Kiállítás

„Bebolhásodnak a delfinek”

Igor és Ivan Buharov: Mindent beleértve

Képzőművészet

Semmiféle hallucinogén anyagot nem kell magunkhoz vennünk ahhoz, hogy betépjünk az 1995 óta számos közös munkát jegyző „testvérpár” (azaz Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor) kiállításán – maga a komplex és intenzív, szürreális látvány az, amely módosult tudatállapotba taszítja a befogadót. Ezt olyan multimédiás installációs prezentációval érik el, amely ­ – mint azt a kiállításhoz írt szöveg is állítja – „napjaink Kelet-Európájának rögvalóságát filozófiai és transzcendens eszmékkel, nekrorealista humorral vegyítve közvetíti”.

A kiállítás középpontjában egy készülőfélben lévő film áll – ez azért sem meglepő, mert a páros sok, több nemzetközi kiállításon is bemutatott, emellett számos művészeti díjat besöprő rövidfilmet készített. Művészi védjegyük egyik eleme maga a képi nyelv. Munkáik gyakran lejárt szuper 8-as vagy 16 mm-es filmtekercsre készülnek (ettől furcsán réginek, karcosnak tűnnek), ráadásul a felvételeket egyfajta szaggatott, ugráló, kihagyásos kameramozgás jellemzi; így egyszerre ötvözik az amatőr filmek és korai burleszkek képi világát. A másik jellemző elem maga a „történet”, amely a magyar vidéki tájban botladozó, rohangáló szereplők interakcióiból bontakozik ki – már ha kibontakozik. A filmek harmadik jellegzetességét maguk a szereplők adják, akik igen sokszor a szemüknél kilyuggatott vászonzacskót viselnek a fejükön. Ezáltal egyrészt elvesztik a személyiségüket, anonimmá és behelyettesíthetővé válnak, másrészt úgy tűnnek, mintha valamiféle külső erő áldozatai lennének, mintha napjaik meg lennének számlálva. (Persze nem zárhatjuk ki azt az értelmezést sem, hogy rejtőzködnek.) Ebben a kontextusban nem a túlélésért folyik a harc, hanem a káoszban megteremthető irreális rendért, a napi rutinért.

A most látható filmtöredékek egy olyan posztutópikus és kilátástalan világot „ábrázolnak”, ahol a rendszert az anarchia jellemzi, továbbá a tárgyi világ egyszerre idézi a „rothadó” szocializmust, a magyarok bejövetelének időszakát, az ipari társadalom szemétdombját és a mai torzult valóságot, ahol a lovasok, sámánok, kalocsai mintás kendőt viselők, hajléktalanok és „zacskósok” lyukkártyákkal kommunikálnak. A negyedik (egyébként a korábbi művekben is) fontos jegy maga a szöveg. A szereplők néhol az anarchokommunizmust megalapító Kropotkint idézik, néhol téeszelnökökhöz méltó vagy a vállalati mene­dzserekre jellemző, különös dialógust folytatnak, néhol pedig kiváló neodada líra bukik ki a szájukon. (A szövegeket a művészek írták, sokat merítve McKenzie Wark Hackerkiáltványának szellemiségéből.)

Bármennyire is elemeli a páros a műveket a mai magyar valóságtól, egyértelmű, hogy egy igen kritikus görbe tükörbe nézünk (ezt a mostani kiállításon csak egyetlen, a látogató jelenlétét érzékelő, s erre ki- és belégzést produkáló, lélegző objekt, A foci az ország megújusának fontos erőforrása című direkt munka töri meg, de ez még 2011-ben készült). Már a kiállítás címe is erre, a minket körülfonó és fojtogató, zavaros és zagyva ideológiákkal terhelt köznapokra utal – amelyet érzékelünk ugyan, mégsem látunk.

Az acb Galériában bemutatott munkák emellett a Buharovok munkásságát és a készülő filmet is kontextusba helyezik. Egyrészt megszemlélhetjük a filmekben használt eszközöket (Koszmoszközmunkás vitrin), benne a zacskómaszkkal és más limlomokkal, furcsa, használatból kikopott tárgyakkal (az egyikről például eldönthetetlen, mire is szolgált, háborúban megbetegedett katonák beöntőjeként vagy egyszerű fújtatóként). Egy másik álló vitrinben (valójában a galéria terébe illesztett, megnyitott, de üveggel elzárt lichthófban) pedig szintén a filmekben felbukkanó talált tárgyak (késkészlet, botra applikált kézfej), szerepelnek – csak épp megfejelve egy talált pornófilm nyugalmasabb jelenetének kicsiny, önmagát végtelenül ismételő részletével.

A kiállításon megtekinthető további öt, egymásra és a készülő filmre is utaló, de önmagában is megálló mű. Az egyik érdekes munka az Osztályuralom című videoklip a netes körökben méltán népszerű Dolly Rambo előadásában (amely, amellett, hogy a „testvérek” szö­vegén alapul, megnyit egy másik csatornát is a potenciális érdeklődők felé), a másik pedig egy a filmből vett részlet, Az áru emléke. Eltekintve attól, hogy a munka teljesen megbabonázza a nézőt (hisz kicsúszik bármely lehetséges értelmezés alól), tele van meghökkentő, költői részletekkel és különös, az elhagyatottságot érzékeltető jelenettel (a vonat, amely sosem áll meg az állomáson). A készülő film képi rezüméjének tekinthető A szűkösség ivadéka című diafilm, melyet a nézőnek magának kell tekergetnie. A mozgóképből kiinduló story­board jeleneteit, a fotókat (flamingóval az ölében egy medence mellett üldögélő tehetős férfi, egy, az anarchizmus nagyjainak fényképeivel díszített jurta előtt csoportosuló szedett-vedett társaság) olyan szövegek értelmezik, melyek a hackerekről – mint az informá­ciós korszak új marxistáiról, az anarchizmus prófétáiról ­ – és a társadalomban betöltött szereplehetőségeikről szólnak. Itt is felbukkan Bagdiné Marika, akárcsak a kiállításon – egy bárszekrényben üldögélve, valójában csak vetített formában van jelen. Ő tolmácsolja számunkra az ismert turáni átkot kifigurázó Ináruti jóslatot. Nem kell félnünk, a különféle csapások, az alufóliába csomagolt puli kutyák, a bebolhásodott delfinek és a nyáladzó kövek után el fog jönni „a boldogság és a nyugalom ideje”. Csak addig kell valahogy kibírni.

acb Galéria, Budapest VI., Király u. 76. Nyitva október 22-ig

Neked ajánljuk