Magyar Narancs: Már egy éve életbe lépett az új, közterületi fotózásról szóló törvény, és folyamatosan javítgatják (erről lásd: Valótlanul fényképeztük , Magyar Narancs, 2015. március 26. – a szerk.). Feszültebben dolgozol az utcán azóta?
Gulyás Miklós: Dehogyis. Amit én csinálok, inkább művészet, nem sajtó- vagy bulvárfotó. Más elbírálás alá kellene, hogy essen. Arra nem gondoltak, hogy a művészek egy részét is ellehetetlenítik. A társadalomra is negatív hatással lehet, a véleménynyilvánítást is korlátozza. Egy értelmes szabályozás mellé tudnék állni, valamiféle elkülönítés kéne privát szféra és nyilvánosság között. Van, aki azt mondja, hogy bármit lehessen fotózni? Nekem sem tetszik a paparazzo fotó, és az sem, hogy bárki bármit csinálhat a másik képmásával, de ami most van, az a másik véglet. Kaptam egy e-mailt a mostani kiállításom kapcsán valakitől, hogy ő is szeretne ilyen fotókat csinálni az utcán, de a törvény visszatartja ettől. Erről elég ennyi.
MN: Miért?
GM: Csak annyit érek el, hogy felfigyelnek rám. Még valakinek eszébe juthat, hogy hát itt van ez az utcás fotós, és folyamatosan, nap mint nap törvénytelenségeket követ el az utcán fotózva. Nem akarok ezzel küszködni, nem félek. De értelmetlen konfliktust sem akarok vállalni.
MN: Mit értesz utcás fotó alatt?
GM: Könnyebb megmondani, hogy mit nem. A kortárs streetfotó nem sajtófotó. Nem napi hír. Nem a társadalmi élet számára kiemelt eseményeket rögzíti, hanem apró-cseprő dolgokat utcán és közösségi terekben. Egy szubjektív világ. Nincs fix tárgytávolság, szabadon variálhatsz a térrel. Összehozhat műfajilag is különböző dolgokat, mint például a portré- vagy a mozzanatos, avagy zsánerfotó. Előzményét régebben mi autonóm riportnak hívtuk itthon, de a nevet nem tartották szerencsésnek. A nemzetközi szakirodalomban inkább a szubjektív dokumentarizmus elnevezést használják. A klasszikus Street Photography egy fotótörténeti korszak volt, nagyjából lezárult a hetvenes évek környékén Frank, Winogrand vagy Klein életművével. Salgado, Koudelka vagy Benkő Imre már szubjektív dokumentarista.
MN: Hogy fotózik egy utcás fotós?
GM: Mint egy járókelő. Igyekszem úgy mozogni, hogy ne szóljanak hozzám, a barátkozós dolgokból nekem nem jön ki jó kép. Ha meg tudom úszni exkuzálás, kidumálás nélkül, akkor úgy csinálom.
MN: Levakarhatatlanul mész az alany után, vagy egy kattintásból meg kell oldanod?
GM: Ha nincs meg a kép, és utána tudok menni, akkor követem. Ami portrénak néz ki, az is pillanatfelvétel nálam. Sok kép készül srégen és oldalról, ez rajtakapottság. De úgy is meg lehet csinálni, hogy az alany megy erre, én megyek arra, szembetalálkozunk, belenéz a kamerába, de mégsem látja. A cél: minél közelebb kerülni, és minél kevesebb konfliktussal kijönni belőle. Nem szégyellem, hogy ez agresszió is, itt nagyon közel kell menni. Ha kell a kép, megcsinálod. Párizsban mondjuk kikísértek a Paris Plage-ról.
MN: Budapesten vagy Párizsban nehezebb fotózni az utcán?
GM: Budapesten. Párizsban sokkal kevesebben néznek csúnyán rád, jobban tolerálják. Ott csak gyereket nehéz fotózni, abból sok bajom volt. Ha legközelebb kimegyek, csinálok egy kis portfóliót, hogy meg tudjam mutatni a rendőrnek, mivel is foglalkozom.
MN: Ma már mindenki hozzáférhet akár csúcstechnológiás gépekhez, és mindenki tudhat „jó” képeket készíteni.
GM: Azt nem tudom elképzelni, hogy bárki hobbiból csinál egy százképes fotóalbumot, aminek képileg egyenletes a művészi színvonala. Tökéletesen lehetetlen. Amúgy az utcás fotónál minden adva van, bárki csinálhatja. Én például rekeszautomatikával fényképezek 95 százalékban. Ezt bárki megcsinálhatja.
MN: Az utcás fotózás bolyongás vagy célzott eseménykeresés?
GM: Ha találok egy hírt, ahol összejönnek emberek, akkor oda elmegyek. De alapvetően egyfajta turistáskodás ez, városi szkennelés. A szertelen bolyongásból jön ki az eredmény, de az eseményeken nagyobb a mozgás, és „büntetlenebbül” lehet fotózni, viszont kevésbé hatékony. Vannak kedvenc helyszíneim, ahol gyakrabban jönnek a jobb képek, például a Népszínház utca.
MN: Van valami speciális fókusza a sorozataidnak, amik sajátosan magyar „helyzettragikomikumot” mutatnak meg?
GM: Nincs. Nem problémamegoldó vagy igazságtevő vagyok, hanem szenzor, ami érzékeli, mivel küszködünk itt. Ehhez gyakran használom a nemzeti szimbólumokat a képeken. Alapvetően szeretek itt élni, az előző anyagomban, a Korzóban talán igazságtalan voltam, és mostanra kicsit megenyhültem, belekerült egy kis magyar szépség is.
MN: A sorozataidban érezni megrendezett fotós, divatfotós és „szociofotós” vonalat is.
GM: Mind elkapott képek, de akár megrendezettek is lehetnének. Szeretem lebegtetni, hogy miféle fotók ezek. A kortárs fotóban szokványos, hogy formailag egyforma képekből építkeznek. Nincs bajom vele, de nem szórakoztat, untat. A képi lehetőségekkel való játék, a szokásostól eltérő képi rendszerek építése sokkal jobban érdekel.
MN: Ha már kortárs fotó: mit lát manapság a közönség a falon, ha bemegy egy galériába?
GM: Hatalmas ez a vizuális művészeti torta. Most például menő az életlen fotó. De nekem nem tisztem megmagyarázni a kortárs fotót, vagy bárkire ráerőltetni a nézeteimet. Tanítani is csak azokat akarom, akik odajönnek ezért az egyetemre. Nem a közönségnek csinálom a képeimet, hanem magamnak. Ez nem biztos, hogy szimpatikus, de az én érdekem az, hogy a saját szellemi közegemben jöjjön le az, amivel foglalkozom. Nem fontos, hogy kinek szól egy munka, csak az, hogy egy létező, őszinte vélemény legyen minél jobban felépítve, minél hatékonyabban képekbe foglalva. Az viszont fontos, hogy megmutassam másoknak.
MN: Érdek alatt mit értesz? Művészeti vagy egzisztenciális érdeket?
GM: Az önmegvalósítást. Hogy azt a fajta életet tudjam élni, amit szeretek. És az életemnek nagyon fontos része a fényképezés. Nekem az terápia, semlegesítem a dolgokat magamban. Van egy csomó dolog, ami nem tetszik, és ha lefényképezem, akkor tudok belőle építeni valamit, valamire jó lesz, és ezáltal semlegesítődik a viszonyom hozzá.
MN: A képekhez kell előzetes tudás, hogy jobban megértsük őket?
GM: A klasszikus képkészítés, például a festészet problematikus dolog, hiszen a megértést sokan azzal azonosítják, hogy felismerik a dolgokat a képen. Egy absztrakt kép sokszor értetlenséget szül, mert azzal nem tudnak mit kezdeni, azon nincs mit azonosítani. A belső képi történet megfejtéséhez alapismeretek nélkül nehéz hozzákezdeni. Az átlagember nem érti, nem is érdekli, úgyhogy könnyen megmosolyogják az ilyen képet. Szinte már virtus kiröhögni vagy el nem ismerni az effajta műveket. A fotó esete megtévesztőbb ennél, hisz bármilyen, szellemileg nagyon elvont fénykép esetében sem lehet azt mondani, hogy nem értem, hisz valami „felismerhető” mégiscsak van a képen.
MN: Te is szinte kizárólag fekete-fehér filmre dolgoztál évtizedekig. Nemrég átálltál a színes, digitális fényképezésre, sőt vágod, utómunkázod a képeidet.
GM: Nagyon nagy váltás, de egyben természetes evolúció is, még ha nem is ment könnyen. Az utcás fotózást az egyetemen kezdtem el csinálni, addig egy darab ember nem volt a képeimen, csak külső tér. A felvételin rá is kérdeztek, mire mondtam, hogy az ember olyan bizonytalan képelem, én pedig szeretem a jól megcsinált képeket. Aztán rájöttem, hogy emberrel is megy ez. Az igényes fotóalbumokban látott képek ébresztettek erre rá, amiknek valahogy a fekete-fehér volt a sztenderdjük, ahogy később nálunk is divatba jött az effajta fotózás. Megpróbáltam színesben is, de nem tudták a korabeli laborokban úgy lenagyítani, ahogy nekem kellett volna. A színes iránt érzett vágy végig ott lappangott. A technikai lehetőségek demokratizálódásával adódott, hogy digitre váltok. Most már felraktam a polcra a filmes gépet. Annyira, hogy a digit géppel még sosem csináltam monokróm képet.
MN: Mennyire van ebben egy kényelmi faktor?
GM: Semennyire. Kényelemre csak annak van szüksége, aki pénzért fotózik, és meg akar úszni valamit. Nem kényelmi szempontjaim vannak, csak hatékonyabban tudok dolgozni a digitálissal. Nyilván a fekete-fehér filmre takarékosabban dolgozol, ha 36 kocka 1200 forint. Régen feltettem magamnak a kérdést: megér ez egy kockát? Ezen könnyített a digitgép. Ha van ötlet, meg kell nézni, hogy működik-e. Ha nem, kitörlöm.
MN: Csak az anyagiakban lenne számottevő különbség?
GM: A koncentráltság fokában sem látok különbséget, a vízválasztó nekem nem a két platform között húzódik, hanem a színes és a fekete-fehér világ közt. Azt nem gondolom, hogy a mai világról nem lehet autentikusan szólni fekete-fehér filmes eszközökkel. De ennek megvan az a tulajdonsága, hogy valahogy mindig archaizál. A digitális hátulütője pedig, hogy nagyon plakátszerű. Több részlet van rajta, nagyon szép technikailag, de csak-csak nem ezüstkép. Ha megfeszülsz is, műtárgyat kell belőle csinálnod. És ennek horrorisztikus ára van.
MN: Van értelme könyvet csinálni manapság?
GM: Sajnos általánosságban fotóalbumot és képeket se nagyon vesznek meg, nem csak az enyémet, senkiét. Minek eladhatatlan tárgyakat létrehozni? A könyv egy lezárás vagy egy bizonyíték, vagy maga a mű. Minden, amit közreadok, egy kedvezmény a közönségnek. Aki akar, hozzá tud férni egy ingyenes kiállításon. Nyomtatott anyagot a továbbiakban inkább néhány példányos művészkönyv formában fogok készíteni.
MN: Érzel felelősséget művészként amiatt, hogy pályázati adóforintokból csinálod a munkáidat?
GM: Nagyon is, de csak minőségit. Nézettséget nem ígértem senkinek.
| névjegy Rajz–földrajz szakos tanári diploma után az egykori Iparművészeti Egyetemen (ma MOME) végzett fotográfusként. 2006 óta a Vizuális Kommunikáció Tanszék fotó szakának docense. Több évtizede tanítja és csinálja is az „utcás” fotót. Balogh Rudolf-díjas, 57 éves. Fontosabb munkái: 1 másodperc, Hon, K 2009, Korzó, Színtér. |
