Interjú

„Dolgoznom kell, hogy életben maradjak”

Szűcs Attila festőművész

Képzőművészet

A reális és absztrakt ábrázolásmódot összekapcsoló művésszel beszélgettünk felfelé folyó festékről és bolgár busókról.

Magyar Narancs: Befutott művész vagy, aki szinte a kezdetektől galériákkal dolgozik. Meg is tudsz élni ebből?

Szűcs Attila: A kilencvenes évek legvégétől már igen. Volt egy fordulópont: a Mindig csak képek című kiállításomhoz készítettünk egy, a korábbi tíz évet is felölelő katalógust, és azt tapasztaltam, hogy ekkor sokan elhitték, hogy ez egy konzisztens egész, hogy én egy komoly ember vagyok. Miközben az én fejemben ez nem volt kérdés sosem. A szakmai elismerés pedig hozta magával a vásárlókat. Magyar viszonyok szerint ez egy, ha nem is kiszámítható, de megbízható középosztálybeli polgári életformát jelent.

MN: Termékeny művésznek tűnsz. Hogyan dolgozol?

SZA: Ha nincs olyan egyéb, időigényes tevékenységem, mint mikor tavaly előtt belekóstoltam a szobrászatba, akkor átlagban évi negyven mű összejön. A festés nekem mentálhigiénés aktus is: dolgoznom kell ahhoz, hogy életben maradjak. A legtöbb festményem – egyébként szándékaim ellenére – hosszan készül. Elég felszabadító érzés, amikor végre kiszakad a kép, és nem lehet már többet hozzányúlni.

MN: Alkotás közben alakul ki a kép, vagy van egy víziód?

SZA: Mindig van egy prekoncepció, amin elindulok. A legtöbb esetben bevallottan valamilyen fotó, korábban a képeslap volt. Most már inkább az interneten bogarászok. Van egy több ezer képből álló gyűjteményem, ez indítja el a folyamatot, de a kiindulópont az első néhány óra után felejtős lesz.

MN: Mostani kiállításodhoz (A gravitáció vége, Deák Erika Galéria, nyitva január 10-éig) írt szövegedben említed a szabadesést és a gravitációs fekete lyukat, korábban pedig volt egy Teslával foglalkozó sorozatod is. Érdekel a fizika?

SZA: 13 éves koromig eszembe se jutott, hogy festő legyek. Fizikus vagy még inkább kémikus szerettem volna lenni – elég jó is voltam benne. A mai napig az újságban először a technika-tudomány rovatot nézem meg először, aztán jön a gazdaság, és szégyenszemre legvégül a kultúra.

MN: A kiállításon csak idei munkák szerepelnek?

SZA: Igen, sőt a címadó festmény majdnem az utolsó pillanatban készült el.

MN: Amin ilyen jetik vagy Csubakka-szerű lények álldogálnak?

SZA: Annak is lehet nevezni, de ezek bulgáriai, állatszőrbe bújt busójárók. Ennek az öltözéknek a felső része aránytalanul meg van nyújtva.

MN: Mikor kezdted tervezni a kiállítást?

SZA: Már hónapokkal ezelőtt, amikor láttam, hogy több irányba is el lehet indulni. Egyébként számítógéppel, három dimenzióban tervezek: ez sokat segít, hogy nemcsak a teret, hanem a művek kapcsolódásait, párbeszédüket is jobban lássam. Így lett kiemelt szempont a terek egymásba hatolása, kicsit a gravitációt nélkülöző lebegése. A Nappali a Kádár-villában című kép esetében a lebegésen kívül van egy másik megközelítése a kiállításnak. Ez az összeroskadó, saját magát már hordozni képtelen épület egy súlyosan terhelt múlt metaforája, amit se lenyelni, se kiköpni nem lehet. Nagyon rímel arra az elmúlt negyven évre, ami a Kádár-érából ered, és a mai napig is meghatározza az életünket.

MN: Hogy a mai napig tovább él?

SZA: Ebben nőttem fel, tehát pontos emlékeim vannak a rendszer működési mechanizmusáról, amiről 1989 táján úgy gondoltuk, hogy jelentősen meg fog változni. Most meg azzal kell szembesülnünk, hogy ezek a történeti ballasztok sokkal erősebbek; mintha a Kádár-kort elszakíthatatlan kötelék kötné a jelenünkhöz. A szó legrosszabb értelmében kontinuitásról beszélhetünk.

MN: A Kádár-villás festményre rímel a szemközti falon látható Inside-Out Space. Ennek az egyszerre ki- és beforgatott, fás térnek van képi előzménye?

SZA: A neten találtam több elhagyott detroiti bevásárlóközpontot. Lepusztulóban lévő épületek, amelyek valamikor grandiózus módon képviselték a fogyasztói társadalmat. Először az érdekelt, hogy egy növényi organizmus hogyan tud szervülni az épített térrel, aztán rájöttem, hogy ezt a teret ki is lehet fordítani, és a festményt univerzálisabbá tenni. Váratlan fordulat volt, de ezekért a meglepetésekért festek.

MN: Az egyik képeden képkeretek is szerepelnek. Ez a kép státuszára utaló elem?

SZA: Inkább önmagam provokálása. Ez egy elmegyógyintézetben ápolt kislány portréja. Szerettem volna ráközelíteni a belső világára, kapcsolatot teremteni a festmény belső terével, de a ridegebb, geometrikusabb, meghatározottabb világgal el is választani tőle.

MN: Evvel a hideg merevséggel viszont ellentétesek a más képeken szereplő csurgatások vagy lefolyatások.

SZA: A festékkel nagyon sok mindent lehet csinálni. E tekintetben van egy elmozdulás a korábbi képeimtől, akkor nem csorgott a festék. Ez most egy festői felszabadulás. De ha jól megfigyeled, nálam a legtöbb esetben felfelé folyik a festék: ez a fajta vertikalitás máshogy hat a szemlélőre, még ha nem is fogalmazza meg magában. Ettől sokkal transzcendensebb, imagináriusabb lesz a festmény.

MN: Ha már imaginárius világ: a mozis képeden konkrétan szellemeket láthatunk. Kicsit hasonlít a korábbi sztereó képeidhez, csak itt egy képben van a kettő.

SZA: Lehet, mindig érdekelt ez a fajta elmozdulás. Amit fontosnak tartok, az az ontológiai bizonytalanságnak a közvetítése. Hogy van egy világ, amit szeretnénk objektív módon feltérképezni, de a tapasztalataink azt mutatják, hogy alapvetően megismerhetetlen, szó szerint szétcsúszik. Az Utóvilágítás (Afterglow) esetében először azt az érzetet szerettem volna megjeleníteni, amikor a moziban ülsz, és az utolsó kép után sötét lesz: ekkor a retinán még egy ideig megmarad az utolsó képkocka. Kicsit szellemképes szituációba kerülsz. Ezért van, hogy a munkán a vetített kép is kicsit kicsúszik a helyéről. Még az exit felirat is erre utal; mintha a halál után, kívülről néznél a valóságra. Kicsit ez a festészetem metaforája is: megfigyelőként vagyok a történetben, de amikor festek, nagyon is ott kell lennem.

Neked ajánljuk