A legelső kép, amellyel az Albertina Roberto Longo-kiállításának terébe tartva találkozunk, nem egy műalkotás, hanem a művész óriásira nagyított portréja, ahogy műtermében az egyik készülő képe előtt ül egy összecsukható széken. Ez után szállunk alá, hogy az alagsorban a művekkel találkozzunk.
Longo művészete és a művész imágója nem választható el egymástól. A 20. századi alkotók azon vonulatához tartozik, amelyben a művész maga legalább annyira a brand része, mint az alkotásai. Vagy néha még annál is inkább. Picasso, Dalí vagy Warhol afféle művészeti popsztárokként önmagukban reprezentálták a művészetüket, de Longo ilyen mélyen még nem épült be a köztudatba (és a köztudat ma ugyancsak másképpen kezeli a művészeket, mint a múlt század második felében), de a művészete hasonló módon épít alkotójának sokszínűségére.
Paradox módon a sokszínűség nála – ha az elmúlt két és fél évtizedet nézzük – valójában a színek hiányáról szól. Pályája elején szobrásznak készült, majd az amerikai absztrakt expresszionizmus utáni útkereső generáció tagjaként a fotográfiától (a 70-es években Cindy Sherman élettársa volt) a videóművészeten át a zenélésig és a filmrendezésig mindenben kipróbálta magát. Rendezett klipeket is zenekaroknak, például a New Ordernek vagy az R.E.M.-nek, ikonikus sorozatának, a Men in the Citiesnek (pár darab ebből is látható az Albertinában) az egyik darabja az Amerikai pszicho fontos díszleteként bukkant fel a Christian Bale játékával fémjelzett Bret Easton Ellis-adaptációban.
A most felvonultatott – a képzőművészeti életmű javából, de főleg a 2000 utáni időszakból válogató – tárlat mindezekkel szemben mintha az eszközök redukciójára, és a pillanat lelassítására törekedne. Valamikor az ezredforduló környékén egy sajtófotó inspirálta Longót arra, hogy a képet már-már túlzó méretűre nagyítva emelje ki a hírillusztráció mögötti pillanat mélységét. S mivel nem volt más eszköze a műteremben, csak szén és papír, szénnel kezdett el dolgozni. Mára ezek a megalomán szénmunkák jelentik a Longo-brand élvonalát.
A fekete-fehér képeknek elképesztően erős a hatásuk, ha a tényleges méretükben szembesülünk velük (mindezt egy albumbeli, pláne képernyőn nézett reprodukció aligha tudja érzékeltetni). Az a koncepció pedig, hogy Longo unásig ismert motívumokat, közhelyes pillanatképeket, vagy épp a napi sajtó gyorsfogyasztásra készült fotóit emeli ki eredeti környezetükből, ezek felületét szabadítja meg a felesleges részletektől, és műalkotásként adja „vissza” a befogadónak egy elmélyültebb tekintet reményében – nos, igen jól működik. Ráadásul meglehetősen termékeny kritikaként is olvasható (azaz nézhető) mindez napjaink elviselhetetlen képáradatára.
A longói ars poetica: lassúság, papír és szén, odafigyelés.
Némelyik képén akár egy évig is dolgozik, ami még akkor is éles ellentétben áll a sajtófotósok villámgyors képkattintgatásával, ha az is benne van a játékban, hogy egy egész stáb szorgoskodik a keze alatt. Ebből a szempontból – mint többször nyilatkozta Longo – a modernitás előtti mesterek műhelyfelfogása áll hozzá közel.
Ez a méret és az a virtuozitás, ahogyan a szénnel bánik, szinte minden témának jól áll (még a horrorfilmklisének tűnő, kitátott szájú cápa is jól néz ki a maga módján, bár ez így is az unalmasabb képek közé tartozik), de különösen jól működik a társadalmi problémákat körüljáró műveken. A menekültek gumicsónakját ábrázoló triptichon egészen biztosan egyike a kiállítás csúcspontjainak. A két szélső képen csak a vadul háborgó tenger látszik, míg a középső rész felső harmadában, az ég és a víz között kiszolgáltatottan lebeg a lélekvesztő. Szinte a nézőt is elnyeli a tenger a több méter magas hullámokkal, annál is inkább, mert a nézőpont a víz alá kerül.
Hasonlóan erőteljes a szétlőtt társasház ábrázolása, a fejükre húzott zsákkal vonuló foglyok vánszorgása, vagy az ukrán sárpusztán szabálytalan vonalakat húzó orosz és ukrán tankok felülnézetből – drónperspektívából – megmutatott képe. Ez utóbbi szemben áll a művészi példakép Jackson Pollock egyik művének szén és papír reprodukciójával – zavarba ejtő, hogy a két kép mennyire rímel. Pollock a maga eredeti művét a mozdulat, a gesztus erejéből építette fel, az egyszeriség, a megismételhetetlenség igézetében. Ehhez képest egyszerre megható és ironikus gesztus Longo részéről, hogy az eredeti olajképet szénnel, hosszú idő ráfordításával, aprólékos precizitással újrarajzolta.
Kifejezetten hatásos, ahol bizonyos képek, általában triptichonok, egy-egy részlete teljesen fekete marad. A szénfelület efféle makulátlansága, a fehér papír fölött aratott diadala a maga monokróm módján is nyugtalanító. Máskor a fekete árnyalatainak sokfélesége hat. Ahol a téma túl kézenfekvő (lásd cápa vagy mondjuk tigris, esetleg egy vadászrepülő), ott inkább hatásvadásznak tűnik a nagyítás és a színtelenség, de a kiállítás képeinek többségén az anyag és a téma váratlan egymásra találása vezeti a tekintetünket.
Albertina Museum, Bécs, nyitva: 2025. január 25-ig
