Az ember a történelem előtti időktől kezdve törekszik arra, hogy saját lényegét – korábban a lelket, ma már a tudomány eszközeivel a tudatot – kiemelje az időből, és valamiképp az örökkévalóságba helyezze át. A transzcendencia és a művészet iránti igény egyaránt vizsgálható ezzel összefüggésben: míg a túlvilágba vetett hit esélyt ad a megszűnés relativizálására, addig a műtárgyak megőrzésre érdemes kulturális értékekként valósítják meg a vég elhalasztását. A saját végességünkkel egyre radikálisabban szembesítő vírushelyzet közepette különösen aktuálisnak mutatkozik ez a kérdés, de csak remélhetjük, hogy a szigorítások oldódásával élőben is láthatja majd a szélesebb közönség ezt a szép kiállítási anyagot, amelynél központi szerepe van a műtárgyak körbejárhatóságának, a térbeli viszonylatok érzékelésének.
A retrospektív tárlatra belépve egy hatalmas, mozdulatlan alakok lakta térben találjuk magunkat, ahol nem választják el a műveket falak vagy vonalak, sőt, műleírások sem segítenek a határkijelölésben. Vannak a megkülönböztetésnek kódjai – mint a hasonló öltözék vagy épp a testhelyzet –, de egyetlen zavarba ejtő közeget hoznak létre a munkák, amelyben maga a látogató tűnik fel idegenként. Idegenszerűségünket itt épp azok a sajátságok adják, amelyek a mindennapi életben a közösség részévé tesznek bennünket: hogy arcunk van, cselekedni tudunk, és számolnunk kell saját testünk változékonyságával.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
