Most, ennek a teljességre törekvő, az életmű keresztmetszetét megmutató kiállításnak a festő nevén kívül nincs másik hívószava. Amerikai, japán, francia, olasz és svájci intézményektől kérték kölcsön a képeket a düsseldorfi Kunstsammlung Nordrhein-Westfalennel karöltve, ott március idusán nyitják majd meg ugyanezt a kiállítást. Ami egyúttal fiaskó is, és ezt nem titkolja Schröder és kurátora, a pazar katalógust is szerkesztő Gisela Kirpicsenko; annak ellenére, hogy jóval Ukrajna lerohanása előtt kezdtek el tárgyalni az oroszországi múzeumokkal, időközben minden európai–orosz kölcsönzés ellehetetlenült.
Ha lenne gondolat, ami Chagall minden korszakára és technikájára vonatkoztatható lenne – bár a kiállítás koncepciója az ilyen szűkítésektől szerencsére óvakodik –, akkor az vallomásainak az a kitétele lehetne, hogy ő ég és föld közé született. És most felejtsük el a rögtön adódó, vulgáris értelmezést, miszerint híres képein sok a lebegő, földhöz nem ragadó figura és tárgy. Sokkal inkább az állandó érzékenységnek a tanúbizonysága ez, amellyel a festő végigélte és végigálmodta az életét. Ez vezethette ahhoz az egyetemességhez, amelyben nem meglepő, hogy képein együtt szerepel a feszület és a menóra, és annyi más, egymással éles kontrasztban álló emlék, álom és szimbólum. (Ha a művész biblikus motívumaira fókuszálunk, látható, hogy Chagall nem válogatta szét az ó-, illetve az újszövetségieket, de miért is ne lehetne a holokausztra is utaló szimbólum a feszület, vagy esetleg csak az árnyéka?)
A mai Belarusz területén lévő stettlből indulva nem látszhatott a később felsejlő, globális jelentőségű út. Bár Vityebszkben a szovjet forradalom előtt letelepedhettek a zsidók, pogromok ott is voltak, de Sagal (a nem zavartalan) pétervári tanulmányi évei alatt egy ösztöndíjjal már 1911-ben eljutott Párizsba. A háború miatt visszatérve bekerült a „szovjet lendületbe”, ám nyolc év elteltével kiábrándulva, de még szabadon távozhatott. Nemzedékének korszakos társaival együtt újra a tűz közelébe került Párizsban és Berlinben. A fauvizmustól kezdve sok izmuson át rengeteg mindent elsajátított – kubista képeinek itt kiállított jelentős része is ezt mutatja –, de egyre pontosabban talált rá saját kifejezési nyelvére: szubjektív távlataival, harsogó színeivel szerelmespárjait, kakasait és kötéltáncosait eloldozta a hétköznapiság és jelentéktelenség kötelékeiből. Költőnek is tartják, azaz a költészethez hasonlítgatják műveinek gondolatiságát. Az elemzők által csodásnak tartott első korszakában teljesedett ki az 1920-as években. Ebből a korszakból a Születésnap azt is illusztrálja, hogy milyen tápláló múzsa volt számára felesége, Bella, egészen a nő 1944-ben bekövetkezett haláláig.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
