Egyrészt a fogalom alatt „azokat az egészen konkrét tereket értjük, ahol ember és növény egymásra utalva él: a városi közparkokat, közösségi tereket, balkonládákat, bonszaikertészeteket, a mezőgazdaságot, a nemzeti parkokat vagy az új hibridekkel kísérletező biotechnológiai laboratóriumokat”, azaz az ember által megmunkált/megőrzött/
manipulált természetet, egy adott közösség ökológiai lábnyomainak lenyomatát. Másrészt „arra a diszkurzív térre gondolunk, melyben metaforák, megszemélyesítések, illetve ideológiák mentén kialakítjuk a növényvilágról alkotott” elképzeléseinket. Ha lehántjuk a kurátori szövegekre oly jellemző modorosságot – amely sajnos kiválóan alkalmas arra, hogy elriassza a kortárs képzőművészet iránt csak kissé, de azért érdeklődő nézőket –, feltehetően három dologról van szó: az ősi, ideális és tökéletes természethez történő visszavágyásról (édenkert), a bevett szófordulatokról (földbe gyökerezik a lába, vegetál stb.), illetve az antropomorfizálás ki- és visszaforgatásáról.
Voltaképpen – két művész esetében mindenképpen – az ökoszisztémába beavatkozó ideológiák, politikai megfontolások káros hatásának visszafogott kritikájáról beszélhetünk. Nem véletlenül bukkan fel a Városliget egy-egy részlete a munkákon: a kierőszakolt Liget-projekt (mint erdő) elfedi, láthatatlanná teszi a több mint százéves közpark megóvásához, további létezéséhez fűződő problémákat (öregedő fák, a túlterhelésből fakadó pusztulás).
A 2013-ban Essl-díjra is jelölt Gosztola Kitti épített és természeti környezet viszonyával foglalkozik: korábbi tusrajzain olyan fák jelentek meg, melyeket közlekedésbiztonsági okokból vagy az elektromos vezetékek miatt megcsonkítottak. Az ágait és lombkoronáját vesztett fák rajzait pedig olyan, részben kimetszett keretekben helyezte el, amelyek formája pontosan követte a „megrendszabályozott” növény körvonalát. A most kiállított sorozatban a kivágás a képen magán jelenik meg. Hiányos botanikai ismereteim miatt elfogadom, hogy az ugyan sehol sem jelzett, de a kurátori szöveg szerint egy-egy inváziós (akác), félélősködő (fagyöngy) és mára már őshonos (bálványfa) városligeti növényt vagy növénytársulást ábrázoló (hiszen a tökéletes leképzésre törekvő) munkák a kiemelés, a „körülhatárolás esetleges és erőszakos aktusára” reflektálnak. De mindezt elfedi a munkák felületeinek szépsége, a néhol szabálytalan, néhol a levélkék alakját követő, a papírt felsebző kimetszésekből összeálló, különös rajzolat.
A kiemelés gesztusa jellemzi Klima Gábor installációként bemutatott fényképeit is. Klima sorozatokban gondolkodik – a most bemutatott művek a tavaly elkezdett Plant Societyből származnak. Mint a cím is mutatja, ezek a fotók egyrészt a növények társas életét mutatják be; ehhez persze alapvető feltétel, hogy önálló egyéniségük legyen. S valóban, láthatunk emberi arcot formázó fatörzset, azonos nemzetségbe/fajba tartozó, de igencsak eltérő, már-már saját egyéniséggel rendelkező (s egyébként kissé a lepréselt virágokat tartalmazó ívekhez, az iskolai gyűjtőmappához hasonlóan elrendezett) növényeket. A sorozat legjobb művén egy cserepes szobanövény „bámulja” önnön tükörképét. Három fotó azonban a virág- vagy növénycsendélet művészettörténeti ikonográfiáját fordítja ki – ilyen például az a munka, amelyen egy tálkában alufóliába tekert gyümölcsök „üldögélnek”, vagy az a fénykép, amelyen a természetes környezetben magasodó bogáncsos virágzatú növényt a mögé helyezett vászon emel át egy másik művészeti „beszédmódba”.
A három kiállító művész közül azonban kétségkívül Tranker Kata munkái a legizgalmasabbak. A művész nemcsak megőrzi korábbi kézjegyét (naplójegyzeteiből összeálló, apró origami fák), hanem (hasonlóan a tavalyi egyéni kiállításához, ahol már talált fotók is szerepeltek) új elemmel is bővíti. Ilyen a kép a képben technika alkalmazása. Ez lehet színpadszerűen befelé szűkülő – mint azon a művön, ahol egy kicsiny, falécekkel kijelölt erkélyen álló origami fa mögött egy kertben ülő férfi fotója látható (a szerepjátszás érzetét tovább fokozza a férfi arca mögül kikandikáló másik arc) – vagy kifelé bővülő. Míg az egyik csoportképen a papírfák elborítják és elfedik a szereplőket, egy másik munkán, egy tablóképen már a helyükbe is lépnek. Elismerem, hogy a munka inspirálója lehet az ismert pszichológiai teszt (rajzolj egy fát, és megmondom, ki vagy), de ennél szerintem jóval komplexebb a mű. Benne van a leképezés problémája (fénykép és valóság), az eltüntetéssel (bármennyire giccsesnek tűnik, de) az esendőség, az élet-halál kérdése, a szinte azonos fák behelyettesítésével pedig az egész antropomorf gondolatkör visszavonása.
Trankerhez kötődik a kiállítás legviccesebb műve is, amely egy ősrégi tévé képernyőjén felbukkanó, szökdécselő fa „utazását” követi nyomon a Városligetben. A tévé mellett egy picurka, faragott tolószék álldogál – talán csak nem azért, mert a fa valójában a kortárs művészettől elorzott Műcsarnok épületét kerülgeti?
Stúdió Galéria, Budapest VII., Rottenbiller u. 35. Nyitva október 5-éig
