Amint azt Kiss Csaba, a fesztivál egyik szervezője elmondta, Magyarországon a rendszerváltás óta kétezer (!) magyar drámakötet jelent meg, ugyanakkor ezek töredéke sem kapott színpadot. Ráadásul - amint azt Vidnyánszky Attila, a Csokonai Színház művészeti vezetője írja köszöntőjében - "régebben" már-már ünnep volt egy kortárs hazai premier, "mára" pedig e kevés alkalom is csöndes. Így nem lehet kérdés, hogy szükség van egy fesztiválra, mely a színjátszás és irodalom e közös szegmensét veszi zászlaja alá - már csak azért is, mert egy ország színházi életét elsősorban a születő és életre kelő színdarabok határozzák meg.
Mit várunk?
A válasz egyszerű: minél több - úgymond - új generációs vagy kevésbé ismert és játszott drámaíró (Pozsgai Zsolt, Mikó Csaba, Gazdag Péter, Garaczi László, Toepler Zoltán, Háy János, Németh Ákos, Egressy Zoltán, Erdős Virág, Tasnádi István, Kiss Csaba és a többi) és a "nagy nevek" (Spiró, Térey) színpadra vitt darabjait, ezek hiányában pedig felolvasásokat, felolvasó előadásokat. Szakmai beszélgetéseket és valódi, interaktív kerekasztalokat elsősorban a fentebb taglalt állapotokról és a drámákról; netán egyéb, kevésbé komoly programokat (rögtönzött írókurzus, játékok). S hogy mivel szolgált a fesztivál? A válasz nem szívderítő.
Mit kapunk?
Az első benyomások ígéretesek: találó deszka-tákolmány a színház külső, átszakított papírfüggöny a belső bejárata előtt, alkalomra díszített épületbelső, igényes programfüzet, három plusz két játszóhely, melyből még a kamaraszínháznak nevezett is lepipálna sok pesti nagyszínházat. A Csokonai Színház folyosóin pedig kottatartók, rajtuk kortárs magyar drámák, melyek pár nap múlva már igen hiányosak: ellopják őket - szomorkodik Horváth Patrícia szervező. Sebaj, fogjuk ezt fel a fokozott érdeklődés jelének.
Ám a jó benyomások itt lassan elfogynak, már ami a fesztivál egészét, s nem az egyes előadásokat illeti. Várakozásaink legfontosabbjai (a nem túl ismert szerzőkkel és műveikkel kapcsolatban) kielégítetlenek maradnak majd. Lehet vitatkozni arról, a Móricz Úri murijából készült, korhűre rendezett előadás (kritikánkat lásd Visszhang rovatunkban) mennyire érvényes ma (ezt az egyik beszélgetésen valamelyest meg is teszik), de tény, hogy az nem egy kortárs magyar dráma - ahogyan Kiss Csabától a Veszedelmes viszonyok is klasszikus értelemben vett dramaturgiai munka inkább, mint új és önállóan helytálló színmű. Vinnai és Bodó Fotelje, Szabó Réka Alibije, a Katona dokumentumdrámája, a Notóriusok sorozat első része ("Az emberek veszedelmes közelségében") pedig nem szuverén színdarabok, hanem egyszeri előadások, melyeknek - valóban - van szövegkönyve is. A Valére Novarina által készített sanzonest nem dráma, de még csak nem is magyar; Incze Ildikó Gyurkovics-versekre épülő előadóestje pedig a monodrámának is csak határait súrolja. Monodrámából egyébként is sok van, s ez persze még nem lenne baj, ám tudva tudván, hogy hány előadás találja telibe azt, amit szerintünk telibe kéne, sajnáljuk, hogy ezek is "foglalják a helyet" előlük. Ráadásul még a valóban kortárs, valóban magyar, valóban drámák között is ott van például Kornis Mihálytól a Körmagyar, melynek életkora közelebb van már a húszhoz, mint a tizenöthöz.
Tény, hogy a szervezők nemigen válogathattak a színpadra került kortárs magyar darabokból. Az egyik szakmai programon e hiátusra is elhangzik az épeszű megoldás, tudniillik a felolvasó színház hagyományának ápolása. Róbert Júlia - az egyébként csak kortárs magyart játszó KoMa társulat dramaturgja - előadásában párizsi tartózkodásáról számol be, ahol a francia írószövetség (Écrivains Associés du Thé‰tre) és egy csak kortársra szakosodott, három játszóhelyes színházpalota munkáját segítette ösztöndíjas gyakornokként. Már-már ijesztő az általa vázolt francia helyzetet összevetni a hazaival. A felolvasó előadás ott természetesebb a természetesnél, a francia írószövetség heti három ilyen estet tart, melyből az egyiken ráadásul még csak kéziratos formában létező darabokat ismerhet meg a közönség; s régóta hatalmas érdeklődés kíséri a felolvasószínház évente megtartott háromnapos ünnepét. A párizsi színházba napi rendszerességgel érkeznek új drámák, melyeket a vezetőség egytől egyig elolvas és véleményez. Igazán kár, hogy Róbert Júlia előadása szervezési anomáliák miatt végül csak tíz-tizenöt percesre szűkül, másrészt - ahogy az sajnos az előadások nagy részére is jellemző volt - igen kevesen hallgatják, a szervezők sem jelennek meg. A francia példa így, olybá tűnik, francia is marad.
Egyetlen felolvasás kap helyet a DESZKA deszkáin, s azt a KoMa társulat tartja (igaz, a szervező Kiss Csaba felkérésére). Igazi felüdülés tehát Tóth András mozgalmas, hagyományos előadásnak csak a be nem tanult szöveg miatt nem nevezett rendezése - még akkor is, ha Egressy Zoltán Nyár utca, nem megy tovább című darabja a magyar drámaírás problémáinak állatorvosi lova. Túl azon, hogy a szerző összekeveri az abszurdot a szimpla hülyeséggel, megvan benne mindaz, ami miatt a rendezők egy jó része ódzkodik kortársaitól. Habkönnyű darab, mely kizárólag a jobb-rosszabb helyzetkomikumokra és viccekre épít, történetvezetése és karakterei pedig olyan egyszerűek, hogy az elsős dramaturg szakos hallgatóknak már szeptemberben sem okozna gondot a reprodukálásuk. Igaz, a KoMa kiváló színészei legalább remekül és sikert aratva játszanak el a rendező jó ötletei nyomán.
S persze jelen van a DESZKA-n Spirótól az Árpádház, Térey Asztalizenéje, Szilágyi Andor Leánder és Lensziromja, Garaczi Plazmája, Zalán Tibor Katonák, katonákja, és még néhány más darab, melyeknek színvonala ugyan erősen változó, de kielégítik a "kortárs" és a "magyar" kritériumokat. Ám a kissé szervezetlen, sokszor érdektelen és a kisebb konferenciákon is evidensnek számító szinkrontolmács és fülhallgató hiánya miatt akadozó, nehezen követhető "nemzetközi" beszélgetésekkel megtámogatva ez kevés. Pedig az előadásokon van a hangsúly, hiszen a fesztiválhangulat hiányzik, a beszélgetéseken csak a legelvetemültebbek vesznek részt - ami nem csoda, mert elmaradnak olyan alapvető gesztusok, mint hogy az Úri muri előadása után valaki a színpadon közölje az egybegyűlt több száz emberrel, hogy másnap délelőtt a most látott produkcióról szerveznek beszélgetést. Ráadásul a meghirdetett kezdési időpontban a helyszín zárva, a színpadot a művészbejárón kell megközelíteni.
Felelősség?
Sehol nem érződik tehát az a felelősség, amely a szervezők vállát (kéne hogy) nyomja - igen, a kortárs magyar dráma a struktúra, a finanszírozás és a törvény háromszöge után (vagy mellett) a legfontosabb színházi kérdés ma Magyarországon. S ezt a hiányt a fesztiválzáró díjkiosztó csak megerősíti.
Szimpatikus ötlet, hogy a debreceni Ady Gimnázium dráma tagozatos diákjai alkotják a zsűrit, ők döntenek a drámáknak (s nem az előadásoknak) járó díjakról. Ám az utolsó este meglepetése nem csak az ingyengulyás: minden egyes előadás kap ilyen vagy olyan, feltűnően az alkalomra kitalált díjat. S minden jóindulat mellett is nehéz elképzelni, milyen értő és szakértő vita kellhetett ahhoz, hogy eldöntsék: épp a nemhogy a fesztiválon, de szinte az országban is unikális dokumentumdráma, a Notóriusok első része kapja a "Történelmi dokumentumok legjobb dramatizálásáért" járó díjat... De súlytalan megjutalmazni Móricz Zsigmondot is, amiért olyan ügyesen írta meg Szakhmáry Zoltán figuráját. Mindezen ellentmondásosságra végül Vidnyánszky teszi fel a pontot záróbeszédében. Elmondja, hogy talán jövőre már külföldi társulatokat is elbír majd a DESZKA - ám azt nem teszi hozzá, miért is látja ennek szükségét egy kortárs magyar drámai fesztivál szervezője. Vidnyánszky jól állapítja meg: le kell vonni az idei fesztiválból bizonyos következtetéseket - hogy milyeneket, arról nem beszél, nyilván nem is ez a célja a búcsúbeszédnek; de reméljük, a folyamat eredményes lesz. Mert hogy változásra lenne szükség, az aligha kérdéses.
Debrecen, február 18-24.
