Képzőművészet

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen látható kiállítás a 2016-ban ugyanitt megrendezett Fotó/Modell folytatásának tekinthető; most az egyetem könyvtárából, levéltárából és művészeti gyűjteményéből válogatott anyag az 1860-as évektől az 1910-es évek közepéig tartó időszakra fókuszál.

Annak, ami Ózddal történt a rendszerváltás környékén és azóta, két nagy dokumentátora és művésze van: Almási Tamás és Benkő Imre. Mindketten hosszú éveken át követték a város és a helyiek sorsát, de Benkő bizonyult kitartóbbnak.

A Ludwig Múzeum kiállítása egy nemzetközi programban (CAPP – Collaborative Arts Partnership Programme) Magyarországon megvalósult projekteket mutat be. Az kapcsolja össze őket, hogy mindegyik valamilyen közösséggel szoros együttműködésben jött létre, és a kiállításon ezen munkafolyamatok dokumentációi és kézzelfogható eredményei láthatók.

Mától két hétig tart nyitva.

Nem elírás; a furcsa cím az AQB Project Space-ben kiállító művészek – Gerber Pál, Hecker Péter és Keresztesi Botond – vezetéknevének magánhangzóiból áll össze. A nagybetűs írásmód jelzi, nem kispályás művészekről van szó, a magánhangzók egyesítése pedig azt, hogy a szokásos, csoportos (vagy két/három/ négy művészt felvonultató) kiállításokkal ellentétben itt a művészek munkái nem válnak el egymástól, hanem együtt szerepelnek.

Az Ex libris és képkultúra – Modern magyar ex librisek című könyv egy ritkán emlegetett műfajt mutat be. A könyvek tulajdonosát jelző kisgrafikai alkotások titkaiba a szerző avat be minket, aki nemcsak kutatja, de gyűjti is a könyvjegyeket.

A Magyar Nemzeti Galériában látható, közel 350 művet felvonultató megakiállítás voltaképpen a szocialista realista (szocreál) időszakot követő szocialista modernista (szocmodern) irányzat rehabilitálása, majdhogynem piedesztálra emelése. De sok minden más is. A Petrányi Zsolt által rendezett kiállításnak ugyan van követhető koncepciója, vannak látványos megoldásai, de akad igen sok problémája is.

A Kóristalányokat még 2009-ben lopták el. Most előkerült.

Lehet művészet és lehet iparosmunka, egy azonban biztos: a tetoválás felelősségteljes dolog – annak is, aki csinálja, és annak is, akin csinálják. A hazai tetoválók kulisszatitkait kutattuk.

Az 1965-ben festőként végző és több mint tíz éven át restaurátorként, később kisképzős tanárként dolgozó, majd a mostani kiállításnak is helyt adó egyetem grafikai tanszékén oktató művésznek utoljára 1998-ban volt retrospektív életmű-kiállítása az Ernst Múzeumban.

A kortárs művészet egyik legmeghatározóbb alkotójával a mai magyar politikai helyzetről a Prima Primissima díj elnyerését követően beszélgettünk.