Kiállítás

Ég és föld közé

Chagall az Albertinában

Chagall képeit igazán könnyű szeretni. Most száz képét állították ki, a nagyszabású tárlat a leköszönő főigazgató, Klaus Albrecht Schröder utolsó nagy projektje. Bár volt az ő ideje alatt is Bécsben Chagall-tárlat, a Kunstforumban főleg a zsidó színház számára készült terveire koncentráltak.

Most, ennek a teljességre törekvő, az életmű keresztmetszetét megmutató kiállításnak a festő nevén kívül nincs másik hívószava. Amerikai, japán, francia, olasz és svájci intézményektől kérték kölcsön a képeket a düsseldorfi Kunstsammlung Nordrhein-Westfalennel karöltve, ott március idusán nyitják majd meg ugyanezt a kiállítást. Ami egyúttal fiaskó is, és ezt nem titkolja Schröder és kurátora, a pazar katalógust is szerkesztő Gisela Kirpicsenko; annak ellenére, hogy jóval Ukrajna lerohanása előtt kezdtek el tárgyalni az oroszországi múzeumokkal, időközben minden európai–orosz kölcsönzés ellehetetlenült.

Ha lenne gondolat, ami Chagall minden korszakára és technikájára vonatkoztatható lenne – bár a kiállítás koncepciója az ilyen szűkítésektől szerencsére óvakodik –, akkor az vallomásainak az a kitétele lehetne, hogy ő ég és föld közé született. És most felejtsük el a rögtön adódó, vulgáris értelmezést, miszerint híres képein sok a lebegő, földhöz nem ragadó figura és tárgy. Sokkal inkább az állandó érzékenységnek a tanúbizonysága ez, amellyel a festő végigélte és végigálmodta az életét. Ez vezethette ahhoz az egyetemességhez, amelyben nem meglepő, hogy képein együtt szerepel a feszület és a menóra, és annyi más, egymással éles kontrasztban álló emlék, álom és szimbólum. (Ha a művész biblikus motívumaira fókuszálunk, látható, hogy Chagall nem válogatta szét az ó-, illetve az újszövetségieket, de miért is ne lehetne a holokausztra is utaló szimbólum a feszület, vagy esetleg csak az árnyéka?)

A mai Belarusz területén lévő stettlből indulva nem látszhatott a később felsejlő, globális jelentőségű út. Bár Vityebszkben a szovjet forradalom előtt letelepedhettek a zsidók, pogromok ott is voltak, de Sagal (a nem zavartalan) pétervári tanulmányi évei alatt egy ösztöndíjjal már 1911-ben eljutott Párizsba. A háború miatt visszatérve bekerült a „szovjet lendületbe”, ám nyolc év elteltével kiábrándulva, de még szabadon távozhatott. Nemzedékének korszakos társaival együtt újra a tűz közelébe került Párizsban és Berlinben. A fauvizmustól kezdve sok izmuson át rengeteg mindent elsajátított – kubista képeinek itt kiállított jelentős része is ezt mutatja –, de egyre pontosabban talált rá saját kifejezési nyelvére: szubjektív távlatai­val, harsogó színeivel szerelmespárjait, kakasait és kötéltáncosait eloldozta a hétköznapiság és jelentéktelenség kötelékeiből. Költőnek is tartják, azaz a költészethez hasonlítgatják műveinek gondolatiságát. Az elemzők által csodásnak tartott első korszakában teljesedett ki az 1920-as években. Ebből a korszakból a Születésnap azt is illusztrálja, hogy milyen tápláló múzsa volt számára felesége, Bella, egészen a nő 1944-ben bekövetkezett haláláig.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.