Godot Kortárs Művészeti Intézet

Falat törnek

  • Götz Eszter
  • 2020. január 5.

Képzőművészet

Új művészeti intézmény nyílt októberben az óbudai Goldberger gyár valahai mosócsarnokában, ahol a műveket, a művészeket és a közönséget szokatlan helyen, szokatlan formában kötik össze, „gerillaáron” kínálva a kortárs műtárgyakat.

A Godot Kortárs Művészeti Intézet beharangozójában kicsit eltúlozta az eseményt: hatalmas új magánmúzeumként hirdette magát, de azon túl, hogy se nem múzeum, se nem igazán hatalmas, az új kiállítóhely nyitásának jelentősége azért egészen komoly. Már önmagában a tény is, hogy egy privát galéria több száz négyzetméteres állandó kiállítóhelyet nyit, ahol folyamatosan magyar és külföldi kortárs képzőművészetet mutat be, elszakadva a galéria műfajának kereteitől, például a szűk tértől vagy attól a kötöttségtől, hogy saját művészeinek időről időre önálló kiállítást rendezzen, de még a hivatalos árkategóriáktól is.

A helyválasztás különösen bátor, hiszen az intézmény nem a belvárosi nyüzsgésben keresett új bemutatóteret, hanem a csöndesen induló, majd kábeldzsungelbe torkolló Fényes Adolf utca vége felé, az egykori Goldberger-birodalom ma szétszabdalt, sírnivaló állapotban konzerválódott roncsterületére költözött be. Budapest új kortárs művészeti központja egy mindenféle táblákkal teli bádog autóbejáró mögött lakik, ezzel is jelezve, hogy függetlenségét nem csupán a képzőművészeti szcénában uralkodó íratlan törvényekhez képest érti.

Ha az ajtó „élményén” sikerrel túljut az ember, rögtön átérzi ezt a függetlenséget. Holott az alapítók – a Godot Galériát húsz éve vezető Sáfár Zoltán és Laczkovich Borbála művészettörténész – építészeti értelemben nem sok mindent tettek hozzá a térhez. Inkább elvettek belőle. A 700 négyzetméteres csarnokot kihámozták az 1997-ben felszámolt gyárterület utólagosan buherált galériái, válaszfalai szorításából, és a fehérre vakolt falakat és tartóoszlopokat meghagyva egyszerűen belakták a teret annak rendje és módja szerint: profi világítástechnikával, nagy, üres felületekkel, a bevezető szakaszon egyetlen, ipari hatású, acéllábakra állított galériával.

Tavasz előtt még egy nagyobb átalakítást terveznek, ekkor a két oldalsó termet összenyitják, itt lesz hely többek között a Godot Galéria által 2016 óta minden évben megrendezett – és már tavaly is ebben a térben bemutatott – Godot Young Generation Art Fair munkáinak látványraktárszerű tárolására, de project roomként is jól hasznosítható. Az emeleteken további 400 négyzetméteren műteremlakások lesznek, itt kapnak majd szállást az éppen kiállító külföldi vendégművészek vagy a rezidensprogramok résztvevői. A fenntartást klubtagságból, szponzorációból, a kiállítások belépődíjából, a programok szünetében pedig a csarnok rendezvényhelyszínként való bérbe adásából fogják fedezni.

Hogy mit keres Budapesten egy újabb képzőművészeti kiállítótér, az ebben az esetben nem kétséges: függetlenséget a műtárgypiactól, a politikai, gazdasági és egyéb külső befolyásoktól, annak árán, hogy a műveket, a művészeket és a közönséget szokatlan helyen, szokatlan formában kötik össze, saját kifejezésükkel élve „gerillaáron” kínálva a kortárs műtárgyakat. Igazi látogatottságot generálnának, amiből kereslet, piac lesz, és így tovább. Falat törnek, s nem csupán a régi kékfestő üzem válaszfalait, hanem a közönség és a művészek közöttit is. Nem bánják, hogy egy szinttel följebb foci-, a szomszédban hatalmas pókkal hirdetett mászófalterem van.

Amit a várostervezők több mint húsz éve nem tudnak megoldani, talán ez az elszánt kezdeményezés megteszi. A világhírű textilgyáros család, melynek dinasztiaalapítója 1784-ben telepedett meg Óbudán, s utolsó képviselőjét, Goldberger Leót pedig 1944-ben a Gestapo az elsők között vagonírozta be Mau­t­hausen felé, még a 21. század számára is ígéretes örökséget hagyott hátra. De a Goldberger-örökség rég­óta problematikus kérdése az óbudai fejlesztéseknek. A gyár átláthatatlan tulajdonviszonyai és a zárt helyzet blokkolva tartják ezt a néhány utcányi, de elhelyezkedését tekintve igen értékes területet. A határoló utcákban már régóta megkezdődött a változás, a Perc utcai spéci gourmet-üzlet messziről vonzza az ínyenceket, az átellenes sarkon néhány éve átadott Buda Loft Offices indusztriális hangulatú, budapesti viszonylatban óriási légterű irodái a legmenőbb berlini vagy rotterdami ipari loftokkal is felveszik a versenyt. A textilgyár pedig még holtában is rengeteg lehetőséget kínál annak, aki élni tud vele.

Az élhető város és a romterület határa évről évre kijjebb tolódik, de mindeddig nem volt valószerű, hogy a kulturális szféra képes éle­tet vinni erre a helyre. Az új intézmény nem egyedül vállalja a feladatot, kapcsolatokban gondolkodik. Néhány száz méternyire ott az óbudai Fő tér Esernyős Galériája, a Lajos utcai Budapest Galéria vagy a Vasarely Múzeum, ha csak a kortárs képzőművészetet vesszük. A Duna melletti iparterületen most épül egy jókora lakópark, felértékelődnek az alvó romok is. Tavasszal a most átadott új kiállítótér is megújul, az új galéria belső tereiben még több hely lesz. És talán egy rendes kapu is kerül elé.

Godot ICA, Bp. III., Fényes Adolf u. 21.

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.