Ennek megfelelően úgy tervezték meg az egymásra nyitott tereket, hogy ne is merülhessen fel az intimebb kiállításokra alkalmas felső kiállítótér és az elsősorban a nagyméretű installációknak kedvező csarnok között valamiféle alá- vagy fölérendeltségi viszony. Prosek Zoltán, a képtár igazgatója már korábban is bemutatott egyszerre megnyíló s ugyanazon idő alatt látogatható "páros" kiállításokat (például 2011-ben Csontó Lajos dobozokból összeálló "hajóját" és Moholy-Nagy László munkáit mutatták be egyidejűleg), ezért is meglepő, hogy a megnyitóra érkezők az épületre aggatott molinó nyomán csak arról értesülhettek, hogy bent Várnai Gyula kiállítása látható. Nem csupán a hely szellemével ellentétes, hanem sértő is, ha a másik művészt a "második vonalba" tolják, főként két kompakt és egyenrangú életmű esetében. Ráadásul Szíj Kamilla kiállítása (Szüntelen vonal) és Várnai installációja (Vélemény barát termék), ha öntudattalanul is, de számos szállal kapcsolódik egymáshoz.
A kortárs magyar képzőművészetben Szíj munkássága egyedülálló. A grafikát vagy a rajzot a mai napig mostohagyermekként kezelik a trendképző kurátorok/múzeumi szakemberek, annak ellenére, hogy a nemzetközi színtéren számos, Szíj munkáival rokon műveket létrehozó, jól ismert művész található, továbbá megfigyelhető, hogy a rajzolást különböző szempontok szerint körüljáró, illetve a rajzokból összeálló kiállítások az utóbbi pár évben felfutóban vannak. Azzal, hogy Szíj már a kilencvenes évek közepén szakított a kabinetműfajra jellemző kötöttségekkel, és kiléptette a térbe a munkáit (padlóra fektetett, hosszan elnyúló tekercsképeket vagy a térben lebegő körképeket készített), továbbá a sokszorosító grafika technikáit egyedi művek létrehozásának szolgálatába állította, jóval megelőzte korát. A kezdetben a figuratív és az absztrakt között lebegő grafikái (az elforgatott, hidegtűvel többszörösen megmunkált nyomatok, a papírba vésett/karcolt erőteljes vonalkötegek) egyre inkább eltávolodtak az "ábrázolástól" és a kompozíciós kényszertől, mintegy önmagukra, a motívumtöredékek vándorlására, a "csinálás" történetére reflektáltak. A Pakson bemutatott anyag és a rajzok kiindulópontjait (vagy épp az el nem készített műveket) "listázó" művészkönyv az utóbbi pár évben készült; évszámok és címek pedig azért nem szerepelnek, mert a művész semmiféleképpen sem kívánja befolyásolni a néző intencióit. A minimális elemekből, a hol sűrűsödő, hol ritkuló, hol koncentrikusan pulzáló vonalhálózatból kialakuló formátlan formák, a néhány modul ismétléséből létrejövő, végtelenül variábilis motívummátrixok, az egyetlen elem egymásra/egymás mellé helyezésével létrejövő vonalszőttesek mintegy berántják a nézőt a kép örvénylő terébe. Az üres és a kitöltött terek közötti játékból, az organikus és a geometrikus formák változatosságából, az apró, gyakran alig látható "semmikből" összeálló egészek lehengerlő és megunhatatlan meditációs objektumként hatnak. A Szíj által többször is használt eltávolító eszközök (például a sablonok) mégsem fedik el a művekből áradó személyiséget, illetve a sziszifuszi munkát, a napi többórás, türelmes robotot, a spártai önfegyelmet, azaz a rajzolás rabságát, amely mégis határtalan szabadságot biztosít számára.
Viszonylag kézenfekvő felsorolni néhány közös elemet Szíj és Várnai művészetében. Várnai is elveti a nagyra nőtt művészegót, de személyisége rejtetten mindig felfedezhető munkáin. Hasonlóan vándorolnak nála is a motívumok és tárgyak (ajtó, ablak, könyv, óra, enigmatikus szövegek, képletek), és bár komoly tudományos rendszerekkel dolgozik, a rációt "lírai tárgyköltészettel" elegyíti. Munkáinak éppen ezért nincs rögtön leolvasható értelmezése. A paksi csarnokban látható installáció - háttérinformáció híján - igen nehezen adja meg magát. A sötétbe boruló terem közepét egy átlósan elhelyezett, félbevágott szobára vagy különös színpadi díszletre emlékeztető fehér és steril "doboztér" foglalja el. A kurátor, Fenyvesi Áron által "absztrakt bemutatóterem életnagyságú modelljeként" definiált térbe egy kinyithatatlan ajtó és egy átlátszatlan, levélszekrénnyel elfedett ablak nyílik. A félig nyitott vagy máshonnan nézve zárt töredék-kubus belső és külső falán is egy-egy képlet látható. A hátsón egy fényreklámként megjelenő matematikai algoritmus, a belsőn pedig egy, a hasonlóságot definiáló furcsa képlet - az utóbbiból "kivett" betűkből és jelekből pedig egy klasszikus oszlopcsarnok homlokzata áll össze. Ez a belső tér egy hasonlóan virtuális teret és annak manipulációs mechanizmusát szimbolizálja. Míg a hátsó falon (és egy másik vetített vásznon is) megjelenő fényreklám a Google találatkereső és -rendszerező motorjának algoritmusát mutatja fel, a hasonlósági analógia az amazon.com keresési rendszerét "ábrázolja". Két láthatatlan rendszer tárgyiasul és válik majdhogynem kézzel foghatóvá, miközben a szoba/bemutatóterem harmadik falán egy olyan vetítés látható, amelyben a művész szobája/műterme torzul el és válik virtuálissá: a valóság képének helyébe számítógépes csipekre és áramkörökre emlékeztető formák és fura alakzatok lépnek. Az installáció harmadik eleme egy fából készült hajókormány, amelynek küllőit hegyes tőrök helyettesítik. A kormány artisztikus árnyéka és szépsége sem feledteti, hogy az irányítás kicsúszott a kezünkből. Ízlésünket és választásainkat, fogyasztási szokásainkat algoritmusok befolyásolják. Amit az internet nyújtotta totális szabadságnak vélünk, az merő illúzió: már régóta totálisan ellenőrzött rabok vagyunk.
Paksi Képtár, Paks, Tolnai u. 2., nyitva november 11-ig
