Interjú

"Apám addig vert, míg dacból művész nem lettem"

Günther Uecker képzőművész

  • Váradi Júlia
  • 2013. március 7.

Képzőművészet

Szögek, sár, hamu, fekete és fehér, szorongás, fájdalom, szarkazmus és humor. Nem volt könnyű dolga a Szépművészeti Múzeumnak, amikor a kortárs képzőművészet egyik meghatározó alakjának ötvenéves pályáját egy viszonylag kicsi múzeumi teremben próbálta meg bemutatni.

Magyar Narancs: Ha végignéz ezen a válogatáson, mit gondol: a tárgyakból, installációkból, filmekből kiderül, ki az a Günther Uecker?

Günther Uecker: Sajnos folyamatosan azzal vagyok elfoglalva, hogy a világmindenségről alkossak képeket, soha nem próbáltam saját magamról élethű másolatot készíteni. Nem csak képeken, szavakkal sem.

MN: Azért próbáljuk meg!

GU: Na, jó. Azt bizonyára érzékeli a látottak alapján, hogy olyankor készülnek a műveim, amikor valami megráz, kiborít vagy éppenséggel örömmel tölt el. Csak akkor tudok alkotni, ha szélsőséges érzelmi állapotba kerülök. Az érzéseim egyenesen átkerülnek abba az anyagba, amivel dolgozom. Azt gondolom, hogy az én dolgom a világ megfigyelése, és ha olyat látok sasszemeimmel, ami nem fér bele az elfogadhatóba, azt azonnal alkotássá, művészi felkiáltójellé kell formálnom.

MN: Sok témát ragad meg a közmegegyezéstől eltérően. Ilyen a félelem, az agresszió vagy konkrétan az atombombától való rettegés. Mitől függ, hogy épp mire reagál?

GU: Nem tudnám pontosan megmondani, hogy egy-egy alkotásnak mik az előzményei. Formátlan, furcsa, olykor szavakkal kifejezhetetlen gondolatok cikáznak a fejemben és törnek elő egyre erősebben, míg aztán ki nem robban belőlem az akarás, hogy nekifogjak a munkának. Néha magam is döbbenten nézem, hogy mi jön elő a kezem alól.

MN: Gondolom, a Black Mesa című munkája az Arizona államban található fennsíkra utal. Sokat élt indiánok között - ez a mű emlékezés vagy üzenet?

GU: Valóban hosszú időt töltöttem az amerikai indiánok között, jó néhány rezervátumban jártam, és nagyon összebarátkoztam az ottaniakkal. Rendkívül izgalmasnak találom a kultúrájukat, a rituális szokásaikat, a hithez való viszonyukat. Mindezt pedig súlyosan veszélyezteti az a folyamatos rombolás, amely az uránbányászat következtében a különböző mesákat, azaz fennsíkokat éri. Amikor alattuk robbantják a hegyet, nekik is végük. Talán ez a fájdalom jelenik meg abban a hatalmas felfüggesztett üstben, amelyben a csodákat tartalmazó anyagot kevergették valaha, s most szép lassan minden kiszáll belőle, ahogy az indiánok szent helyei tűnnek el sorban.

MN: A mennyezettől padlóig érő, függőleges vásznakra készült grafikus munkáján (Fekete eső) a kínai írásmódra és rajzokra emlékeztető formák láthatóak. Olvastam, hogy Kínában is sok időt töltött. Megpróbált "kínaiul" alkotni?

GU: Ezzel több célom is volt. Tisztelegni akartam a legősibb írás- és festésformák egyike, a kínai tusrajz előtt. Az alaptéma azonban a savas eső, amely kipusztítja a Föld növényvilágának jelentős részét. Itt, mellette mindjárt, a csernobili katasztrófa után készült Hamuember látható. A híres íróval, Christa Wolffal könyvet is adtunk ki erről, amely máig nagy siker Németországban.

MN: Christa Wolf a hajdani NDK-ban lett neves író, és ön is onnan indult az ötvenes években. Mesélne arról az "előző" életéről egy kicsit?

GU: Ahogy anno mondták, engem "átcsináltak" az NDK-ból az NSZK-ba. 23 évesen egy káderképző intézetbe kényszerítve szenvedtem. A mezőgazdaság és a gyárak munkásainak gyerekei közül az értelmesebbeket ilyen iskolákba vezényelték, hogy ők építsék a szocializmust. A polgári családokat távol tartották ezektől a káderképzőktől, de mi, munkás- és parasztgyerekek abban a megtiszteltetésben részesülhettünk, hogy a párthatározatokat fejből kellett tudnunk. Én remekül megálltam a helyem, csak az volt a baj, hogy túl sok időt töltöttem korábban vidéken, így eléggé egyértelmű volt számomra, hogy nem minden igaz, mondjuk, Micsurin agrártudományi elméletéből. Közben egyre gyakrabban találkoztam hazatérő emigránsokkal, akik remekül tudtak papolni az antifasizmusról, aztán kiderült, hogy ők maguk jó nagy fasiszták voltak korábban. Szóval nyiladozott az értelmem.

MN: Hogyan érintette a családját a nácizmus?

GU: Mi szerencsére viszonylag távol voltunk a háborútól, mert apámat még az első világháborút követően egy keleti-tengeri szigetre száműzték. 19 éves koromig ott éltem, és szinte kimaradt az életemből a háború. De azért a fasizmus természetrajzáról sokat tudtam, és mint német szégyenkeztem is emiatt eleget. 1953-ban elhagytam az NDK-t, és ebben annak is komoly szerepe volt, hogy milyen álságosan kezelték ezt az egész kérdést. Mintha az NDK-ban élő németeknek nem lett volna közük a fasizmushoz; a roszszak mind odaát élnek - mondták. Na, gondoltam, ezt megnézem magamnak. Akkor még könynyen át lehetett menni keletről nyugatra, néhány barátommal szépen átvonatoztunk.

GU: Attól nem tartott, hogy az NDK-ban addigra már elindult művészi karrierjéről le kell mondania, és mindent elölről kell kezdenie?

GU: Nem mondom, hogy könynyű volt tudomásul vennem az új szerepet. Hiszen már 19 évesen "az NDK legjobb művésze" elismerést vehettem át, és óriásplakátokon szerepeltem mint a DDR példaképe. De már akkor éreztem, ma pedig biztosan tudom: ha ott maradtam volna, rettenetes ember lett volna belőlem. Ezzel együtt egyáltalán nem volt könnyű újraépítenem a művészi pályámat. 1961-ben a düsseldorfi ZERO csoport tagja lettem, akkor kezdtek el érdeklődni a munkáim iránt. Igazán csak a nyolcvanas évekre futottam be, amikorra már Amszterdamban, Antwerpenben, Londonban és New Yorkban is kíváncsiak voltak arra, mit csinálok.

MN: Miből élt, ha nem vették a munkáit?

GU: Futószalag mellett, üvegkészítő műhelyben dolgoztam éveken keresztül. Muszáj volt pénzt keresnem, hogy a szabad időmben művész lehessek. Ez így ment 34-35 éves koromig.

MN: Pedig már régóta tudta magáról, hogy tehetséges művész?

GU: Á, egyáltalán nem, hiszen azt sem tudtam gyerekkoromban, mi az a művészet. Falusi házban nincsenek képek a falon, az emberek nem járnak kiállításra. Szerettem volna rajzolni, de ha titokban készítettem egy-egy képet, apám jól elfenekelt, hogy miért nem a tehenekre figyelek. Eltiltott a rajzolástól, ezért azt gondoltam, hogy az valami titokzatos és különleges dolog, amit muszáj kipróbálnom. Talán ez vezetett szép lassan a művészethez. Úgy is mondhatnám, hogy apám addig vert, míg dacból művész nem lettem. Később pedig problémáim voltak azzal, hogy szavakkal fejezzem ki a gondolataimat, mert féltem az emberektől. Viszont a festővásznon vagy a papíron jól meg lehetett jeleníteni, amit ki akartam adni magamból. Egyáltalán nem akartam művész lenni. Sőt, utáltam a művész külsejű embereket, ezért mindig fehér ingben, nyakkendőben, fekete öltönyben jártam, és évekig a tudóst játszottam.

MN: Ehhez képest manapság fehér munkásruhát visel, kantáros, festékes nadrágot, mint aki épp most jött ki a műteremből. Megbékélt a művészléttel? Gondolom, a világsiker azért segített ebben.

GU: Látja? Ez is jelzi, milyen óriási változáson képes átmenni az ember. Ezt egyébként a munkáimban is sokszor érzékeltetem. A szögek például olyan alkotóelemei az általam készített tárgyaknak, amelyekkel meg tudom mutatni, mennyire előítéletesen közelítünk a dolgokhoz. Nézze meg például ezt az éjjeliszekrényt, amelyből olyan finom szögsörény mered elő, hogy az embernek simogatni támad kedve, és nem fél a sok hegyes szög láttán. A Lépcső című videóban nagy odaadással verek be szögeket minden lépcsőfokon, és a néző talán megérti ennek az akkurátus mozdulatnak az esztétikumát, és magának a mindennapi tárgynak, a szögnek a szépségét. Ezt szimbólumnak is szánom, az átértékelés szimbólumának.

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Halk, mély morgás

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

 

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

Szerelem és politika

„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.”

 

Előrehozott 2026

Olyan intenzitással történnek az események a magyar belpolitikában az utóbbi hónapokban, hogy immár komolyan felvethető: Orbán rendszerét akár a 2026-os általános választások előtt is le lehet váltani. Ideje hát gondolkodni ilyen forgatókönyveken is.