Csak szén és papír, mégis elképesztően hatásos – Robert Longo az Albertinában

Robert Longo a bécsi Albertinában kiállított hatalmas fotorealista szénművei mindenekelőtt a súlyukkal hatnak, jelenlétük letaglózó erejével, monumentalitásukkal. 

A legelső kép, amellyel az Albertina Roberto Longo-kiállításának terébe tartva találkozunk, nem egy műalkotás, hanem a művész óriásira nagyított portréja, ahogy műtermében az egyik készülő képe előtt ül egy összecsukható széken. Ez után szállunk alá, hogy az alagsorban a művekkel találkozzunk.

Longo művészete és a művész imágója nem választható el egymástól. A 20. századi alkotók azon vonulatához tartozik, amelyben a művész maga legalább annyira a brand része, mint az alkotásai. Vagy néha még annál is inkább. Picasso, Dalí vagy Warhol afféle művészeti popsztárokként önmagukban reprezentálták a művészetüket, de Longo ilyen mélyen még nem épült be a köztudatba (és a köztudat ma ugyancsak másképpen kezeli a művészeket, mint a múlt század második felében), de a művészete hasonló módon épít alkotójának sokszínűségére.

Paradox módon a sokszínűség nála – ha az elmúlt két és fél évtizedet nézzük – valójában a színek hiányáról szól. Pályája elején szobrásznak készült, majd az amerikai absztrakt expresszionizmus utáni útkereső generáció tagjaként a fotográfiától (a 70-es években Cindy Sherman élettársa volt) a videóművészeten át a zenélésig és a filmrendezésig mindenben kipróbálta magát. Rendezett klipeket is zenekaroknak, például a New Ordernek vagy az R.E.M.-nek, ikonikus sorozatának, a Men in the Citiesnek (pár darab ebből is látható az Albertinában) az egyik darabja az Amerikai pszicho fontos díszleteként bukkant fel a Christian Bale játékával fémjelzett Bret Easton Ellis-adaptációban.

A most felvonultatott – a képzőművészeti életmű javából, de főleg a 2000 utáni időszakból válogató – tárlat mindezekkel szemben mintha az eszközök redukciójára, és a pillanat lelassítására törekedne. Valamikor az ezredforduló környékén egy sajtófotó inspirálta Longót arra, hogy a képet már-már túlzó méretűre nagyítva emelje ki a hírillusztráció mögötti pillanat mélységét. S mivel nem volt más eszköze a műteremben, csak szén és papír, szénnel kezdett el dolgozni. Mára ezek a megalomán szénmunkák jelentik a Longo-brand élvonalát.

 
Fotó: Robert Longo
 

A fekete-fehér képeknek elképesztően erős a hatásuk, ha a tényleges méretükben szembesülünk velük (mindezt egy albumbeli, pláne képernyőn nézett reprodukció aligha tudja érzékeltetni). Az a koncepció pedig, hogy Longo unásig ismert motívumokat, közhelyes pillanatképeket, vagy épp a napi sajtó gyorsfogyasztásra készült fotóit emeli ki eredeti környezetükből, ezek felületét szabadítja meg a felesleges részletektől, és műalkotásként adja „vissza” a befogadónak egy elmélyültebb tekintet reményében – nos, igen jól működik. Ráadásul meglehetősen termékeny kritikaként is olvasható (azaz nézhető) mindez napjaink elviselhetetlen képáradatára.

A longói ars poetica: lassúság, papír és szén, odafigyelés.

Némelyik képén akár egy évig is dolgozik, ami még akkor is éles ellentétben áll a sajtófotósok villámgyors képkattintgatásával, ha az is benne van a játékban, hogy egy egész stáb szorgoskodik a keze alatt. Ebből a szempontból – mint többször nyilatkozta Longo – a modernitás előtti mesterek műhelyfelfogása áll hozzá közel.

Ez a méret és az a virtuozitás, ahogyan a szénnel bánik, szinte minden témának jól áll (még a horrorfilmklisének tűnő, kitátott szájú cápa is jól néz ki a maga módján, bár ez így is az unalmasabb képek közé tartozik), de különösen jól működik a társadalmi problémákat körüljáró műveken. A menekültek gumicsónakját ábrázoló triptichon egészen biztosan egyike a kiállítás csúcspontjainak. A két szélső képen csak a vadul háborgó tenger látszik, míg a középső rész felső harmadában, az ég és a víz között kiszolgáltatottan lebeg a lélekvesztő. Szinte a nézőt is elnyeli a tenger a több méter magas hullámokkal, annál is inkább, mert a nézőpont a víz alá kerül.

Hasonlóan erőteljes a szétlőtt társasház ábrázolása, a fejükre húzott zsákkal vonuló foglyok vánszorgása, vagy az ukrán sárpusztán szabálytalan vonalakat húzó orosz és ukrán tankok felülnézetből – drónperspektívából – megmutatott képe. Ez utóbbi szemben áll a művészi példakép Jackson Pollock egyik művének szén és papír reprodukciójával – zavarba ejtő, hogy a két kép mennyire rímel. Pollock a maga eredeti művét a mozdulat, a gesztus erejéből építette fel, az egyszeriség, a megismételhetetlenség igézetében. Ehhez képest egyszerre megható és ironikus gesztus Longo részéről, hogy az eredeti olajképet szénnel, hosszú idő ráfordításával, aprólékos precizitással újrarajzolta.

 
Fotó: Robert Longo Studio

Kifejezetten hatásos, ahol bizonyos képek, általában triptichonok, egy-egy részlete teljesen fekete marad. A szénfelület efféle makulátlansága, a fehér papír fölött aratott diadala a maga monokróm módján is nyugtalanító. Máskor a fekete árnyalatainak sokfélesége hat. Ahol a téma túl kézenfekvő (lásd cápa vagy mondjuk tigris, esetleg egy vadászrepülő), ott inkább hatásvadásznak tűnik a nagyítás és a színtelenség, de a kiállítás képeinek többségén az anyag és a téma váratlan egymásra találása vezeti a tekintetünket.

Albertina Museum, Bécs, nyitva: 2025. január 25-ig

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.