„Jóvátehetetlenül káros” – Gerhes Gábor képzőművész

  • Kovácsy Tibor
  • 2014. január 19.

Képzőművészet

Szerkesztőségi cikkeink gyűjteményéhez ő tervezett borítót, de nem csak ezért ajánljuk vele készült karácsonyi interjúnkat.

*

Most lett kihúzva a magyar kultúra jövője a konnektorból - mondja a könyvtervezőként is sikeres művész, akivel a végzetről és a kulturális árnyékkormányról is beszélgettünk.

*

Magyar Narancs: Valamikor a 90-es évek közepén, a Várfok Galériában találkoztam először a neveddel - feltételezem, hogy nem akkor indultál el a pályán.

Gerhes Gábor: Az én történetem kissé visszább nyúlik: a 80-as évek végéig a 2. műsor nevű zenekarban játszottam. Akkoriban olyan pezsgés volt Budapesten, amely több művészeti ágat is bevont a kortárs jelenlétbe. Mindenki zenélt vagy díszleteket csinált, plakátokat tervezett, festett. Mivel kevésbé tudtunk zenélni, nekünk a látvány fontosabb volt. Nálunk - anélkül, hogy tudtuk volna, mivel akarunk foglalkozni - valahogy erős volt a vizuális vonal. A színpadra készült díszleteink később autonóm műtárgyakká váltak, festmények lettek, aztán valahogy belepörögtem a kortárs képzőművészeti szcénába.

MN: Addig még azt sem tudtad, hogy akarsz-e képzőművészkedni?

GG: Abban az időben nem volt annyira meghatározott, hogy ki mivel foglalkozik hivatalosan. Zenéltünk, színházi csoportban is játszottam, a sodródás volt az akkori életforma.

MN: Szabad élet, önmegvalósítás...?

GG: Alighanem ott és akkor értünk felnőtté és művésszé. Az a pezsgés nekem rengeteg új élményt adott. Az volt számunkra a természetes életforma, hogy este elmegyünk az efemkába (Fiatal Művészek Klubja, az alternatív művészeti élet korabeli bázisa - K. T.), ahol koncert van, aztán az este folyamán valahogy mindenki föllép, elmondja, amit gondol, felolvas. Emellett nyilván működött az akadémiai vonal, tehát a hivatalos művészképzés, de én azzal a szcénával csak később találkoztam.

false

 

Fotó: Dévai Ákos

MN: Jártál is például a képzőművészetire?

GG: Nem, soha nem is jelentkeztem. Mire ez az egész véget ért, eltelt tizenvalahány nagyon intenzív év, olyan impulzusokkal, amilyenek akkoriban keveseknek adattak meg. Gyakorlatilag havonta jártunk Nyugat-Európában, végigkoncerteztünk minden fontosabb helyszínt. Fel sem vetődött számomra, hogy lehet olyan oldala is az életnek, amely valami művészeti felsőoktatási intézményben teljesedhetne ki.

MN: Közben azért technikai szinten sok mindent megtanultál.

GG: Nyilván közben a saját önkifejezési módom finomodott, mívesebb, intellektuálisabb lett, specializálódott. Ezek innen-onnan felszedegetett ismeretek, rengeteg hiányossággal és pontatlansággal, ám rengeteg ambícióval. Szerencsémre jó közegben mozogtam, jól választott mestereim voltak, sok mindent fel lehetett csipegetni tőlük.

MN: Például?

GG: Mindig Bachmann Gábort szoktam megemlíteni, több okból is. Egyrészt úgy szedett minket föl az Ocztossal (O. István képzőművész - K. T.), ahogy őt annak idején Bódy Gábor egy kocsmapult mellől. Egészen komoly filmes projektekbe vitt be, a filmgyárba. Aztán magamra hagyott egyszer egy olyan díszlet művezetésével, 21-22 évesen, ami egy milliós produkció része volt. Ott találtam hirtelen magamat egy csokor dörzsölt díszletmunkással, akik nyilván rögtön levették, hogy ehhez én nem értek. Végül aztán jól jöttem ki az egészből, de elég rázós volt. Szóval bekerültem egy csomó mindenbe, amiből rengeteget lehetett tanulni. Például füvet meg gyeptéglákat is festettünk zöldre, hogy jobban nézzenek ki.

MN: Konceptualista művésznek szoktak tekinteni. Számodra mit jelent ez?

GG: Amit csinálok, az egy önállóan választott alkotói módszer, amit aztán ezzel a kategóriával jelöltek. A korai munkáim klasszikus akril-farost festmények voltak, a kortárs szcéna erőteljes hatásaival - a 80-as évek közepén. Aztán amikor a magam számára is megpróbáltam tisztázni, mivel akarok foglalkozni ebből a sok mindenből, ami átszaladt rajtam, megtaláltam azt a közeget, azokat a kollégákat, barátokat, akikkel egymás gondolkodását erősítettük. Közülük aztán rengetegen kikoptak, eltűntek vagy vegetálnak.

MN: Mi volt tehát a döntés, az, hogy képzőművész leszel?

GG: Az, hogy vizualitással, vizuális hatáskeltéssel akarok foglalkozni. Most sem egy dologgal foglalkozom, hanem például alkalmazott grafikával is, de ez is része a vizuális hatáskeltésnek. Máshogy jutok el a megoldásokhoz, más a felhasználói közeg, de ugyanannak a közös rendszernek az elágazásai.

MN: Mi köze egy könyvborítónak egy talányos dolgot ábrázoló fotóhoz - már amennyiben ábrázolásról beszélhetünk, nem pedig általad létrehozott valóságról.

GG: Mondjuk egy Maigret-kötet borítója esetében az a vezérelv, amit Simenon megírt. De ugyanúgy hatást kell kelteni a viszonylag behatárolt lehetőségeken belül, mint egy autonóm alkotásnál, csak ott te vagy a saját főnököd és alkalmazottad is egyben, tehát bármilyen döntést hozhatsz. Ehhez sokkal szolgaibb módon kell viszonyulni, de ettől én nem érzem magam béklyózva. Viszont az autonóm munkáknak az, hogy bármilyen döntést hozhatsz, megadja a veszélyét is. Az alkalmazott művészetnek van egyfajta biztonsága, faltól falig jellege.

MN: Ugyanakkor - feltételezem - a könyvtervezés például komoly technikai ismereteket igényel. Ezeket hogyan tanultad meg?

GG: Tanultam tipográfiát, elvégeztem egy nyomdásziskolát, a mai napig innen eredeztethető a tudásom. Az utóbbi időben valóban főleg könyveket, könyvborítókat tervezek.

MN: És élvezed?

GG: Persze, nagyon! Egy időben lehetsz fotós, festő, photoshop-akrobata. Mint egy svédasztal: bármihez nyúlhatsz, és minden finom. Nem érzem tehernek, és elég hatékonyan és sokat tudok dolgozni. Ezek mellett több mint tíz éve tanítok a művészeti felsőoktatásban, ami szintén nagyon sok impulzust ad. Nem temetődik el az ember a saját magánmitológiájában és kortársi közösségében, hanem folyamatos önmegújításra késztet. A huszonévesek előtt hitelesnek kell tudnod maradni. És közvetlen tapasztalatból ismered meg ezt a generációt. Meg lehet figyelni, hogyan fordul át a napjaikat meghatározó élményalapúság értékes produktumokba. Látni lehet, ahogy a tekintélyalapúságnak vége - már csak ezért is anakronisztikus, hogy erőalapú társadalmat próbálnak kialakítani az országban, ahol a tekintély, az erő és a pozíció diktál. Röhejes. Észre kellene venni, hogy ennek vége van.

MN: A képzőművészként leggyakrabban használt technikai eszközöd a fotográfia, ami azonban nálad nem valamiféle valóság megörökítését, inkább valaminek a megteremtését jelenti.

GG: Tizennégy éves korom óta foglalkozom fotózással. Végigmentem mindenféle technikán, megtanították nekem, hogy mi is ez az egész. A fotó az a műfaj, ami hihetetlenül jelen van az életünkben, ezzel együtt folyamatosan újradefiniálja saját létezését. Mint tudjuk, a képek diktatúrájának korát éljük. Nagyon kockázatos dolog eldönteni, hogy hol ér véget az észlelt valóság, és hol lépünk már át egy képbe. A kép funkciója és jelentősége folyamatosan változik azáltal, hogy nálad is, nálam is, mindenkinél van legalább egy képkészítő eszköz. Másodpercenként több millió kép készül: teljesen új műfaj született, és mindazok a teóriák, amik a fotóhoz kapcsolódtak, biztonsággal definiálták a fotót magát, újra és újra felborulnak.

MN: És akkor mi a fotó ma?

GG: Hát ez az, hogy a gépen elkattintott és a digitális rendszeren valamilyen optimalizált viszonyok között áthaladó kép még mindig fotónak tekinthető-e. A felhasználás oldaláról nézve: ha föltesszük valamilyen közösségi oldalra, a nézők 99 százalékával nem tudunk számolni. Korábban egy nyaralási képnél, riportképnél, képzőművészeti képnél körülbelül láttad az arcokat, amelyek tekintetében a kép vissza fog tükröződni. Ez teljesen elveszett. Olyan vírus szabadult rá a rendszerre, aminek képtelenség megállapítani a határait. Lassan a képek tagadása kezd tendenciává válni, mert annyira túl vagyunk terhelve velük, és a tartalmukhoz már nincs releváns kapaszkodónk, referenciapontunk.

MN: Ennek te örülsz, nem? Hiszen a képeidre sokszor jellemző valami szándékos elbizonytalanítás.

GG: Nem tudom, örülök-e, inkább figyelem ennek a működését. Visszatérve a korábbi kérdésre: amivel foglalkozom, az egy olyan, meglehetősen konzervatív ága a fotónak, ami "megcsinálja" a képet, a jelenetet, amit láttatni akar, megrendezi a figurákat, helyszínekbe rakja őket. Szóval ezzel a hálás módszerrel operálok, hogy ami a képen van, az van.

MN: De sok képeden túlságosan is hangsúlyos maga a megrendezettség, ami éppen ellenkező hatást kelt. Mintha zavarna a természetesség, hazugnak, idézőjelesnek éreznéd.

GG: Azt a tulajdonságát használom a fotónak, hogy elhisszük a képnek, amit ábrázol. De egy képaláírással elhisszük akár az ellenkezőjét is. Tehát a képhez általunk rendelt tartalom akár még az ész-szerűséget is felülírhatja. Szóval ezt a bennünk lévő ösztönös meggyőződést használom, hogy a látvány tényleg az, ami. A képeim gyakran plakátszerű gondolatsűrítmények - néha nincsenek is pontosan végiggondolva. Az a képi hatásrendszer, amit a művészettörténetből tanultunk, hogy a különböző gesztusok, szimbólumok mögé tartalmak vannak rendelve, és ezeket föl kell fejteni - ez nem az a módszer, amivel operálok. Hiszek benne, hogy ha a képi elemek jól és hatásosan rendeződnek, megjelenik a háttérben valamilyen üzenet, amely anélkül is működik, hogy fel kéne fejteni a szimbolikáját. Ismerjük a szenteket ábrázoló képeket az attribútumaikkal: ezeket csak akkor értheted meg, ha tisztában vagy ezzel az ikonográfiával. Az én képeimen nincs ilyen ikonográfia, viszont eljátszanak azzal, hogy általában ilyen módon viszonyulunk egy képhez. Mindenki a maga szimbolikáját helyezi a képbe, és így találja meg a saját megfejtését.

MN: A képeidnek az is egy nyugtalanító sajátosságuk, hogy valamiképpen kivezetnek a ráció világából egyfajta tisztán esztétikai érzékelés felé, ahol már nehéz szavakat rendelni az élményhez. Mi ez a vonzódás az ésszel megragadhatatlan iránt?

GG: Sokan követik azt a módszert, hogy elemezgetni próbálják magukat. Ugyanakkor néha irigylem is azokat, akik tudnak ilyeneket mondani, hogy "bányászcsaládból származtam", vagy egy kolléga, akinek hentes volt a családja, és innen jön a húsok témája. Azt észrevettem, hogy az egyértelműnek tűnő hatásokkal, állításokkal mindig konfliktusom volt, valószínűleg azért, mert kötekedő alkat vagyok, végtelenül kritikusan szemlélek mindent, nehezen hiszek el bármilyen állítást. A másik meg, hogy sokszor szerepelek a képeken én magam is, tehát ez a szerepjáték, szerepelni vágyás, amiről azt gondolom, hogy egyrészt egészséges exhibicionizmus, másrészt meg... Számomra kulcsfilm volt Woody Allentől a Zelig, amely az ember helykereséséről, illetve még inkább megfelelni vágyásáról szól. Sőt, amikor készült, úgy harminc éve, még nem is voltak ilyen agresszívek a mediális kihívások és frusztrációk, mint ma. A túlélési taktika az idomulás - hogy szeressenek, valahogy fogadjon el ez a nagy, közös "család", megtaláljam valahogy a helyemet. Nagyon frusztráló dolog ez az elfogadtatási kényszer, ami mindannyiunkban benne van. Az elmúlás nem tudomásulvétele. Mindnyájunkat utolér a végzet, de úgy van általunk berendezve a világ, hogy ez nincs benne az agyunkban. Vannak szerencsésebb kultúrák, ahol kezdettől fogva együtt élnek a saját elmúlásukkal.

MN: A Trafóban nemrég bezárt kiállításodon meg egy pár évvel korábbi, kissé hasonló székesfehérvárin bemutatott művekben sokkal több iróniát vélek felfedezni, mint általában a kritikusok. Mintha jól szórakoznál az ábrázolt kulturális káoszon.

GG: Ezúttal nem volt bennem semmiféle ironizálási szándék, szemben számos korábbi munkámmal. A jelenlegi helyzetnek, amiben benne vagyunk itt, Magyarországon, a hihetetlen fojtogatását akartam manifesztálni. Eléggé húsba vágó az üzenete ennek ahhoz, hogy ironizáljon rajta az ember. A komolyanvételnek ez most egy másik útja. Az irónia nagyon hatásosan tud működni: az ember viszontlátja és elszégyelli magát. Most ennél primerebb hatást akartam. Az egyén valamiféle hatalommal szembeni kiszolgáltatottságáról van szó, valamilyen tőled független, de nevesíthető erővel szemben. A fehérvári kiállítás inkább transzkulturális jelenségekről szólt, ott aktuális hírekre reflektáltam. Az azóta eltelt pár évben a bennünket érő napi impulzusok a hatványukra emelkedtek, és erre már nem lehet ilyen többszörös áthallásos módszerekkel reagálni. Lassan le kell cserélni a nyelvet, mert bizonyos szavak nem használhatók: kivonódtak a nyelvből. Volt közben még egy kiállításom, ahol leginkább a magyar legendárium jelent meg. A mostani pedig az összeesküvés-elméletek ürügyén lényegében az erőszak működéséről szólt.

MN: Mint már szó volt róla, alkotóként több lábon állsz. Következik ebből, hogy kevésbé érintenek a művészeti életet sújtó változások, mint például a Magyar Művészeti Akadémia hatalomátvétele?

GG: Az országon eluralkodott rosszkedv akkor válik igazán károssá, amikor olyan csatornákra is kiterjed ez a hagymázas öndefiníciós baromság, hogy az már az egész rendszer működésének kárára válik. Úgy tűnik, elérkezett az idő, hogy az egykori igazhitű KISZ-titkárok és moszkovita dekoratőreik a komcsi elnyomás alól felszabadulva végre újraagyagozhassák egy Horthy Miklós nevű úr mellszobrát. Fővárosunk főpolgármestere maga tervezi meg Budapest zászlaját, emlékei, a karácsonykor vetített kőszívű emberben látott, olyan forradalmiasan magyar zászló szerint: magyarul, magyarnak, mert a libsik az eredeti románzászlóst szerették! Mellettünk a fasiszták nyomják a rapet, összefújkálják a most százéves Weöres Sándor szobrát, ezalatt a rendőrség egyelőre a birkaiskolába jár. Folytassam? De komolyra fordítva: hihetetlenül gyorsan verődtek szét működő rendszerek, műhelyek. Elhivatott, tényleg felkészült és főleg: sikeres szakemberek bikanyakú tányérnyaló buldogokra cserélődnek. Amit látunk, az nemcsak azért káros, mert nem tudom, kik fognak kiállítani a Műcsarnokban jövőre, hanem az egésznek a hosszabb távú kifutása miatt. Most lett kihúzva a magyar kultúra jövője a konnektorból. Öt év múlva fog ez igazán látszani, amikorra már rég nem áll velünk szóba senki. Addigra fognak lassan leállni a korábban megkötött együttműködési szerződések motorjai, amiket senki nem tartott melegen vagy indított újra. Az évek alatt felépített kulturális kapcsolati hálót sem gondozza senki. Persze ez valószínűleg nem érdekli a jelenlegi vezetést, inkább örül neki, hiszen így senki sem fogja beledörgölni az orrunkat a saját piszkunkba. Erre tényleg lehet, hogy hatásos módszer egy provincializmusból és bornírtságból felhúzott kulturális vasfüggöny.

MN: Mindez a kultúra fogalmának a teljes félreértésére utal.

GG: A jelenlegi kormányzat tévképzete, hogy a kultúra olyan, mint az ebéd végén egy kis deszszert. Egy olyan fura lila izé, pár ember kedves és illedelmes időtöltése. Van ugyan a nehezebben hozzáférhető magaskultúra, de maga a kultúra mikroszinten, a hétköznapi dolgokban van jelen. Többek között arra is megtanít, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hülyeségeket, melyeket előttünk már elkövettek. De az is kultúra, ahogy a lyukasztógép működik a buszon, vagy ahogy kinyitunk egy csomag kotont. Nem akarom elismételni, amivel tele van a sajtó Fekete György kapcsán, de jóvátehetetlenül káros ez az ósdi monolitikus rendszer, amit meghonosított és képvisel. A művészetben sem lehet alanyi jogon kiválasztottság, a művészek tevékenységének attól van értelme, ha folyamatosan képesek arra, hogy megújuljanak és teljesítsenek. Nem pedig attól, hogy fizetést kapunk, mert valamikor utoljára húsz éve csináltunk egy cuki akvarellkiállítást egy művházban, vagy eljártunk poharazgatni a Kecske utcába. Ennyi pénz még soha nem volt a képzőművészetben. És vagy betagozódsz, vagy a rengeteg pénzből nem kapsz egy fillért se. Álszent módon látszólag elfogadó és nyitott a rendszer, jöjjön mindenki, itt az idő kultúrát csinálni. De azt elfelejtik hozzátenni, hogy csak ne Zs-vel kezdődjön a neved, mert ilyen betű nincs, és legyél hajlandó végre megérteni: mi az a kultúra, és főleg meddig tart nyitva. Mi csak annyit kérünk, hogy hajtsd bele a buksi fejed a mi kis ölecskénkbe, bízzál bennünk, mi majd simogatjuk. Ezeknek a többségükben idős, nem túl sikeres embereknek sajnos fogalmuk sincs azokról a tendenciákról, azokról az attitűdökről, rendszerekről, problémákról, amelyek ma a kortárs kultúrát és művészetet működtetik. Se intézményi, se koncepcionális szinten. A legcélravezetőbb az lenne, ha saját magukat feloszlatnák, visszaadnák szépen a köztestületi státuszt, és minél gyorsabban támogatni kezdenének olyan autonóm alkotókat és csoportokat, akik és amelyek viszont már bizonyítottan beszélnek nemzetköziül. Kapcsolatokat kezdeményezni a legfontosabb művészeti intézményekkel és személyekkel. Még ha kellemetlen is ezt a döntést meghozniuk, csak így fog tudni a kortárs művészet integrálódni a világtendenciákba, és csak ezáltal tudna megszületni az MMA által is hőn áhított ún. magyar művészet, és a tagságot sem frusztrálná tovább, hogy valamit végre alkotniuk kelljen. Most komoly zsével megvennének alkotókat, hogy visszaverhessék a támadásokat, de ez épp ellenkezőleg: a további elszigetelődést és feszültséget fokozza. Akik meg sunnyogva be-, esetleg visszalépnek, azt képzelve, hogy ők persze mások, és nem lesz szaros a cipőjük: ők tévednek a legnagyobbat. Persze nyilván az MMA minden tagjának lesz majd egy szép vastag katalógusa, veregetik majd egymás vállát, szorongatják egymás kezét a Műcsarnokban, és a lelkük mélyén érzik majd, hogy mennyire hazug és szégyellnivaló ez az egész.

MN: Akkor hát mindennek vége, nincs kiút?

GG: A magángalériás rendszer nyújthat alternatívát. Ebben a hálózatban nagyon tisztán piaci viszonyokon és az ezeket meghatározó nemzetközi tendenciákon múlik, hogy valaki életképes-e, vagy nem. Ez rengeteg hibával, de működő struktúra. Képes megújulni, tájékozott, ott van azokon a helyeken, amikről az MMA-tagok vagy nem is hallottak, vagy ha hallottak, az az ő értékrendszerükben nem jelent semmit. Ahol nem a kisvárosi jobbos értelmiség a közönség, hanem ahol tényleg a passzátszelet fújják. Az a hat-nyolc budapesti galéria, amely a nemzetközi színtéren próbál fellépni, ezeken a helyeken pozicionálja és méreti meg sikeresen a művészeit. Ez egyfajta árnyék-kultúrkormányzás, ha úgy tetszik.

 

Neked ajánljuk