Az új közterületi fotóstörvényről, eladhatatlan fotóalbumokról, a digitális és a terápiás fotózásról, az ún. utcás fotóról meg a kis magyar szépségről beszélgettünk a MOME docensével.
Bár egy Ferenczy-kép most fennakadt a hálón, a második világháború alatt a közgyűjteményekből ellopott több ezer műtárgy zöme észrevétlenül cserél gazdát – és ez szinte senkit sem zavar.
A Ludwig-gyűjtemény szovjet-orosz szekciójának ezernél is több művéből Pesten alig félszáz darabot őriznek letétileg, most látványos amalgámként ezek töltenek ki egy emeletnyi teremsort.
Ma nyitott meg Budapesten a Csontváry-kiállítás. Nem kellett hozzá múzeum és szakértők, és nem volt akadály az üzleti terv vagy a kurátori koncepció hiánya sem. Akár a falakat is megbontják, hogy az államtitkár úr régi jó embere megvalósíthassa álmát.
Sokan nekifutottak, hogy világhírűvé tegyék a festőt, de megsértődtek, amikor nem kapta meg a kellő tiszteletet. Picasso mondott róla egy erőset, de ennél többre lenne szükség.
A művésznek Magyarországon két éve volt utoljára egyéni kiállítása; ráadásul a Faur Zsófi Galériában most látható anyagot eredetileg Amerikában mutatták volna be. Az itthoni debütálás mégis szerencsésebb, hiszen bármennyire univerzálisan dekódolható a tizenhárom (nyolc nagyobb és öt kisebb méretű) festmény, mégis felbukkannak bennük sajátosan magyar kulturális, szociológiai és politikai vonatkozások.
Szőcs Géza milánói ámokfutása mellett méltatlanul kevés figyelem jut Velencére. Pedig itt sem tétlenkedett a párt: a szakmai felügyeletet gyengítették, és a hozzá nem értő, de drágán dolgozó nemzeti biztos kapott ajándékba egy fölösleges programirodát is.
Miközben a hátországban még viccesnek szánt „háborús étlapokat” lehetett látni belgrádi haramialevessel és belga vagdalt hússal, kinn, a fronton már kanállal mérték a csajkákba a szétmorzsolódott „komiszkenyeret”, már ha nem éppen némi húst adtak bele rizzsel egybefőzve, levespéppel.