér össze.
A Lipták-fotók (amelyeket a hagyaték tíz vaskos albumából válogattak ki) tehát egyfajta magánvilágba engednek betekinteni egy olyan időszakból, amikor az ilyen magánvilágok épp a hatalom ellenségeinek számítottak jórészt. A képsorozat ugyanakkor arra is magyarázatot ad, miért készült annyi magyar íróról portré vitorlázás közben: mielőtt azt hinnénk, mind ennek a sportnak hódoltak, kiderül, a Liptákékkal baráti viszonyt ápoló orvosprofesszor legendás Addio III. nevű hajóján utaztatta a vendég szerzőket.
A kiállított anyag legösszetettebb szeletét a szigligeti alkotóházban készült fotók adják. Hiszen az államosított Esterházy-kastélyban 1953-ban megnyitott íróotthon akkor is a diktatórikus hatalom által létrehozott intézmény volt, ha paradox módon sokak számára gyakran pont az elől nyújtott egyfajta menedéket. Nem véletlen (még ha nem is szándékos ferdítés), hogy Nemes Nagy Ágnes sem a kastély múltját emeli ki, hanem úgy ábrázolja, mintha az épület is a természet érintetlen része volna: „Szigliget hívei között is a leghívebbek közé tartozom. Létének első percétől fogva látogatom az íróházat, felkutattam a kert minden centijét, végiglaktam a kastély minden szobáját, ácsorogtam az Öregtorony shakespeare-i romjai között, húzattam fogat tapolcai fogorvossal, szaladgáltam pelék után a padláson, hallgattam Lukács bácsit, a mesemondó csőszt […]. Nyújt Szigliget csöndet és társasjátékot, telet és nyarat, nyújtja mindenekfölött azt a (civilizált) természetet, amelyből sokunknak nem jutna már egy falat sem Szigliget nélkül, mert Szigliget gyönyörű, mert Szigliget kimeríthetetlen.” Mindehhez érdemes hozzáképzelni azt a közeget, amelyben együtt volt kénytelen üdülni (na jó, üdülve alkotni), mondjuk, a Kossuth-díját kicsivel korábban alezredesi uniformisban átvevő Devecseri Gábor, a gyerekversekre kényszerített (és önmagát is infantilizáló) Weöres Sándor, Juhász Ferenc és Nagy László, a börtönt járt Göncz Árpád, a bizonyos szempontból tájidegen Mészöly Miklós és Polcz Alaine, vagy – az egyik legendás képen kutyával játszadozó – Csurka István és Görgey Gábor.
Perverz otthonosság
Ahhoz, hogy a felsoroltakat, tehát a szocializmus évtizedeiben a szigligeti alkotóházban gyakran megforduló szerzőket egy közösség részének lássuk – kiegészülve a két szép portréval szereplő Kertész Imrével (mindkettő Hunyady József felvétele), s hozzájuk véve az alkotóház egyik leggyakoribb vendégét, a kiállítás anyagából érthetetlen módon hiányzó Rubin Szilárdot is (akinek hamvait konkrétan a kastély parkjában szórták el 2010-ben) – nem kis beleélő készséggel kell bírnunk. A kiállítás nem figyelmeztet külön annak az összezártságnak a perverz otthonosságára, amiben a képeken látható vidám jelenetek fogantak. És nem kizárt, hogy mindezt jól is teszi, hiszen bármifajta kommentár belemagyarázásnak tűnne, s rögtön rossz felé fordítaná a figyelmünket: hiszen itt végső soron nem a történelmi helyzetekről van szó, hanem az emberi pillanatokról. Ennyiben végül is a Balatoni nyár összeállítását radikálisan apolitikus ajánlatnak is vehetjük.
Ezen a szűrőn át nézve a kiállítás utolsó, legterjedelmesebb része is leválik finoman a történelmi időről, hogy helyette a magánidőben fogalmazza meg állításait. A szerzők itt kiskertekben ülnek, dolgozószobákban pózolnak, a gyerekeikkel vagy a kutyájukkal játszanak, egyszóval otthon vannak. Az elkapott pillanatok elégedettsége tükröződik vissza az arcokon Veres Pétertől és Déry Tibortól kezdve Mándyn, Ottlikon vagy Németh Lászlón át egészen a horgászzsákmányát felmutató Bertha Bulcsúig, a hátsó udvarban farigcsáló Illyés Gyuláig vagy a Hannibál nevű vitorlását kormányzó Sarkadi Imréig. Csakhogy nagyon könnyű ezt félreérteni, mint ahogy a kiállítást ajánló egyik internetes oldal is tette: „Íróink és költőink ahelyett, hogy távoli, egzotikus országokat vettek volna célba, hogy maguk mögött hagyják a kiürült hétköznapokat és ihlettel töltődjenek fel, tökéletesen megelégedtek a Balaton romantikájával, legyen szó az északi vagy a déli partról.” Az igazság ezzel szemben az, hogy a Balaton nem a választásokon, hanem a választási lehetőség hiányán keresztül értékelődött fel, és vált lényegében egy szabadabb (vagy a szabadság látszatát megengedő) tartománnyá a bezárt országon belül.
A Balatoni nyár pedig innen nézve mégsem az az üdítő kis kiállítás, aminek elsőre hihetnénk (a díszletelemként beállított és miniatűr formában meg is vásárolható nyugágyaival együtt). Kovács Ida kurátor azzal a döntésével, hogy a társadalmi-politikai kontextust nem hangsúlyozza túl, nem elhallgat valamit, sokkal inkább lehetőséget ad. Lehetőséget arra, hogy miközben belefeledkezünk a képekbe, mégiscsak végiggondoljuk, miféle anyagból készült az a nosztalgia, ami a régi balatoni jelenetek láttán önkéntelenül elfog bennünket. És lehetőséget arra is, hogy a leghétköznapibb szituációkon keresztül, komolykodás nélkül, éppenséggel a felszabadultság képein át gondoljuk újra a múltra vonatkozó közhelyeinket, s azt is, hogy mennyire akarunk hozzájuk ragaszkodni.
Balatoni nyár. Írófényképek az 1950-es, ’60-as, ’70-es évekből, Petőfi Irodalmi Múzeum, szeptember 16-ig.
