Káldor Edit a nyolcvanas években emigrált, alig tizenhárom évesen ment Ausztriába az édesanyjával. New Yorkban és Amszterdamban tanult, dolgozott Halász Péterrel Budapesten, ma Brüsszelben rendez és tanít. A véletlen ellentmondásaiban megmutatkozó valóságot kutatja, multimédiával fűszerezve, színészileg a végletekig eszköztelenül. Van, hogy csak ül a laptopjával, háttal a közönségnek, és vetít. A magány, az elszigeteltség a színháza alapmotívuma; egyedül vagy alkalmi társakkal, illetve filmes-fotós férjével, Frank Theysszel dolgozik.
Párhuzamos életrajzok
Ardai Petra tizennyolc évesen hagyta el az országot, Amszterdamban tanult mozgásszínészetet, majd 1992-ben megalapította a Space Theater nevű formációt. Real World című, a nálunk akkor még ismeretlen valóságshow-kat boncolgató előadásukat annak idején bemutatták - persze teljesen visszhangtalanul - Budapesten is. A társulat azóta kétszemélyessé bővült, Luc Van Loo, a férj a másik tag, és inkább kísérleti projekteket rendeznek, amelyek témája a valóság viszonylagossága, kiindulópontjuk pedig az integrálódni vágyó, örök hontalan ember személyes élethelyzete. Az 1956-os évfordulóra tavaly egy fiktív utazási iroda kirándulását rendezték meg Emlékmű a jelennek címmel. Saját, külön fülhallgatókkal ellátva vezették végig a közönséget Budapest helyszínein.
Káldor és Ardai mindketten az identitással és a minket körülvevő világgal foglalkoznak, más-más módszerekkel, de posztdramatikus módon. Közös bennük az is, hogy a holland- flamand kultúrát népszerűsítő LOW Fesztivál vendégeiként tértek most vissza, hogy megmutassák, milyen művészet lesz abból, ha valaki mindenhol otthon van. Vagy ha sehol.
Párhuzamos monológok
"Az osztrák lágerben még hevesen vásároltam a kaparós sorsjegyet, hogy ha nyerünk, hazajöhessünk - meséli Káldor Edit. - New Yorkba 16 évesen már egyedül mentem, azt adtam be a mamámnak, hogy orvos akarok lenni, de aztán irodalmat és színházat tanultam, és nagyon jó volt hazajönni 1990-ben a saját nyelvi közegembe. Itt találkoztam Halász Péterrel, aki még a kinti társulatával próbált egy darabot. New Yorkban nem akartam élni, nem tartoztam senkihez, ott nehéz összetartani az ember identitását. Nem véletlen, hogy egy londoni utazásom során is Vajdai Vilmossal ismerkedtem meg, aztán Amszterdamban a Petrával találkoztam, és dolgoztunk együtt egy kicsit.
"Vannak vakfoltok az emlékezetemben - mondja Ardai Petra. - 1988-ban azért mentem el, mert beleszerettem egy holland költőbe, aki a Keleti pályaudvar előtt kérte meg a kezem. (Ardai Petra Holland cunami című darabját a Keleti pályaudvaron mutatják be március 11-én és 12-én.) Gyerekkorom óta volt közöm a színházhoz, az anyukám színésznő volt, hétéves koromban halt meg. Mindig is voltak színészi ambícióim, de apám visszatartott, talán érthető módon. Az RS9 színházban még én is raktam le téglát Dobai Dezsőékkel a távozásom előtt."
Edit 1997-ig dolgozott Halász Péterrel, aztán Genfben készített egy darabot, és beleszeretett a mostani férjébe, így lett végül belga. Egy posztgraduális képzésen Amszterdamban találkozott a Space-esekkel, és Ardai Petra Place Where We Belong (A hely, ahova tartozunk) című vizsgadarabjának dramaturgiai tanácsadója lett. Ebben az előadásban a néző egy magas épület ablakaiban ül, és a modern kommunikációs és képi technikáknak köszönhetően az utca szemlélője lesz. A külvilágra színházként tekint; kap egy lehallgatókészüléket, egy laptopon közeli felvételeket is láthat, amellett, hogy megfigyelheti az egész városrészt, ahol a játék zajlik. Petra az utcán, különféle nációkhoz tartozó emberekkel arról beszélget, hogy a rendszerváltás után vissza kellene-e térnie szerintük Budapestre a leánygyermekével, vagy sem. Az előadás, véletlenszerű jellege mellett, technikailag nagyon pontosan szerkesztett. A Space darabjaiban egyébként is a technikai innováció a fő dramaturgiai elem. Persze a színész személye sem elhanyagolható; nem kvázi műsorvezetőként van jelen, hanem érintettsége okán, magánemberként fordul a többiekhez, akik szépen összerakják a képet Hollandiáról, anélkül, hogy tudnának róla, hogy figyeli őket valaki, és ily módon egy művészeti produkció részesei egyben. Egészen irreális, ahogy a holland nézők szemlélik az átlag mélyföldlakók színe-javát, vagyis önmagukat.
"A Place Where We Belong mérföldkő az életemben, mert rájöttem, hogy elvesztem abban, hogy megpróbáltam holland lenni. Gyógyító hatású volt, hogy kimentem az utcára, és ott rájöhettem, hogy ugyanazok a problémáim, mint a töröknek meg a marokkóinak. A konfrontálódás megmutatta a világban a helyemet. Mindig beilleszkedési problémáim voltak, Magyarországon is. Sose volt itt felnőtt életem, a holland szakzsargont beszélem, holland színházas lettem, és ezt élveztem egy bizonyos pontig, ami ki is derül majd a Holland cunami című darabból. Tizenhét év után újra beilleszkedési problémáim lettek, amikor egyszer csak megváltozott az addig is talán csak áltoleráns holland társadalom. Amikor Theo Van Goghot lemészárolta Mohamed B., Hollandia kifejezetten idegenellenes lett."
A két antidíva találkozása ennyi volt, Káldor Edit ment tovább az önfeltárás és a nyugtalanító kérdések színházi megfogalmazásának sajátos útján, amelynek esszenciája a Pont Blank (Vakfolt) című új előadása (Merlin, 2008. február 18-19.) lett. A magányról, a kívülállásról szól az utazó kukkoló, fiatal lány története. Nada, aki Editet a régi bébiszittereként mutatja be a színpadon, elmeséli, hogyan találkoztak évekkel később Budapesten, amikor a kétszázszoros zoomolásra is képes gépével készült, több ezer fotóját megmutatta neki. Később mi is láthatjuk ezeket az elképesztő felvételeket, a már-már filmszerű, messziről megfigyelt élettörténeteket, két vászonra vetítve installációként, számítógépes file-okban rendszerezve. De Nada előbb a nézőkhöz fordul, segítsenek neki eldönteni, hogy a látottak közül melyik életet kellene választania: gyerekeit egyedül nevelő anya, magányos bulimiás, unott házastárs, vagy egy sorozatgyilkos gyanútlan áldozata. Mindez rendkívül egyszerű: a rendező klikkelget a file-ok labirintusában, Nada beszél és kérdez, közösen nézegetünk egy monstre albumot. Közben egyre távolabb kerül a nézőtől a magyar fogalmak szerint értelmezhető színház, és közelebb jön az életfilozófia, a közös gondolkodás, a kommunikáció. Szinte meghökkentő, hogyan lehet ennyire spontán valami. Ám ekkor kiderül, hogy előre megírt szövegről van szó, és a fotók sem dokumentumfotók; az egész egy előre beállított, hatalmas munkával készült kiállítás. De tökéletes az illúzió. A kaotikusnak tűnő, szemünk láttára alakuló rendszer nem más, mint egy pontosan kiszámított előadás, Káldor egy újabb plasztikus, fiktív, paranoiás identitástörténete.
Párhuzamos művészetek
"Nem az a közös bennünk meg a színházunkban, ami az emigránssággal együtt jár. Ez egy adott dolog. Inkább az intimitás, ami persze különbözőképp van megfogalmazva. Figyelem Editet, ahogy háttal ül a színpadon és kivetíti a gondolatait, vagy a kislányt, aki elmondja közvetve az ő élményeit, ez sokban hasonlít rám. A különbség, hogy én eltüntetem a performer testét is. Az előadó oldaláról közelítem meg a dolgot, Edit meg a rendezőéről" - összegez Petra az előadás után.
"Nem vagyok jó a nyelvekben, életemben sok időt töltöttem azzal, hogy ülök és nem értem, mi történik körülöttem, ez a színházzal kapcsolatos fő élményem is. Hogy beülök oda, mint egy technikus, az trauma, de legalább irányítok. Abszolút nem vagyok előadó, inkább a színházi helyzet meg a létérzés, ami nálam dominál, és ehhez magam írom meg a darabot"- beszél munkamódszereiről Káldor Edit.
A Space Színház úgy tervezte, hogy a Place Where We Belong című előadást a LOW Fesztivál alkalmából átplántálja a magyar valóságra. "Ám a holland férjemet mégsem küldhetem ki itt az utcára, az nem mondana a magyaroknak sokat, inkább egy erdélyivel vagy egy kínaival lehetett volna megcsinálni az interpretációt. Mindenképp alárendelt helyzetet szerettem volna létrehozni, ezért kitaláltam, hogy elöntöm Hollandiát vízzel: ők legyenek azok, akiknek menedékre van szükségük, és a magyarok végre megmutathassák, készek az európai vendégszeretetre, hogy befogadjanak 16 millió menekültet, ami több, mint az ország lakossága" - mondja Petra, aki ezúttal is a radikális, ám finom provokációra utazik.
