Dénes József 1957-ben született. Zenei pályafutását az Európa Kiadó zenekarban kezdte. 1987-ben Dénes József a Hit Gyülekezetének tagja lett, majd Pajor Tamás megtérése után alakított Ámen zenekarában gitározott 1993-ig. Játszott Kamondy Imre Vad Chanson nevű zenekarában és a Vidámpark együttesben. Néhány Neurotic-számot zeneszerzőként jegyzett. A 90-es évek végétől kiválásáig a Balaton zenekarban, majd alakulásától 2008 februárjáig Legát Tibor Lidérc nevű formációjában játszott. 2004-ben, az uniós csatlakozás alkalmából rendezett EK-koncertsorozat meghívott fellépője volt. 2002-ben zeneszerzőként közreműködött a Várszegi Tibor rendezte Hírnökök című előadás létrehozásában, majd Oláh Lehel 2003-as Dixi-filmjének szereplője volt. Játéka hallható az Európa Kiadó 1987-ben kiadott Popzene című albumán, s még társszerzőként jegyzi az együttes 1989-ben megjelent újabb lemeze, a Szavazz rám! dalait is. Játszott a Balaton 1996-os A fény közepe a sötétség kapujában című stúdióalbumán is, legnagyobb zenei vállalkozása azonban 2006-ban kiadott, Gémes Jánosnak (Dixie) emléket állító első és egyetlen szólóalbuma volt, amely Dönci Projekt név alatt jelent meg. (MTI)
Nagyon büszke lenne, hogy országos hír lett belőle, de ha olvasná a közleményt, már nem annyira. Hetekig mérgelődne, micsoda pofátlanság, hogy a Dixi nevét sem tudják rendesen leírni, a Vadsanzonét sem, és különben is, mit jelent az, hogy "még társszerzőként jegyzi"? Azok a dalok nem 1989-ben születtek. Persze szó sem lenne helyreigazítási kérelemről, viszont minden ismerősének, aki az útjába akad, elpanaszolná, hogy miért nem egyeztettek vele a szöveget illetően. Rágódna, tépelődne rajta, megírna otthon legalább ötféle változatot, azt viszont hiába magyaráznánk, hogy egy hírügynökségnek erre nincs ideje.
Nekem is fogytán volt a türelmem, miután tavaly februárban törzshelyén, a Haller utcai Galéria borozóban interjút készítettem vele a Dixi-lemez apropóján, majd két nap múlva elmentem hozzá egyeztetni. Ráment a vasárnap délután, hogy "korrigáljuk a kocsmai kifakadásokat", de nem azokat korrigáltuk, hanem látszatra jelentéktelen dolgokat: félórákat gyötrődött egy-egy kötőszón, ragaszkodott hozzá, hogy írjam bele, Dixi a XX. század Szókratésze volt. Platón, Bach, Mozart, Hendrix, David Bowie is előkerült, igyekeztem a kedvében járni bizonyos határig. Látszott rajta, hogy a jóváhagyott szöveggel is elégedetlen.
Akkor tűnt fel, nem azt mondja, hogy "szeretném" vagy "akarom", hanem: "az a becsvágyam".
Az viszont kijelentés volt, hogy a "közös munkánkat" a kocsmában kell folytatni. Ami ott történt, néhány pohár után teljesen logikus és kézenfekvő. Annak ellenére, hogy "összesen" 92 évesek voltunk. Elhatároztuk, zenekart alapítunk. Egy hét múlva vittem neki játékszintetizátorral készített zenéket, amire ráénekeltem, utána három hónapig nem láttam. Egyszer felhívott: "Minősíthetetlen dolgok ezek, nem zene, nekem mégis tetszik. Ilyen akkordmeneteket csak dilettáns írhat, viszont ettől izgalmas."
Megint eltelt pár hónap, augusztusra sikerült megszervezni egy koncertet. Összeállt a zenekar, és bár a fellépés előtti délelőttig egyszer sem játszottuk el valódi hangszerelésben a számokat - azt csak ő hallotta -, estére minden kitisztult. Végeredményben teljesült a "becsvágyunk", vállalható műsort adtunk, evidens volt a folytatás.
Már csak azért is, mert tele volt ötlettel, és mert úgy érezhette, a többiek is, én is fenntartások nélkül elfogadjuk zenei elképzeléseit. Noha többször panaszkodott, hogy túlságosan fáradt, és milyen kár, hogy nem tíz évvel hamarabb találkoztunk, december végéig miénk volt a világ, egymásba értek a koncertek, "előzenekar" státuszunknak köszönhetően nagyobb közönség előtt is. Januárban azonban lassult a tempó, alig akadt fellépési lehetőség, és ez elkedvetlenítette. Nem is azért, mert a színpadon érezte biztonságban magát, inkább megélhetési okokból. Egyre jobban kiütközött, hogy ami nekem elsősorban hobbi, számára fontos kereseti lehetőség.
Nagy szegénységben élt feleségével és két kisgyermekével, és talán úgy érezte, hogy egy addig biztos jövedelemforrás apadt el. Hiába magyaráztuk neki, ismeretlen zenekar vagyunk, hogy 2008-ban nem fog leborulni előttünk egyetlen koncertszervező sem, és ha tovább akarunk lépni, stúdióba kell mennünk - úgy tett, mint aki nem érti, miért. Mivel koncertek híján, "csak úgy, a semmibe" próbáltunk tovább, egyre fásultabbá vált, kezdte nem érdekelni az egész. Órákat késett, nem szólt bele a zenébe, csak legyintett, ha valami nem tetszett neki, és egyre inkább nem tetszett neki semmi. A lemezfelvételre azért nem jött el, mert egy "kutyás film" ment a tévében. Máskor eljött, de leült az előtérben és csak annyit mondott, teljesen rossz, amit addig csináltunk.
Ha kérdeztük, hogyan segíthetnénk, a fejét rázta. Alkoholizmusát megváltoztathatatlan tényként kezelte, azzal a valójában szerencsétlen - ám az élők számára irigylésre méltó - adottsággal rendelkezett, hogy italozáskor nem vált agresszívvá, sohasem viselkedett úgy, hogy utólag szégyenkeznie kellett volna mások előtt.
Ha nem ivott, egyre többször mondogatta, "nemsokára meg fogok halni" - ez mindenkit bosszantott. Tudtuk, hogy cukorbeteg, és azt is, hogy ital és cigi nélkül mozdulni sem tud, de inkább önsajnálatnak tűnt a kijelentés, nem vettük komolyan. Senkiben, bennünk sem bízott meg, ám arra képtelen volt, hogy bármit elintézzen egyedül. Nagy nehezen rászánta magát, hogy elmenjen egy orvoshoz, az megállapította, hogy depressziós. De a gyógyszereket nem váltotta ki. "Minek, úgyis ráinnék." Ha beesett egy-egy koncert, felszívta magát, de a következő próbára visszazuhant a verembe. Március végén volt egy fellépésünk, akkor úgy látszott, feladta: összevissza gitározott, és meg volt győződve arról, hogy mi rontottuk el a dalokat.
Három hónapra megszűnt a kapcsolat, legközelebb egy vendéglátós zenészekről szóló film forgatásán találkoztunk. Õ volt az egyik. Mintha kicserélték volna. Végre megcsináltatta a fogát, kisimultak a vonásai, szeme csillogott, lelkesnek, magabiztosnak, elégedettnek láttam. Azt éreztem, cseppet sem törődik azzal, hogy milyen körülmények között váltak szét útjaink, csupán annyit jegyzett meg, hogy tisztában van vele, mi lehetett a probléma. Nem részletezte, csak mosolygott. A forgatókönyv szerint azt kellett eljátszani, hogy beszélgetünk a vendéglátózásról, de közben próbálunk egy nem létező koncertre. A folytatás úgy alakult volna, hogy este elmegy egy kávézóba bluest gitározni.
Nem úgy alakult. Miközben "próbáltunk" a kamera előtt, közölte, hogy ez a produkció is szerepel az esti programban, már csak azért is, mert ő azt a "hidat" szeretné bemutatni, ami blues és a saját dalok között feszül. Senki nem bánta, hogy ezzel átírta a forgatókönyvet, ráadásul "élő, egyenesben". Annál is inkább, mert estére sikerült egy olyan hangulatú fellépést összehozni, ami a kezdetekre emlékeztetett. De új motívum is akadt, az együtt zenélésnél ezerszer fontosabb. Azt mondta, hogy befekszik a kórházba kivizsgálásra, mert most már "lépni kell valamit". Először éreztem, hogy képes egy olyan hétköznapi témáról is komolyan beszélni, mint az egészség. Sötét dolgok nem kerültek szóba.
Azzal búcsúztunk, hogy amint rendbe jön, jelentkezik.
Dénes József Dönci emlékére augusztus 22-én, pénteken koncertet rendez a Gödör Klub. A fellépők a teljes bevételt felajánlották Dönci várandós feleségének és két kisgyermekének. Budapest Bank - Dénes Szonja Ágnes: 10101009-53589300-01001003
