Interjú

„A tökéletes önmagában tökéletlen”

Szaladják „Taikyo” István

A Balázs Béla-díjas operatőr-filmrendezővel, fotográfussal és zen tanítóval a Capa Központban látható kiállítása kapcsán beszélgettünk Hamvasról, az Én-tudatról, a tradicionális és kortárs japán művészekről és a fotográfiáról.

 

Magyar Narancs: Eredetileg is fotóművésznek készültél?

Szaladják „Taikyo” István: Fotószakmunkás iskolát végeztem és fotóművész szerettem volna lenni. Bollók Csaba barátommal csináltunk egy amatőr filmet, amellyel díjat nyertünk, aztán döntöttünk úgy, hogy együtt felvételizünk a filmművészetire. Szerencsénkre fel is vettek minket. Akkoriban mindenféle képet csináltam, kísérleteztem, mert a korabeli fotótechnikákról már mindent megtanultam.

MN: Operatőrként és filmrendezőként 2007 óta mintha eltűntél volna. Szeretnél még filmet csinálni?

SZTI: Nem. Olyan méretű erőfeszítést, időt és pénz kíván egy film elkészítése, hogy ha felelősen mérlegelnem kell, és megkérdezem magamtól, hogy mivel használok jobban, akkor azt választom, hogy segítsek abban, hogy az emberek felszabadulhassanak a terheik alól.

MN: Hívnak még?

SZTI: Nem. A filmvilág olyan, mint a többi: ha benne vagy a kapcsolati hálókban, akkor ismernek. Fotóművészeti szempontból pedig nulla vagyok, senki soha nem hallott rólam.

MN: Hogy kerültél a zen közelébe?

SZTI: Annak idején még szamizdatban terjedtek a Hamvas-szövegek, egymásnak adogattuk. A Hamvas-életműből az következett, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját belső útját. Nem elég mindent intellektuálisan tudni, keresni kell. A művészet oldaláról indultam el: közel állt hozzám a tusfestészet, a japán esztétika. Egy barátom javasolta, hogy menjek el zent gyakorolni. Egyszer elmentem, és maradtam.

MN: A japán mestered Taigen Shodo Harada Roshi volt, akinek a Madárszabadító, felhő, szél című filmedet ajánlottad. Ebből mi a felvett név?

SZTI: A Taigen Shodo. Ez hasonló ahhoz, mint amikor belépsz egy keresztény rendbe. Lesz egy beavatási neved, és a világi neved elmarad.

MN: Hogyan lettél tanító?

SZTI: Ha sokat meditálsz, gyakorolsz, és szépen letisztul a tudatod, akkor megtörténik az a pillanat, amelyet megvilágosodásnak neveznek. Megtapasztalsz egy Egység-élményt, amikor rádöbbensz, hogy a világ minden szempontból Egy, és az, hogy eddig elválasztva érezted magad, fikció. És az Én, az egód abban a pillanatban összeomlik, felszámolódik. És amikor ez megtörténik, még tíz-húsz év gyakorlás kell, és akkor a mestered azt mondja, hogy jó, most már taníthatsz.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Móricka evangéliuma

Semmi nem áll távolabb a keresztény szellemiségtől, mint a magas áhítatossági kvóciensű elmélkedések magáról a Történetről, de talán egyetlen kifejezésforma sem produkált annyi fércművet, mint a film.

Rap-szódia

Misztikus hangulat, a forgószínpadon egy kettéhasított vár, eleve ferde elemekkel, amelyek épp eldőlni készülnek. A látvány (díszlet: Horesnyi Balázs) rögtön megteremti az alapérzetet: minden szétesni látszik Veronában a két család viszálya miatt. Egy cseppnyi költőiség még így is kerül mindennek a tetejébe: égi jelenségként érkezik Júlia ágya, ahol újdonsült férjével, Rómeóval elhálhatják a nászéjszakát.

Szegvár, retúr

Még előző kötetében, a Lányos apában írta Grecsó Krisztián, hogy két évtizede az édes­apjáról szeretne írni. „Gyakoroltam, készültem, megbocsátottam, fejlődtem, aztán felejtettem, kidobtam mindent, gyűlöltem, visszaestem.”

Vissza a kenguruhoz

„Mi az a gondolati, szemléleti újdonság, amely a csalogató, modern kísérőzenén, a színes képeken, a megvalósult filmben átsugárzik? Sajnos nem több, mint hogy a Levi’s vagy a Lee Cooper márkájú farmerdzseki alatt is doboghat becsületes munkásszív” – írták találóan A kenguru című filmről 1976-os bemutatója után a Filmvilágban.

Tájékozódunk

Egy héttel azután, hogy az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának illetékes szerve szankciós listára tette Rogán Antalt a magyarországi rendszerszintű korrupcióban betöltött szerepe miatt, összeült az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága.

A harmadik köztársaság kapujában

Száz napot kellett várnia a kormányalakítási felkérésre a pártvezető Herbert Kicklnek, noha az Osztrák Szabadságpárt az élen végzett a tavaly szeptemberi választáson. Az államelnök Alexander Van der Bellen mindent megtett, mégsem tudta elkerülni a szélsőjobboldal kormányba hívását.

Elveszett eszmények

  • Bretter Zoltán

Tudtuk, nem tudtuk, az elmúlt több mint kétszáz évben a következő gondolat szabta meg életünket: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata.” (Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: mi a felvilá­gosodás?)

Nem lehetetlen lekerülni az amerikai szankciós listáról, de bajos lesz a Rogán elleni szankció visszavonatása

Egy nappal azután, hogy az Egyesült Államok szank­ciós listára helyezte Rogán Antalt, a Miniszterelnöki Kabinetiroda miniszterét, a magyar kormány sajtója „David Pressman kicsinyes bosszújaként” igyekezett beállítani a történteket. Lázár János miniszter egye­nesen megfenyegette a nagykövetet: a későbbiekben „kerülje el ezt az országot”.

Hatvan, hetven, nyolcvan, száz puszta

Az autoriter rendszerek kiépülésének egyik legbiztosabb jele, hogy a vezető mellől lassan eltűnnek az egykori harcostársak. Ez általában az autoriter vezető hatalmának megszilárdulásával és korlátlanságának növekedésével egy időben történik. Helyüket a klán tagjai veszik át.