A főpróba 2010 nyarán a moszkvai Puskin Múzeumban volt, ahová az orosz közgyűjtemény igazgatója személyesen válogatott 60 művet. Az első igazán jelentős bemutatkozás a londoni Royal Academy of Artsban esett meg 2010 végén. A világ egyik legtekintélyesebb kiállítóhelyén 200 mű szerepelt, és Baán László a Szépművészeti Múzeum igazgatójaként elérte a vendéglátóknál, hogy a Magyar Nemzeti Galéria 20 műve kiegészítse a kiállítást. Az volt az ambíciója, hogy a magyar művészetet be- vagy visszavezesse a legjelentősebb nemzetközi kiállítótermekbe.
A Szépművészeti Múzeum Román csarnokának felújítása idején ismét útra kelt a gyűjtemény. Tavaly ősszel az expóra időzítve Milánóban, a Palazzo Realéban, most pedig Párizsban, a Musée du Luxembourgban mutatkozik be 80-85 művel. A négy kiállítás törzsanyaga természetesen nagyban hasonló, hiszen egyik fogadó fél sem akarja nélkülözni a múzeum néhány tucat fő művét, ahogy a kurátori koncepció sem tér el radikálisan, hiszen meglehetősen csekély a remekművek kijelölte mozgástér. Kronológiára, stíluskorszakokra, iskolákra fókuszáló rendezési elveivel a milánói volt a
leginkább konzervatív, „múzeumi” kiállítás.
A Luxembourg Múzeum július 10-ig megtekinthető kiállításánál meglepő volt, hogy a vendéglátók nem a francia művekre vagy azok magyarországi hatására fókuszáltak. Nem szerepeltek a párizsi Salon d’Automne és a Salon des Indépendants hazai művészei, például Czóbel Béla és a magyar fauve-ok. Ahogy Cézanne Buffet című képével szemben sem láttunk ízelítőt a mester nagyon gazdag magyar hatástörténetéből. (Igaz, ezen már túl vagyunk. Néhány évvel ezelőtt, 2012-ben a Musée d’Orsay-ban Allegro Barbaro címen a Nyolcak impozáns tárlattal mutatkoztak be.) A kiállítás francia kurátorai, Laurent Salomé és Cécile Maisonneuve alapvetően megtartották a kronológiát, de elsősorban a képek – nemegyszer humoros – párbeszédére koncentráltak. Így került egymás mellé a 18. századi osztrák szobrász, Franz Xaver Messerschmidt ásító karakterszobra és Munkácsy Mihály Ásító inasa. Ferenczy Béni aktszobrát pedig Bortnyik Sándor két festményével állították párba. A szimbolizmus kiemelkedő alakja, Franz von Stuck Tavaszának nőalakja Vaszary János Aranykorával néz szembe. A párizsi kiállításon jóval nagyobb a magyar művek száma, mint a korábbi tárlatokon, és nem csupán Mányoki Ádám önarcképével kezdődik a hazai mezőny, hanem gótikus szárnyas oltárok és faszobrok – így a kassai Szent Dorottya-szobor is – szerepelnek.
Bár a milanói kurátor szerette volna kiakasztani Csontváry Magányos cédrusát, de akkor az L. Simon–Gulyás Gábor-féle életmű-kiállítás miatt nem utazhatott a kép. Mint kérdésünkre elmondták, a francia kurátorokat egyáltalán nem érdekelte a meg nem értett magyar művész. S úgy tűnik, a magyar fél is belátta mára, hiábavaló erőltetni. Lassan szembe kell néznünk vele, hogy hosszas tudományos munka és Csontváryt nemzetközi kontextusba helyező kiállítások nélkül soha nem fogja megismerni és megérteni a festőt a világ. Ezt a munkát azonban sem a Magyar Nemzeti Galéria, sem Pécs, az életmű féltékeny és érzékeny őrzője nem kezdte meg.
Csontváry helyett már Milánóban és most Párizsban is Rippl-Rónai József Kalitkás hölgye volt a magyar csúcsdarab. A francia fővárosban a kiállítás plakátjain, molinóin és a katalóguson egyaránt a karcsú nőalak díszelgett. A festő nem ismeretlen errefelé: a Musée d’Orsay februárban a Facebookon jelentette be, hogy megvásárolta immár ötödik Rippl-Rónai-képét, az Allegro Barbaro kiállításon még csak vendégeskedő Menetelő francia katonákat. A Szépművészeti Múzeum régóta igyekszik elérni, hogy a francia intézmény bevállaljon egy Rippl-Rónai-kiállítást.
Ezúttal Szinyei Merse Páltól nem a Majális érkezett reprezentálni az úttörő magyar plein air törekvéseket, hanem az 1882-es Pacsirta című műve. A kurátorok szerint a piknik mint téma meglehetősen leharcoltnak számít a francia művészetben, viszont a Pacsirta kék ege megragadta őket. Annyira, hogy a shop kínálatában szereplő emléktárgyak is a festmény motívumaira épültek. A Pacsirtával szemben Monet négy évvel későbbi Bárkák című műve függ. Baánék mindkét helyszínen ragaszkodtak Munkácsy nem túl izgalmas Liszt-portréjához, sulykolandó a zeneszerző magyar származását.
A shop – aminek a kínálatát a franciák állították össze – imponáló áttekintést ad a magyar kultúráról, a filmes szekcióban Jancsó Miklós és Szabó István filmjei, a CD-k között Cziffra György felvételei hívogatnak. De megvásárolhatók Füst Milán, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor műveinek francia fordításai is. Mindez, tekintetbe véve, hogy a rendezők minimum százezer látogatóra számítanak, nem rossz országimázs. Kár, hogy a magyar gasztronómiát egy igénytelen csomagolású pirospaprika és a Tokaj Kereskedőház szamorodnija képviseli.
