A világháború szellemvasútja - Schmidt Mária kiállítása a Várkert Bazárban

  • Hamvay Péter
  • 2015. augusztus 17.

Képzőművészet

A Várkert Bazárban megnyílt, az I. világháborúról szóló kiállítástól pontosan azt kapjuk, amit a Terror Háza csapatától vártunk: a szó szoros értelmében színes-szagos szellemvasutazást, ahol a háború borzalmai rémisztgetnek bennünket.

A többszöri halasztás után július elején megnyílt Új világ született – Európai testvérháború 1914–1918 c. kiállítás „koncepciójának” vitájából már kiderült, hogy a tárlat a középiskolás történelemkönyvek vastag betűs részeinél mélyebbre nem fog hatolni (lásd: Schmidt Máriáé a Várkert Bazár is, magyarnarancs.hu). Schmidt 300 millióba került kiállítása nem bajlódik még a kettes érettségihez szükséges tények felmondásával sem, hanem átengedi a terepet a kizárólag az érzelmekre ható belsőépítészeti elemeknek. A termekben elhelyezett érintőképernyős terminálok sem segítenek a megértésben: leginkább statisztikákat öntenek a látogatókra. Nem szentelnek teret annak, hogy a háború Damoklesz kardjaként lebegett Európa felett, nem értesülünk az Európát feszítő, megoldhatatlannak tűnő konfliktusokról, a 10-es évekre kikristályosodó szövetségi rendszerekről, a 19. századi háborúk óta eltelt idő (hadi)technikai fejlődéséről. Aki belép az épületbe a bejáratot őrző, monumentálissá növesztett alakok között (lásd képünket), még azt sem tudhatja, hogy kik és miért álltak szemben egymással. Schmidt és csapata csupán a sokkról akar beszélni: ahogy a fess katonák néhány hónapos küzdelme helyett a kilátástalan, egyre terebélyesedő, soha nem látott módon véres és mocskos állóháborúban találta magát Európa.

false

 

Fotó: Németh Dániel

 

Az első terem – de voltaképp az összes többi is – ezt a mélyen igaz, közhelyszerű tételt sulykolja, mintha csak a Spektrum TV valamely gyengébb sorozatát látnánk. Életnagyságú, fehér lovon ülő, piros nadrágos, kék mentés huszár fogadja a látogatót. Mögötte a boldog békeidők néhány plakátszerű emléke, szemben vele egy sötét, szintén lovas alak áll, a katonán és az állaton is gázálarccal, háttérben a krátersebes harctérről készült légi felvétel. Hogy még érthetőbb legyen, a terem ezen fele sötét, míg az előző világos. Dicséretes, hogy a jó és a rossz dichotómiája csak így, a béke és a háború ellentéteként jelenik meg, az viszont kár, hogy a felelősség kérdése fel sem vetődik. A háborút elkerülhetetlen elemi csapásként látjuk.

A Várkert Bazár szűkös, kisebb-nagyobb helyiségekből álló terét egyébként jól kezelő F. Kovács Attila látványtervező a kiállítás kiválóan válogatott, falra írt idézeteit illusztrálja. Így tett a második teremben is, amikor a háború borzalmait leíró mondatot bűzös, fortyogó, bugyborékoló fekete mocsárként építette meg. A látogatónak ezután egy szintén élethűnek látszó, műanyag lövészárok mélyén kell átsétálnia, aminek a falából golyó ütötte, tépett, véres, vásott katonaholmik kandikálnak ki. Hogy az illúzió teljes legyen, harci zajokat is hallunk.

A legbizarrabb és legkínosabban triviális elem a csempékkel, acélkampókkal mészárszéket megidéző szoba. Az egyik monitoron végtagprotéziseket próbáló katonákat látunk, de a tárlóba tett amputálófűrészt és egyéb orvosi eszközöket felirat híján nem biztos, hogy azonosítani tudja a látogató. Ahogy egy másik teremben a rozsdás sisakba ékelődő csákányról is érdemes volna elmondani, hogy a sisak olasz, a csákány magyar, és hogy vélhetően régészeti módszerekkel kerültek elő valahonnan az olasz frontról. Talán viccnek szánták, hogy a háború állatáldozatainak a brémai muzsikusok mintájára egymás hátán álló csoport állít emléket. A ló hátán egy mentőkutya, annak a hátán egy kémgalamb fényképezőgéppel a nyakában, az ő hátán pedig egy kanári. (Utóbbiról érdemes volna kiírni, hogy a gáztámadások jelzésére szolgált.)

Bár a kiállítás főcíme az „Új világ született”, erről mind politikai, mind társadalmi értelemben kevés szó esik. Egy mozgókép a kiállítás vége felé, s egy kitérő a nők és gyermekek helyzetéről. Egy fotográfia a nők tömeges munkába állását illusztrálja, ám a sarokban álló, gázálarcot viselő ötévesforma kislány figuráját nehéz muzeológiai, történeti szempontból értelmezni, funkciója csupán a hatáskeltés. Ez a lényeg a leszerelt, beolvasztásra váró harangok termével is, amely az anyagcsatát hivatott bemutatni, ám ha hozzá­érünk a papírmaséból készült installációhoz, vagy észrevesszük, hogy csupán tükrökkel sikerült megsokszorozni, azonnal elszáll az illúzió.

Nem meglepő, hogy a háború legnehezebben bemutatható fejezetét, a hadtörténetet sem kísérli elmesélni a kiállítás. A magyarok által megszenvedett frontokat csak egy-egy – általában remekül kiválasztott – fotó idézi fel, illetve a raktárszerűen felsorakoztatott fegyverek, melyek mellé legalább a nevük, típusuk felkerült. F. Kovács legjobb, szépen kivitelezett ötlete a háborús propaganda terme: egy íves falon egymással szemben helyezte el az antant és a központi hatalmak egymást kigúnyoló rajzait, ahol az ellenfél girhes parasztként, csúszómászóként, rágcsálóként vagy épp majomként jelenik meg.

A végére is egy üres geg maradt csak, a háború sok százezer magyar áldozatára egy apró, szintén tükrökkel megnövelt hófehér szoba emlékezik. Amint az egy tudósításból kiderült, tudatosan nem az eredeti magyar katonai temetőket vették alapul az alkotók, hanem a könnyebb befogadhatóság érdekében a hollywoodi filmek által vizuális toposszá tett steril amerikai katonai temetőket. Ez a gesztus pontosan mutatja Schmidt Máriának a történelmi hűséghez és a muzeológia írott és íratlan szabályaihoz való viszonyát. S innen azt is megérthetjük, milyen lenne a Sorsok Háza, és miért nem sikerült szakmai programot letenni – mert nincs ilyen, csak látványterv. Ha Sorsok Háza nem is lesz, az elkövetkező években még két egységgel bővül a Várkert Bazár kiállítása: az egyik a háború szereplőit, a másik pedig többek között a békekötéseket mutatja majd be – így Schmidték nem maradnak munka nélkül. Igaz, erről csak Schmidt Mária beszélt, a megnyitón fellépő politikusok nem ejtettek szót róla.

Neked ajánljuk