Miskolc az ezredforduló óta tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesz azért, hogy a település tovatűnt nehéziparát magaskultúrával pótolja és feledtesse, s ilyesformán vonzóbb arculatot teremtsen a rendszerváltással jócskán megrendült pozíciójú nagyvárosnak. A 2001-ben útjára indult Miskolci Nemzetközi Operafesztivál, az immár tradicionális nyári Bartók+É rendezvénysorozat kétségkívül a legjelentősebb faktora e fazonírozási folyamatnak.
Az immár nyolcadik operafesztivál a Bartók+Szlávok tematika jegyében zajlott, s a főprogramokat szoros figyelemmel kísérve megállapítható, hogy az idei ünnep temperált színvonalú műsort kínált, néhány mérsékelt csalódással, s hozzá egy-két revelatív vagy szívszorító nagy élménnyel. A teljes opera-előadások közül, amelyek ezúttal hat különböző zenés színházi játszóhelyet képviseltek, talán egyedül a Kassai Állami Színház Ruszalkája lógott ki a zenei kivitelezés és a rendezés szolid nívójával, míg a többi produkció eltérő módon és eltérő mértékben, de egyként élvezhetőnek és/vagy tanulságosnak bizonyult. A budapesti Operaház ismerős Jenufa-előadását előzetesen a tüneményszerű Anja Silja vendégszereplése ígérte rangos eseménynek, s a hatvannyolc éves szoprán nem is okozott csalódást: énekes színészi karizmáját karrierjének 52. esztendejében is csorbítatlanul őrzi, s mint Sekrestyésné igazi nagyasszonynak hatott, a dívaság (egész pályafutása során okosan elkerült) látszata nélkül. Jelenléte alkalmasint inspirációnak is kiváló volt, s az Operaház együttese a legjobb formáját mutatta Kovács János perfekt irányítása alatt.
Az erényeiben és kisebb fogyatkozásaiban már régente feltérképezett Vidnyánszky-rendezést természetesen nem övezte akkora érdeklődés, mint az idei operafesztivál két német direkciójú előadását: a Miskolc számára létrehozott Kékszakállút, illetve a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház Anyeginjét. Az előbbit Michael Schulz rendezte félre, első látásra jócskán elszegényítve az opera drámai-lélektani bőségét, s a látványos nemzedéki elkülönbözéssel és bizonytalan játékregiszterrel megterhelt Kékszakállú-Judit viszonylat még a remek (Meláth Andrea), illetve összességében négyes fölé (Palerdi András) énekesi teljesítmények ellenére is elkedvetlenítően hatott.
Jóval kvalitásosabb, de ugyancsak vitatható produkcióval reprezentálta művészetét a Miskolcon személyesen is megjelenő és előadást tartó, legendásan viharos működésű Peter Konwitschny. "Nem elég, ha nincsenek ötleteink, alkalmatlannak is kell lennünk arra, hogy ezeket kifejezzük" - szembesülhettünk szellemes áltételmondatával, s Konwitschny Anyegin-rendezése minden volt, csak nem ötlettelen. Mégis, a szesztől átitatott Anyegin, valahány hatásos pillanatával (például Lenszkij holttestének megtáncoltatásával) és erős jelképével ellentmondani látszott a rendező által kifejtett elméleti megközelítés másik, s ezúttal hangsúlyos fordulatának, miszerint "operát rendezni annyi, mint zenét színpadra állítani a szöveggel együtt". Nos, Konwitschny koncepcióját mintha a kívánatosnál kevésbé érintette volna meg a zene és a szöveg, s - szemben a vizslatott társadalmi léptékkel - az egyes figurák személyiségére/karakterére sem adott sokat.
Ezzel szemben a moszkvai Helikon Színház két vendégelőadása, az egyként Dmitrij Bertman által rendezett Borisz Godunov és Kisvárosi Lady Macbeth telivér opera-előadásként üzemelt, mely két rendezés mellett a derék és tanult németek produkciói - tűrés-tagadás - rafinált agyalmánynak hatottak. Az első este, azaz a Muszorgszkij-remek elővezetése még ébresztett ugyan némi fenntartást, a zenei kivitelezés terén éppúgy, mint a mű markáns és politikus értelmezésével szemben, mely erősen leszállította, vagyis inkább lenullázta a darabbéli nép ethoszát, mélyen fekvő szent ártatlanságát. Bertman már ez estén is frappírozó és gondolatébresztő ötletként tálalt egy szerepösszevonást (a trónkövetelő ál-Dmitrij és a Bolond partéit egyetlen énekesre, Vaszilij Jefimovra testálva), s majd' ugyanezt tette másnap is, csak épp immár minden ízében eredeti és koherens előadást életre híva. A Sosztakovics-opera nemcsak a csiszolt és számunkra szinte felfoghatatlan fegyelemről árulkodó csapatjátékával keltett ámulatot, hanem azzal is, hogy egy-egy, a rendezői oktroj kínos érzetét áldásosan mellőző ötlet, mily revelatív hatást képes kiváltani a színpadon. Katyerina tohonya férje és virgonc szeretője a megszólalásig hasonlatosak, s éppígy tűnik fel az opera zárójelenetében Katyerina alteregója is, a szeretőjét elcsábító másik szibériai száműzött, Szonyetka személyében. S hozzá e záróképben, amelynek sötét tragikumát Bertman mesteri egyszerűséggel választotta el az előző jelenetek harsány, olykor cirkuszias zenei-színpadi világától, a rabok között felbukkan valamennyi szereplő, s a koncepció következetes megvalósítását a díszletek és jelmezek egyszerre színpadra termetten praktikus és megejtően poétikus megoldásai támogatják (s alkalmasint ösztönzik).
Az idei fesztivál opera-előadásain - az egy Anja Silja kivételével - inkább csak tisztes, olykor első osztályú, de sosem fenséges énekesek ügyködtek. Az óriások a kísérő koncerteken tűntek fel, hogy kiveszéssel fenyegetett fajukat csodáltassák: a fájdalmasan megöregedett, de még mindig letaglózó, előadó-művészi kultúráját és emberi eleganciáját váltig birtokló hetvenéves Jevgenyij Nyesztyerenko, aki a zsinagógában adott örök emlékül szolgáló dal- és áriaestet. Vagy Polgár László, aki a Miskolci Szimfonikusok zenekari estjét vonta lidérces fénybe Muszorgszkij A halál dalai és táncai című ciklusának rettegtető és derűs-kedélyes előadásával.
Miskolc, június 11-22.
