Riport

Cigányúton

Paradise Lost - Első roma pavilon

  • Somlyódy Nóra
  • 2007. június 14.

Képzőművészet

Az idei Velencei Képzőművészeti Biennále újabb kísérletet tett arra, hogy túllépjen a százéves alapokon, vagyis felülemelkedjék a képzőművészet nemzeti alapú tárgyalásán. Az idén az "első roma pavilon" feszegeti a határokat.

"Nekem is vannak roma barátaim" - erősködik egy srác egy Fradi-MTK-meccsen készült Fekete Doboz-felvételen. Mielőtt a fiú hosszú lére eresztené a dolgot, a barátnője egy fintorral megszakítja: "Csak az az egy bajom van velük, hogy léteznek." Hogy a romákkal kapcsolatos előítélet vagy egyéb oka volt-e annak, hogy az eddigi, szám szerint ötvenegy képzőművészeti biennálén roma képzőművész egyáltalán nem szerepelt, azt nem tudjuk. Mindenesetre Junghaus Tímea, a kiállítás roma származású kurátora állítja, hogy ez volt az oka annak, hogy a "Paradise Lost"-tal, egy külön roma pavilon ötletével pályáztak Velencében. A biennále kuratóriuma befogadta az ötletet, nem utolsósorban a Nyílt Társadalom Intézet (OSI), az Allianz Kulturstiftung és a European Cultural Foundation támogatókészségének köszönhetően. A kiállítás az első komoly roma képzőművészeti seregszemle, noha magyar összefüggésben voltak előzményei: Daróczi Ágnes nyolcvanas évekbeli rendezései, a Néprajzi Múzeum és az Ernst Múzeum kiállításai az utóbbi időben, vagy a Műcsarnok-beli Elhallgatott Holocaust kiállítás, ahol a legtöbb, Velencében megjelenő magyarországi roma szerepelt már. A tizenhét művészt felvonultató kiállítás szándéka szerint elbúcsúztatná a romákkal kapcsolatos negatív előítéleteket és a romantikus giccsparádét, melynek formájában a többség a roma kultúrát fogyasztja (s ezzel érvényesülne a címben tett elveszett paradicsom utalás).

"Az OSI elkövette azt a hibát, hogy későn döbbent rá, mennyire fontos a magukat romának tartó művészek támogatása" - vallotta be Soros György a helyszínen, a pompás tizenhatodik századi palazzóban rendezett megnyitóbeszélgetésen. "Fontos a roma magaskultúra támogatása. Kodály és Bartók azt a cigányzenét gyűjtötte, amit a romák maguk játszottak. Mi pedig a képzőművészetüket mutatjuk be. Az értékét persze a művek minősége határozza meg" - tapintott rá a kényes pontra, ami a népes megjelenteket foglalkoztatta a teremben. Hiszen a kortárs képzőművészet problémaérzékeny, ám ki tudja, hogy egy olyan kiállításnak, amit pusztán az alkotók etnikai hovatartozása tart össze, lesz-e átütő ereje a finnyás velencei közegben, vagy csak a politikailag korrekt beszámolókat vonzza majd a nemes szándék. Első látásra úgy tűnik, a válogatásban összesereglik minden (olajfestmény, kollázs, kisplasztika, fotó, videó; konceptuális, naiv, klasszikus-giccses művészet; belső, kettős és külső perspektíva, társadalomkritika és vallomás), ami annyit mindenképp elárul, hogy a kortárs roma képzőművészet nagyon sokféle - nagyjából annyira, mint bármely közösségé. A megnyitón mindenesetre rengetegen tolongtak, ami nem csak a bellinitől (gyümölcsturmix + pezsgő) roskadozó asztaloknak volt köszönhető.

"Fontos, hogy hallassuk a hangunkat. Valami történik a művészvilágban, ahol én mindig kívülállónak éreztem magam, most meg egyszerre benne vagyok a közepében. Végül is ez a lényeg, mással nem kell foglalkoznom" - mondta a Narancsnak Damian Le Bas londoni roma művész, aki virágárusként kezdte a kenyérkeresést. A roma pavilonban átrajzolt antikvár térképekkel szerepel, melyeken a geopolitikai határokat egy-egy sematikus emberi portré kontúrjai írják felül; az Egyesült Államok új címkéje Gypsy Traveller States; a londoni metrótérképé Romany Underground System. "A világ felosztott, de én úgy döntöttem, szétszedhetem, és azt csinálhatok vele, amit akarok. A művészet hatalom. Az emberek soha többet nem nézhetnek úgy térképre, hogy ne jutnék az eszükbe" - folytatja nevetve. Felesége, Delaine Le Bas is kikezdi a gádzsó perspektívát: a giccskultúra talált tárgyainak kompozícióit - Csárdáskirálynő-videokazetta, műanyag cigánybaba - állította ki múzeumi vitrinekben. De többnyire a cigány kultúra etnográfusaként viselkedik, például vándorcigány felmenői életét dolgozza fel hímzett-ragasztott szöveg- és képkollázsokban. Ők ketten befutott művészeknek számítanak, vagyis értőbb közegük a brit művészvilág, mint saját közösségük.

A szomszédos szobában mutatkozik be - nyilván a narrativitás okán - Omara (Oláh Mara) domináns kék tónusú, naiv képregény-festészete, melyben a művész élete fordulópontjait beszéli el. A napszemüveges jelenség a megnyitón művei körében fogadta az érdeklődőket, akik között a sokaságot képező magyarok a Műcsarnok-beli kiállításról vagy tévészerepléseiből már ismerhették. "Tündérkém, Soros Györgynek személyesen megköszöntem, hogy itt lehetek. Imádtam a helyzetet, lesmároltam kétszer. Kivettem az üvegszememet is neki [a hatás kedvéért leemeli a szemüvegét]. Rákos daganatom volt, és mindig megaláztak. Azt mondták az orvosok, nincs baj, cigány vagyok... aztán szétoperáltak. Nálam erősebb embert nem találsz. Egyedül építettem a házamat. Negyvenéves kis hercegnőm van, erről szól az életem. Ügyvezető igazgató Pesten. Ott a festményem, rajta van, olvasd el a festményem."

A palota egy másik termében egy Barbie-fejű Vénusz készteti fékezésre a közönséget. Egy romániai roma muzsikus lesújtó pillantása kétséget sem hagy afelől, hogy a huszonkétezer év nyugati nőideáljainak végleteiből táplálkozó objektum korántsem fér össze az ő ízlésével. Közben tapasztalt műértők kettős roma tabutörésről beszélnek: a meztelen ábrázolás tilalmának és a nőideálnak a megsértéséről. Az ideálokról szól Nihad Ninjo Pusija fotósorozata is a háttérben: romákat ábrázol békés, szeretetteljes, idealizált pózokban - amilyennek bárki szívesen láttatja magát, ám ami romaábrázolásként váratlanul hat.

Ennyi minden láttán persze az ember már arra is alig emlékszik, mit gondolt a romákról, mielőtt belépett volna ide, vagy mit gondolt arról, a romák mit gondolnak, ő mit gondol róluk, vagy gondolt-e valaha arra, hogy a romák mit gondolnak magukról... Daniel Baker, a cigány identitásból doktorált művész olvasatában éppen ennyire ködös minden a roma identitással kapcsolatban. Az általa készített, homályosan tükröződő, mintákkal, feliratokkal zavarossá tett felületek azt a köztes, definiálatlan teret jelképezik, melyben a romák valóságtól elrugaszkodott, egzotikus figurákként tűnnek fel; ugyanakkor maguk a romák sem használták fel ezt a teret arra, hogy valós jelentésekkel töltsék fel. "This is shit" - közli Baker az egyik felületen mintegy konklúzióként. És ez kétségkívül szar helyzet, bár a termekben körülnézve nem alaptalan valóságosabb romaönképekben reménykedni - még akkor sem, ha egy nagyszabású roma képzőművészeti coming outhoz a kelleténél többet mutatnak meg a feledhető próbálkozásokból.

Velencei Képzőművészeti Biennále, június 10.−november 21.

Kultúra és szabad idő

Június 8-án a biennále magyar pavilonja is megnyílt. A közel százéves épületben Andreas Fogarasi videomunkái láthatók, melyek budapesti művelődési házakat mutatnak be mint a kulturális fogyasztás letűnő tereit. Hol némán, hol interjúrészletekkel, másutt asszociatív feliratokkal kísérve futnak az amatőr hatást keltő, lassú felvételek a masszív fekete dobozokban. Az installációs elemek precízen felhasított kockák: a filmnek hagyott nagy tér és a nézőtérnek maradt keskeny szelet meghatározza a lehetséges mozgásteret - egyúttal a távolságot és a lehetséges attitűdöket is megjelenítve a szocializmusnak ezekhez az építészet révén megőrzött kulturális tereihez. Az értelmezést tanulmánykötet segíti, s a biennálén mindenkor népszerű szatyorszuvenír is sarkall a fogyasztásra.

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.