„A nosztalgia időpocsékolás” - Marina Abramović performanszművész

Képzőművészet

Tavaly novemberben ünnepelte hetvenedik születésnapját a kortárs művészet szuper­sztárja, akiért egy éjszakát is hajlandók sorban állni a rajongók, csak hogy mélyen a szemébe nézhessenek. Ez alkalomból egy memoárral köszöntötte fel magát, és egy 700 fős bulit csapott a Guggenheim Múzeumban. Mindeközben arra is talált időt, hogy a kérdéseinkre e-mailben válaszoljon.

Magyar Narancs: A hetvenes években a Rhythm című performanszsorozata során igazán vad és önveszélyes dolgokra ragadtatta magát. Kést döfködött az ujjai közé és sokszorosan megvágta magát. Egy égő, ötágú csillag közepébe feküdt, és eszméletét vesztette az oxigénhiánytól. A Lips of Thomas című performansza során pedig egy ötágú csillagot vágott zsilettpengével a hasába. Ha visszatekint ezekre, nem kísérti meg a gondolat, hogy túl messzire ment?

Marina Abramović: Hogy túl messzire mentem volna? Még csak a gondolat sem merült fel bennem soha. Valahányszor egy-egy új performanszra készültem, mindig nagyon is konkrét koncepció lebegett a szemem előtt, és minden koncepcióhoz egy-egy radikális előadásmód társult, de kétség az sohasem.

MN: 1974-ben, a Rhythm 0 performance keretében 72 tárgyat – például kalapácsot, baltát, mézet, rózsát, ostort, szappant, rúzst, láncot, fésűt, fűrészt és egy pisztolyt meg egy hozzávaló töltényt -, kínált fel a közönségének, és a lehetőséget, hogy azt tegyenek a testével, amit csak akarnak. Alaposan elfajultak a dolgok, nem sok híja volt, hogy a pisztoly el is süljön. Ha ma tenné ki magát a közönség kénye-kedvének és erőszakos hajlamainak, lehet, hogy valóban el is sülne?

MA: A hetvenes években pont ugyanannyi kockázattal kellett számolnom, mint amennyivel ma kéne szembenéznem. Semmivel sem többel vagy kevesebbel. Akkor is fennállt a lehetősége annak, hogy valakinek elborul az agya és a pisztoly elsül, és most is fennállna a lehetősége, hogy valaki használná is a pisztolyt.

false

 

Fotó: Getty Images

MN: A Rest Energy című performansz során a partnere (Ulay) egy nyílvesszőt szegezett a szívének; nem sok kellett volna, hogy a megfeszített íjból kilőjön a nyíl, és a szívébe találjon. Érdemes az életünket áldozni a művészetért?

MA: Igen, érdemes. A művészet ér annyit, hogy azért akár az életünket is feláldozzuk. Ha bármit komolyan vesz és komolyan csinál az ember, a művészetet vagy bármi mást, azt csak­is egyféleképpen érdemes csinálni: el kell menni a falig. Olyan sokszor kihívtam már a sorsot magam ellen, és látja, nemcsak hogy életben vagyok, de élek és virulok.

MN: Az sem jelentett az átlagosnál nagyobb kockázatot, amikor egy jól megtermett kígyó tekergett a testén?

MA: Ugyanolyan esélye volt annak, hogy valami félremegy a kígyóval, mint a többi performanszom során kígyó nélkül. De valahogy sosem ment félre semmi.

MN: Szülőhazája, Jugoszlávia szétesésére és a délszláv háborúra a Balkan Baroque című performanszával reagált. Nemrég az ugyancsak ’46-os születésű Rade Šerbedžija arról mesélt nekünk (Jugoszlávia maga volt a földi paradicsom, Magyar Narancs, 2016. április 24.), hogy mennyire hiányzik neki a régi Jugoszlávia. A jugó nosztalgia önt is megkörnyékezte?

MA: Én sosem nézek visszafelé! Ha az ember folyvást visszatekint, azzal épp azt lehetetleníti el, hogy a jelenben éljen. A nosztalgia színtiszta időpocsékolás.

MN: A különböző performanszai emlékét nemcsak fotók és videók őrzik, de hátramaradt hegek és sebhelyek is. Tud úgy a testére tekinteni, mint más a szakmai önéletrajzára?

MA: Ezek a vágások és sebhelyek nem jelentenek számomra semmit, nem figyelek rájuk, mert ezek mind múltbéli dolgok. Nemrég fejeztem be a Walk Through Walls című memoáromat; ennek a könyvnek a megírása végre megszabadított a múltam valamennyi emlékétől. Most már szabad vagyok, hogy magamhoz öleljem a jövőt.

MN: A New York-i MoMa 2010-ben The Artist Is Present címmel nagyszabású retrospektív kiállítást tartott az életművéből. A kiállítás ideje alatt ön egy asztalnál ülve fogadta a látogatókat, akik némán szemezhettek Marina Abramovićtyal, ha leültek az asztal másik oldalára. Mennyire tartották magukat az egyenlőség elvéhez? Lady Gaga és James Franco ugyanúgy kiállta a sort, mint más földi halandó?

MA: Először is, Lady Gaga nem ült le velem szemben, de sokat tett azért, hogy jelentős figyelem irányuljon arra, amit csinálok. Hogy James kiállta-e a sort, azt nem tudom. Egész idő alatt minden energiámmal a performanszra koncentráltam, a sor alakulása kívül esett a látókörömön.

MN: Dühíti az életkora, hogy betöltötte a hetvenet? Nem érzi úgy, hogy beszűkíti a művészi mozgásterét, hogy bizonyos dolgokra fizikailag nem képes már?

MA: Nem hinném, hogy a korom bármiben is hátráltatna. Ami engem illet, én lelkesen üdvözlöm a hetvenet. Ami pedig a jövőhöz való viszonyomat illeti, a leghelyesebb, ha az ember megalkotja a saját virtuális avatarját, amely minden olyasmire képes, amire az ember teste már nem.

MN: Egy interjúban megvallotta, hogy annak, amit elért, a legnagyobb ára a magányosság. „Nőként majdhogynem lehetetlen egy párkapcsolatot fenntartani. Egyszerűen túl sok vagy mindenkinek…” Ez csak a saját életére vagy általában a női művészekre vonatkozik?

MA: Nem tudom, hogy másra is vonatkozik-e, de azt tudom, hogy nem egy női művésztől hallottam már, hogy ismerős számukra az élmény, amit magammal kapcsolatban leírtam.

MN: A férfiak jobb helyzetben vannak?

MA: Nem, egyetlen férfi sincs jobb helyzetben. Mindannyiunk élete véges, ez alól nincs kivétel. Egy nap mindannyian meghalunk.

MN: Mint mondta, mind Lady Gaga, mind Madonna sokat kölcsönöz a különböző művészetektől, de a lényeges különbség kettejük között, hogy Madonna nem ismeri el a forrásait. Előfordult, hogy Madonna öntől is kölcsönvett valamit?

MA: Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert Madonna még sosem vett tőlem kölcsön semmit. Legalábbis eddig még nem értesültem ilyen esetről.

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.