A Virág Judit Galéria májusi árverésének kiemelt darabja volt Ferenczy Károly Virágok parasztkorsóban című képe. Csakhogy – amint ezt lapunk online kiadása még az árverés előtt megírta – a kép szerepel az azóta a Magyar Nemzeti Galériába olvadt Fővárosi Képtár háborús veszteséglistáján. A Forster Központ műtárgyvédelmi irodája az utolsó pillanatban lépett: közölték a galériával, hogy eljárást indítottak a festmény tulajdonjogának és származástörténetének tisztázása érdekében, és elindították „az életműben jelentős helyet elfoglaló alkotás” védési eljárását is. A hivatal szerint „megállapítható, hogy a festmény a Fővárosi Képtár gyűjteményéből, és vele Budapest főváros tulajdonából nem jogszerűen került ki”. A galéria vezetője, Virág Judit ekkor közölte, hogy bár meggyőződése szerint minden rendben van a képpel, mégis visszavonja.
A kérdés már csak az volt, hogy Budapest városa – hiszen a Fővárosi Képtár a festmény eltűnése idején a város tulajdonában volt – lép-e valamit az ügyben. Lapunknak a fővárosi önkormányzat azt válaszolta, hogy „a műalkotás jogos tulajdonosának továbbra is a fővárosi önkormányzat tekinthető. Ennek megfelelően a főváros kérte a festmény mielőbbi átadását intézménye, a Budapesti Történeti Múzeum részére. Amennyiben ez nem történik meg, megteszi a szükséges jogi lépéseket”.
| ||
Ideiglenes védelem alatt
Sikerült kiderítenünk, hogy a kép tulajdonosa egy ausztrál állampolgárságú orvos, John Györki, avagy Györki János. Ügyvédje, Sziklai János azt közölte lapunkkal, hogy peren kívüli megállapodást javasoltak a fővárosnak, és szívesen tárgyalnak a festmény eladásáról – az ügyvéd szerint ezek a tárgyalások már meg is kezdődtek, ám a főváros lapzártánkig nem erősítette meg az állítást. Sziklai János azzal érvel, hogy a hatályos, de a vásárlás idején hatályban lévő magyar Ptk. szerint is, aki kereskedelmi fogalomban és egyben jóhiszeműen vásárol, akkor is tulajdont szerez, ha az eladó az általa kínált dolognak nem volt tulajdonosa. A „kereskedelmi forgalom biztonságát” szavatoló hasonló cikkelyeket más államok jogrendje is ismeri. Igaz, Ausztriában például, elsősorban a holokauszt idején elrabolt javak esetében hosszas pereskedés után születtek olyan ítéletek is, amelyek értelmében a műtárgy végül az eredeti tulajdonoshoz került vissza.
Egyelőre azonban azt kell bebizonyítani, hogy a hallgatásba burkolózó tulajdonos valóban a kereskedelmi fogalomban, például nyilvános aukción vette-e a képet. Az ügyvéd állítása szerint igen: 1992-ben, a Leonard Joel nevű aukciós háznál. Szerettük volna ezt az aukciós ház ügyvezetőjétől, John C. R. Albrechttől is megkérdezni, de ő nem adott választ a kérdéseinkre, hanem a vásárlóhoz, ő pedig az ügyvédjéhez irányított. Sziklai egy rossz minőségű, fekete-fehér, angol nyelvű árverési katalógus fénymásolt előlapját és egy vélhetően ehhez a könyvhöz tartozó lapot mutatott. Utóbbin valóban szerepel egy 1911-ből származó, 863-as számot viselő, Virágok vázában című, szignált, de ismeretlen festőtől származó kép, amelyről csak annyit állapít meg a katalógus, hogy „európai iskolából” származik. Az ügyvéd szerint Melbourne-ben egyszerűen nem tudták kiolvasni vagy azonosítani Ferenczy nevét. A katalógus képet nem tartalmaz.
Az ügyvéd beszerzett az ausztrál galériától egy igazolást is, amelyben az ügyvezető fotóval igazolja, hogy az inkriminált Ferenczy-képet adták el 23 évvel ezelőtt. Ugyanakkor a katalógusban a kép méretei nem stimmelnek: ott ugyanis 79,5×79,5 centiméteres képről van szó, míg a Virág Judit Galériában egy nagyobb, 81,5×81,5-ös kép szerepel – a Fővárosi Képtár listáján pedig egy harmadik, 81,3×81,3-as méret olvasható. Innentől a felek megegyezése vagy a bíróság dönt. Ha per lesz, akkor bizonyára hosszú és költséges. Kérdés, hogy a híresen kultúrabarát főváros mennyire lesz elszánt, mindenesetre a kép ideiglenes védelem alatt áll, így nem vihető ki az országból. Sziklai vitatja az eljárás jogszerűségét, és szimpla nyomásgyakorlásnak tekinti.
„Ez a hajó valószínűleg elment” – mondja egy múzeumi szakember. Ám az ügy felvet egy általánosabb érvényű kérdést is: mi történik a háború után eltűnt, szakértők szerint 100 ezer példányosra tehető magyar műtárgyvagyonnal, melynek egy része múzeumokból került ki? Számon tartja ezeket valaki? Észreveszik, ha felbukkannak egy-egy aukción?
A Ferenczy-kép fennakadása csak a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) muzeológusa, Lorányi Judit szemfülességén múlt, akinek nem tartozik munkaköri kötelességei közé, hogy intézményük veszteségeit számon tartsa, és árverési katalógusokat bújjon. Pedig néha nem is kell különösebben nyomozni. Virág Judit ugyanis korrektül járt el, a festmény történetében megemlítette, hogy egykor a Fővárosi Képtár tulajdonában volt, és még a leltári számot is közölte. A Fővárosi Képtár jogutódja, a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria, vagy a Forster Központ könnyedén ellenőrizhette volna, hogyan került ki a képtár tulajdonából a kép, ha feltűnik nekik, hogy piacra került egy vitatott műtárgy. Nem feltétlenül jogellenesen: el is cserélhették. Itt azonban nem erről volt szó.
Sem ember, sem igény
A Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (MMOK) 1952-ben öt kötetben kiadta a magyar múzeumok és közintézmények háborús veszteségének listáját: sok ezer műtárgy szerepel ezekben a füzetekben (lásd a keretest!), amelyeket ezúttal láthatólag senki sem forgatott. Az érintettekkel folytatott levelezésből kiderül, hogy a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ Műtárgyfelügyeleti Irodája csak a muzeológus bejelentése után lépett, pedig az örökségvédelmi törvény szerint csak nekik van hatáskörük arra, hogy körözést rendeljenek el eltűnt kulturális javak után. Egyúttal ők azok, akik nyilvántartást vezetnek a Magyarország területén jogellenesen eltulajdonított, valamint a Magyarországról jogtalanul kivitt kulturális javakról. Ez a nyilvántartás azonban messze nem teljes, mondta a műtárgyvédelmi iroda vezetője, Buzinkay Péter, és hozzáfűzte azt is, hogy „az elődszervezeteink által e tárgyban összegyűjtött anyagoknak csupán a töredéke került hozzánk az elmúlt évtizedekben bekövetkezett intézményi átszervezések során.”
Bár Buzinkay biztosított arról, hogy figyelik a műtárgypiacot, amikor konkrét sikerekről faggatjuk, csak egyetlen példát említ, azt is a konkrét műtárgy megnevezése nélkül. Ráadásul ez is úgy akadt fenn a rostán, hogy a tulajdonos kiviteli engedélyt kért a festményre, ám mivel addigra már tulajdonjogot szerzett, még a perig sem jutottak el. Ennek fényében roppant furcsa, hogy a Forster Központ nem veszi a fáradságot, hogy digitalizálja és nyilvános adatbázisaiban elérhetővé tegye az MMOK által kiadott füzeteket. Mi legalábbis egyetlen találomra beírt, a MMOK füzetekben szereplő műtárgyat sem találtunk – nincs is külön ilyen keresési csoport, csak a közelmúltban eltűnt és a védett képek között lehet keresni. Az is rejtély, hogy miért nem tölti fel a listát a hivatal olyan nemzetközi adatbázisokba, mint amilyen például az Art Loss Register. Buzinkay is elismeri, hogy a háborús veszteségként nyilvántartott műtárgyak „zöme” nincs fenn a nyilvános oldalakon. Papíralapú adatbázisuk szerinte jóval gazdagabb, mint amely online elérhető – ez azonban nem nyilvános.
Egy tekintélyes múzeumi vezető azt mondja: jó ez így, hiszen ha lennének nyilvános listák, az eladók nem a legális műkereskedelmi csatornákat használnák, hanem a feketepiac nyelné el a vitatott műtárgyakat. Ő biztosította lapunkat arról, hogy múzeumában a szakemberek figyelik a háborús veszteségként nyilvántartatott műtárgyakat, de sikeres találatra nem tudott példát mondani. A legnagyobb károsult, a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria pedig nem is válaszolt arra a kérdésünkre, hogy volt-e példa ilyesmire.
A magyar múzeumok persze nem túl harciasak: a szóban forgó Ferenczy-képről a Nemzeti Galéria például korábban is tudott. 2011-ben ugyanis, amikor életmű-kiállítást rendeztek a művésznek, felhívásban keresték a lappangó képeket, köztük a Virágok parasztkorsóbant is. A múzeum közléséből úgy tudjuk, hogy az ausztrál tulajdonos maga jelentkezett, hogy a birtokában van a festmény, és még fotót is küldött róla. A múzeum azonban megelégedett azzal, hogy a katalógusban közölte a képet, valamint a tényt, hogy immár nem lappang. Amikor a Vasárnapi Hírek újságírója annak idején rákérdezett a kurátoroknál, hogy miért nem állították ki, azt a választ kapta, hogy ez a „jobb nem bolygatni kategória, hiszen a Fővárosi Képtár tulajdonából tűnt el negyven-valahányban, ekképpen eddig háborús veszteségként tartották számon”. Kérdésünkre, hogy miért nem jelentették az ügyet a Forster Központnak vagy más hatóságnak, azt mondták, „információk hiányában nem tettek jogi lépéseket”.
Nincs ez másként a többi múzeumnál sem. Akiket megkérdeztünk, mind azt mondta, hogy nincs apparátus a háborús veszteségek figyelésére; a legtöbben azt sem tudják, mit is kellene tenniük, ha felbukkan egy vitás darab. Így van ezzel a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum is, holott őket is alaposan kirabolták a háború alatt. Géger Melinda főmuzeológus szerint 937 darabos állományukból 183 darab tűnt el akkoriban – mi többek között 12 Rippl-Rónait, 6 Martyn Ferencet, 2-2 Mednyánszkyt és Czigány Dezsőt számoltunk össze az MMOK köteteiben. Egy korabeli beszámoló szerint a szovjet katonák a múzeumban kiállított tárgyakra lőttek célba, de az oroszok elől való menekítés közben is sok veszteség érhette az állományt. Volna tehát mit keresniük – mégsem teszik. Holott megvannak az eredeti leltárkönyvek, amelyek ráadásul nem is csak a képek adatait tartalmazzák, hanem a legfontosabb darabokat le is rajzolta a gyűjteménykezelő. A gyűjteményben dolgozó szakemberek ezek alapján ismerik az eltűnt festményeket, sőt néha bele is futnak párba. Így volt ez például két alkalommal, amikor magángyűjteményekben találkoztak Rippl-Rónai-képekkel. Géger Melinda azt mondja, a múzeum egyetlen ilyen esetben sem tett bejelentést. Csak arra volt példa, amikor a felvilágosított gyűjtő végül odaajándékozta nekik a képét. Ám a legtöbb eset nem így zárul, a múzeumok és a hatóság pedig félrenéz, amikor gazdát cserélnek ezek a képek. Márffy Ödön Délután vagy Színes házak (1906 körül) című képe például, amely szintén a Rippl-Rónai Múzeum tulajdonában volt 1945-ig, 1997-ben a Blitz Galéria tavaszi aukcióján kelt el – amint ez Rockenbauer Zoltán Márffy-monográfiájából is kiderül.
Sok múzeum hiába is keresné a tulajdonát. A megyei múzeumi szervezet 1945 után jött létre, a jogelődök veszteségeit pedig gyakran nem vették át az új intézmények. Sok esetben szabályos leltárak sem voltak. Gárszi Bernadett, a győri Rómer Flóris Múzeum igazgatója elmondta, hogy ők csak 1955-től rendelkeznek leltárkönyvekkel, így maga a bizonyítás is nehézkes volna. Más múzeumok pedig arról számoltak be, hogy törölték az elveszett műtárgyakat a leltárból – így ha sikerül is azonosítani egyet, nem lesz, aki tulajdonosként visszakövetelné. A műtárgyak tulajdonosi jogát nem a múzeum, hanem az állam vagy az önkormányzat gyakorolja, az MNV Zrt. viszont kérdésünkre azt állította, hogy hatásköre csak az „állami vagy helyi önkormányzati fenntartású közgyűjtemény saját gyűjteményében nyilvántartott kulturális javakra” vonatkozik, így „értelemszerűen” a II. világháború után felvett leltárakban már nem szereplő javak nem rájuk tartoznak.
| Hónuk alatt cipelték A hazai múzeumok mind szenvedtek háborús veszteségeket. Ezeket 1945 után a Jeszenszky Sándor vezette Köz- és Magángyűjteményekből Elhurcolt Művészeti Javak Miniszteri Biztossága, majd az 1950-ben alapított Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (MMOK) összesítette, mely utóbbi ki is adta a közgyűjtemények háborús veszteséglistáját. A mértékre jellemző, hogy a Fővárosi Képtár 1948-ban még 1985 darab művet tartott számon, 1951–52-ben viszont már csak 1119-et. Vidéki múzeumokból, a Parlamentből, a nagykövetségekről, minisztériumokból és a Budavári Palotából is eltűntek műtárgyak, köztük jelentős művek is. Lopott a német és a szovjet hadsereg, de – az ostrom idején – a magyar lakosság is fosztogathatott. |
