Három éve kezdte el esélyegyenlőségi programját a Magyar Nemzeti Galéria (MNG), legújabb kezdeményezése pedig egy olyan közös kiállítás, amelynek megrendezésében mások mellett ef. Zámbó István, Fürjesi Csaba, Hervé-Lóránth Ervin képzőművészek, illetve mozgássérült alkotók vettek részt. A részvétel ezúttal nem csak annyit tesz, hogy mindenki adott ezt-azt a közösbe: a nyár folyamán közösen, egymást is inspirálva alkottak az MNG falai között. A kiállítást a sokszínűség jellemzi: a változatos technikával készült festmények és "kulisszafotók" mellett a galéria falai között kifejezetten szokatlanul ható extra színes graffitit is találunk.
A kiállítás figyelemfelhívó jellege érthető és konkrét: a cél az, hogy a többségi társadalom látóterébe kerüljenek az általában perifériára szorult mozgássérült alkotók és műveik, ám ettől függetlenül - és helyesen - nincs feltüntetve a műtárgyak mellett, ki milyen fogyatékossággal él és alkot. Bónuszként tehát egy újfajta nézőpontot is kínálnának a befogadónak, de a színkavalkádon és a hangsúlyos reprezentáción túl igen nehéz bármilyen koncepciót kibogarászni. Nyoma sincs tematikai vagy formai átgondoltságnak, a nonfiguratív képek vagy az amerikai popkultúra megidézése mellett iskolás csendéleteket és tájképeket látunk - és nem nagyon tudunk mit kezdeni az egésszel. Rendhagyó jelleg ide, sokszínűség oda, valószínűleg kevesebb jótékony gesztussal és több higgadt szakértelemmel kevésbé zavarba ejtő, kevésbé művi kiállítást is rendezhettek volna.
Nehéz bármit mondani, ha a társadalmi felelősségvállalás ilyen megvalósulását látjuk - minél ismertebb és nagyobb egy intézmény, nyilvánvalóan annál nagyobb a rizikó -, csak hát azért nem árt, ha az esztétikai szempontokat sem felejtjük, és a misszió találkozik a minőséggel.
Magyar Nemzeti Galéria, nyitva október 14-ig
