Amióta divatba jött a retró, gátlásaim vannak, már az öreg, bejáratott lemezeimmel is. Még jó, hogy a ma annyit emlegetett hatvannyolc, az valami más tészta: az egy "emblematikus" évszám, ahogy mondani szokás. Akörül érdemes - sőt muszáj - legyeskedni, évfordulóktól és divatoktól függetlenül. Polgárjogi, háborúellenes és diákmozgalmak, tavaszi szellők és nyári szerelmek, hippik és ellenkultúra - s közben Vietnam, továbbá Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolása meg szovjet tankok Prágában.
Ennek a kirívó hatású, illúziókkal és elveszítésekkel teli évnek különösen gazdag volt a "könnyűzenéje". Kis sarkítással azt mondhatjuk: néhány hónap alatt szinte minden megtörtént, ami azóta rendkívül nehezen meghaladható minta vagy hagyomány. Szimplán hasra ütve, csak a példa kedvéért: fúziós rockban a Blood, Sweat & Tears és a Chicago, soulban és funkban a Sly & The Family Stone és James Brown, metálban a Led Zeppelin és a Deep Purple, progresszív rockban a King Crimson és a Pink Floyd, prepunkban Iggy Pop és az MC5, krautrockban és elektronikában a Can és a Tangerine Dream, folk-rockban Leonard Cohen és a Fairport Convention és a többi és a többi, hosszasan. Csiki-csuki, keresztül-kasul. S mindebből, ha a metszéspontokat keressük, a pszichedélia tűnik ki - azt a világért sem lehetett megkerülni. Mégpedig - egy újabb sarkítással: a világ minden részén - a Beatles együttes Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band című albumának a nyomában.
*
Az én múlhatatlan hatvannyolcas szerelmeim - mint mondjuk Julie Driscolltól a This Wheel's On Fire, Barry Ryantől az Eloise, Joe Cockertől a With A Little Help From My Friends, Arthur Browntól a Fire vagy a Rolling Stonestól a Sympathy For The Devil - sorában különös ragyogású a Wonderland együttes Moscow című slágere. Akkoriban nem volt otthon magnóm, lemezjátszó pláne, viszont a rádióban nagyon tudtam várni a Kívánságműsort meg a Komjáthyt, mert ez a Moszkva igen gyakran terítékre került. Ahogy egy világslágernek kell.
Hol volt, hol nem volt, a hatvanas évek első felében szörnyen befutott egy német együttes, úgy hívták, hogy The Rattles. Hatvanháromban Angliában a Rolling Stonesszal, hatvanhatban Németországban a Beatlesszel turnézott - más kérdés, hogy mindez most csak azért kívánkozik ide, mert a Rattles-főnök, Achim Reichel hozta össze a Wonderland projektet is, amikor a pszichedelikus és progresszív rock hatása alá került. Hárman (Reichel mellett Frank Dostal és Dicky Tarrach) a Rattlesből, továbbá Helmuth Franke James Last zenekarából és Les Humphries a The Summer Setből - mintegy az első német szupergroup gyanánt. Rögtön az első kislemezük (B oldalán) volt a Moszkva, és el is ment belőle kétszázezer hirtelen. Hogyne ment volna, megvolt hozzá mindene. Sejtelmes szláv dallam, szenvedélyes ének, emelkedett vokál, pszichedelikus gitár, sűrű, progresszív orgona, s mint minden valamirevaló szerelmes dal: reménytelen vágyakozással teli. Mélység és csúcs. Olyannyira, hogy ez lett a Wonderland veszte: 1971-es fennállásáig próbálkozhatott még két nagylemeznyi felvétellel, nem bírt a Moszkva nyomába érni. (Erről szól sajnos az illusztrációnkul szolgáló, 1988-ban kiadott gyűjtemény...) Így aztán a Wonderland mérlegéről nem lehet sem többet, sem kevesebbet állítani: az egyik serpenyőjében három perc örökkévalóság, a másikban semmi.
*
Ebben az örökzöldben arról énekelt Frank Dostal, hogy a szerelme "vonatra szállt, hazatért egy szó nélkül Moszkvába". - Nyilván megvolt az okaÉ A hatvannyolcas Moszkva egyébként korántsem volt olyan drámai, mint gondolhatnánk, már legalábbis a könnyűzenét tekintve.
A Szovjetunió ifjúságát éppúgy felkavarta a rock'n'roll- és tvisztőrület, mint minket. Az 1957-es moszkvai Világ Ifjúsági Találkozó nyitott rá kaput, s onnantól nem volt más pálya, sem zenében, sem táncban, sem viselkedésben. Üldözéstől, szankcióktól nem kellett tartani, a kultúrpolitika inkább csak "szabályozni" próbálta az efféle nyugati befolyást, vagy éppen adaptálni, mint a kiváló Mojszejev. Az ő legendás táncegyüttese beépítette a tviszt könnyedségét, mégsem mozdultak rá a fiatalok, pedig a Nyugat odavolt érte.
Na, de Bill Haley és Elvis Presley hatása csak hangyányi volt az 1964-ben robbanó beatlemániához képest! A Beatles dallamossága közelebb állt az orosz lélekhez, mint a csípőriszálás, s különben is: ahogy a leghíresebb moszkvai Beatles-együttes, a Slavs alapítója, Alexander Gradsky mondta: "A Beatlesen kívül semminek nem volt értelme". (Gradsky amúgy az orosz rocktörténet egyik legtöbbet idézett krónikása, akinek a Mojszejev együttesben táncoló nagybátyja szállította Nyugatról a lemezeket, úgyhogy naprakész volt. Lásd Timothy W. Ryback vagy Artemy Troitsky könyveit: Rock Around The Bloc vagy Back In The USSR.)
Olyannyira nem volt értelme, hogy míg nálunk a "magyar Lennon-McCartney páros" megteremtette a magyar beatzenét, Moszkvában a kutyának sem kellett orosz nyelvű vagy saját szerzemény - a szabadság és az önkifejezés vágya kimerült a külföldi zenekarokkal való azonosulásban. Gradsky adatai szerint több mint kétszázötven amatőr beatzenekar játszott Moszkvában - állami támogatás, működési engedély, lemezfelvétel és hivatalos propaganda nélkül - Beatles- (és persze Stones-, Animals- meg Monkees-) számokat, és ennél nem is kellett több. Illetve még, hogy teljes legyen a gyönyör: 1966-tól megjelentek a boltokban a kiváló keletnémet és csehszlovák villanygitárokÉ
A Vörös teret pedig ellepték a szovjet hippik. Virágos ingben, farmerban vagy miniszoknyában, hosszú hajjal, kerek jelvénnyel, mámorban és szabad szerelemben - és anélkül, hogy bajlódtak volna a nyugati hippiideológiákkal.
Már csak egy angol vagy amerikai sztár fellépése hiányzottÉ És majdnem összejött az is. A pszichedelikus folker Donovan érkezett volna, ha az oroszok '68. augusztus 20-án nem szállják meg Prágát, illetve ha a Nyugat nem alkalmaz kulturális embargót ez után.
Hát így.
Mára ennyit, folyt. köv. Mindig régen van.
Csak tudnám, hogy miért kellett Dostal szerelmének szó nélkül vonatra szállnia a Moszkvában?
