Kiállítás

Bedolgozott testek

Alföldi Róbert fotógyűjteménye

„Ha nincs Harry Potter […], akkor nem tudom, hogy […] maga a gyűjtemény vajon létezne-e.” Első pillantásra meglehetősen szokatlan ok-okozati viszonnyal állunk szemben, de a megoldás egyszerű: Alföldi a film kezdésére várakozva fedezte fel Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben (1965–1984) című vaskos könyvét.

A rengeteg képet tartalmazó tanulmánykötet olyannyira felcsigázta, hogy az ott összegyűjtött anyagból kiindulva nyolc év alatt felépített egy több mint ötszáz művet tartalmazó gyűjteményt. (A kiállításhoz megjelentetett katalógus egyik tanulmányírója ugyan hétszáz munkát említ – ezt a tévedést/elírást tudjuk be az olvasószerkesztő figyelmetlenségének.)

 

A gyűjtemény

Bár mindenképpen hatalmas (és a gyűjtési kört tekintve unikális, sőt hiánypótló) anyagról van szó, mégsem ez a fontos. Jóval érdekesebb, hogy mi fogta meg Alföldit a művekben ­ – lévén a sok kutatást, „padláslesöprést” és vásárlást nem valamiféle befektetési szándék vagy művészettörténeti szempont indokolta. Sokkal inkább az a megfoghatatlan valami, ami ott bujkál mindegyik műben: az alkotók belső, személyes és végtelen szabadsága, az ismeretlen keresése, a „felfedezés rizikójának” vállalása vagy az elvárások negligálása.

Persze eme munkák híven tükrözik a hetvenes évek társadalmi környezetét és az ún. szürke zónában, a tiltott és a tűrt határmezsgyéjén alkotók (némiképp azért öntudatlan) stratégiáját. A politikai szempontok alapján megítélt (cenzúrázott) „magas-művészettel” szemben a fényképezés szinte láthatatlan volt, ráadásul az olcsó és könnyen használható fényképezőgépekhez sem volt nehéz hozzájutni. Ebben az időszakban került a legközelebb egymáshoz a képzőművészeti és a fotós fotóhasználat, amely leginkább a kísérletezésben, a fotó mint médium „kutatásában”, a fotó és az alkotó (tükröző) viszonyában csúcsosodott ki. Alföldit azonban nem ez izgatta. Minden gyűjtemény valamiképpen személyes, de esetünkben ez hatványozottan igaz; a kiválasztott munkákban tetten érhető a dac, a külső kényszerek tagadása, a halál tematikája vagy az érzéki szenvedély. A gyűjtemény voltaképp fordított önportré, amely láttán valamit azért kapiskálhatunk Alföldi személyiségéből. A gyűjteményben csakis „figuratív” munkák szerepelnek; önarcképek, meztelen férfitorzók, szándékosan roncsolt testek, „megkínzott” képfelületek, direkt előállított „bemozdulásos életlenségek”.

Ráadásul Alföldi olyan anyagokat bányászott ki a fiókok mélyéből, amelyet eddig a korszakkal foglalkozók sem láthattak (s amely minden bizonnyal árnyalja majd a későbbi, eddig igen szűkös szakmai feldolgozást). Az olyan „kötelező” (bár azért nem könnyen hozzáférhető) képzőművész ékkövek megszerzése mellett, mint (a teljesség igénye nélkül) Attalai Gábor, Hajas Tibor, Vető János, Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Tót Endre, Pauer Gyula, Pinczehelyi Sándor vagy Halász Károly, Alföldi számos fotóművésztől is komoly anyagot birtokol (Kerekes Gábor, Szilágyi Lenke, Jokesz Antal vagy Tímár Péter). Nem beszélve olyan kívülállókról, mint a műkritikus Perneczky Géza vagy az építész Szalai Péter.

Alföldi azonban nem ragadt le a korszaknál; birtokol egy szép Vajda Lajost (1933) és a fiatal Bánki Ákostól egy vérvörös falloszt „ábrázoló” munkát is (2010).

A gyűjtemény kiemelkedő (és a múzeumi gyűjtésben alig reprezentált) szegmense a magyar művészetnek; nem csoda, ha tervezik külföldi bemutatását. Előtte azonban nem árt tisztázni, hogy a gyűjteményt vagy a neoavantgárd művészetet mutatjuk-e be. Kicsit komolytalan ugyanis, ha egy művészettörténeti korszakot jelző fogalmat felhígítanak – bármennyire is megdöbbentőek például a haldokló Kerekes Gábor 2010 körül készült munkái.

 

A kiállítás

A Mai Manó Ház két szintjén látható, A múlt szabadsága című kiállítás közel száznyolcvan művet tartalmaz majd’ nyolcvan alkotótól. A kiállítás „tagolását” a kurátor (Kolozsváry Marianna) Szilágyi Sándor katalógusban megjelent írásából vette át. A Testiség, Az identitás keresése, továbbá a Rejtőzködés és képroncsolás azonban csak hívószavak – nincsenek (vagy nagyon nehezen felfedezhetők) az ennek megfelelő egységek. Voltaképpen a (kinek hogy) „perverz” testiség ural mindent; nem véletlen, hogy az anyagot megtámogatták (a nemzetközi kontextust is elősegítendő) a bécsi akcionisták (Arnulf Rainer, a faszát mégsem levágó Rudolf Schwarzkogler, Günter Brus) egy-egy kölcsönzött munkájával.

A másik, első pillantásra feltűnő tény, hogy a kiállítás szakmai tagolása helyett a színpadiasság kerül előtérbe; míg a nyílveszőkkel borított Szent Sebestyén-faszobor illeszkedik a koncepcióba, a kiállítás neonfényben égő címe, a fekete folyosón „pislákoló” és rejtőzködő munkák vagy a vörös terem talán még megbocsátható. De az már hatásvadászatnak (vagy túllihegettnek) tűnik, amikor a politikai munkákat megtámogatandó egy installációt, egy zöld fűben álldogáló vörös kerti törpét (Marxot) biggyesztenek a terem közepébe (arról nem is szólva, hogy ez a mű 2013-as).

Mindezek ellenére a kiállítás nagyon izgalmas – még ha a befogadók szempontjából nem ártott volna több információt is közzétenni. Míg Halász Károly műve (Tiltott, tűrt, támogatott, 1980) jól modellezi a korabeli művészetpolitikát (a „triptichonon” egyszer szemben látjuk a művészt kép formájú ágyékkötővel, aztán hátulról a szőrös fenekét alig takaró pántlikával, utoljára pedig az üres vásznat), ugyanez például Haris László Törvénytelen avantgarde (1971) című művéről nem mondható el. A képen egy férfi látható, szájába tömve egy (a kép címét is adó) újságkivágattal. A munka közvetlenül azután készült, hogy a neoavantgárd művészek független kiállítóhelyeként funkcionáló balatonboglári kápolnatárlatokat az első politikai támadás érte – az újságíró felülről sugallt szavai ágyaztak meg később a műterem-kiállítások bezárásának. Ugyanígy hiányzik például Hajas pozíciójának árnyalása, hogy miért készült Pauer Gyula Henrik című képe és ki szerepel rajta, hogy miért volt fontos szereplője a szcénának a több képen is felbukkanó Udo Kier, vagy hogy miért látható több munka a vajdasági Bosch + Bosch csoporttól (miközben ők egészen más politikai környezetben dolgoztak, bár kétségkívül voltak kapcsolataik a magyarországi művészekkel). Mindez tűnhet akár szőrszálhasogatásnak is – de miként értheti meg egy külföldi látogató az anyagot, ha már az alapvető ismereteket sem tisztázzuk?

A kiállításon számos igazi csemegével találkozhatunk. Ilyen például Perneczky vörös szemű, albinós önarcképe, Pinczehelyi I like Bartók című tetoválása, Gulyás Gyula testbe vájó csipeszei, Koncz András égő keze, Szilágyi Lenke szőrös melle, Tóth Gábor Mona Lisa-reprodukció elé helyezett pénisze, Halas István hermafrodita Nárcképe, Gellér B. István Mantegnának ajánlott kórházi felvétele vagy Gémes Péter hírvivő angyala.

De hogy mit is látunk valójában? Ahogy Alföldi írja: „néha sötét, néha véres, sokszor […] fizikai­lag fájóan szenvedélyes képet magunkról, ösztöneinkkel, fekete vágyainkkal és hibáinkkal. Ezek vagyunk mi – és ez vagyok én”. Ezt a pőre kitárulkozást pedig értékelni kell.

Mai Manó Ház, nyitva április 3-ig

Neked ajánljuk