A holttest aranykoporsóban feküdt a harlemi színházteremben. Ezrek álltak sorban, hogy egy percre fejet hajtsanak előtte, hogy egy szál virágot helyezzenek elé. 73 éves volt - néhány hónappal fiatalabb példának okáért Mécs Imrénél és Szűrös Mátyásnál - és úgy nézett ki a koporsóban, mint aki fellépésre készül: szénfekete, belőtt séró, az évtizedek óta hozzá tartozó, világító kék öltöny, fehér kesztyű és ezüst cipő. December 31-én a Times Square-en, a B.B. King Blues Clubban adott volna - nem egy, hanem - két koncertet. A Variety szórakoztatóipari szaklapnak nyilatkozva Brian Grazer, a Brown életéről tervezett film leendő producere azt mondta, meglepte és elszomorította Brown halála, de azon nem csodálkozott, hogy a művész a legdrámaibb módon, éppen karácsonykor hagyta itt az árnyékvilágot: "Õ volt a legnagyobb showman, az utolsó pillanatig."
*
Pályája az ötvenes évek közepén kezdődött, gospel-gyökerű dalai és mindent elsöprő koncertjei fontos szerepet játszottak a korai R&B és a szenvedélyes soul közötti átmenetben, hogy aztán a hatvanas évek első felében ő lője ki az afro-amerikai zenét a funky sztratoszferikus magasságaiba. Számai a hiphop-producerek (és később a d&b-alkotók) kincsesbányájaként is működtek, nyögések és rikoltások meghatározta előadói stílusa nélkül sem a rap, sem a popzene nem olyan lenne, mint amilyennek ma ismerjük. Slágerei diszkók és házibulik nélkülözhetetlen darabjai lesznek 2007-ben és a következő 50 évben is. A rock, a soul és a pop legnagyobbjai hivatkoznak rá példaképükként és bárki, aki akár csak egyetlen táncmozdulattal megpróbálkozott a koncertszínpadon (ideértve Mick Jaggert és Michael Jacksont is), súlyosan az adósa. Enyhén szólva rajtahagyta a nyomát Amerika és a világ popkultúráján, de ha az a kérdés, hogy honnan jött mindaz, amit csinált, legfeljebb tétován mutogathatunk a rabszolgatartó déli államok templomai és a távoli Afrika felé. Amennyi hasznunkra van, mutogathatnánk a Betelgeuse-ra is. Hogy a galaktikus tehetség milyen lóugrásaival jutott el a melodikus-harmonikus soultól minden addig volt popzenei forma totális dekonstrukciójáig, az akkordváltások nélküli, nyolc-tízperces szinkópa-szimfóniákig, az énekléstől az ős-ösztönökre ható kurjongatásig, a jelentős amerikai kritikus, Robert Palmer szavaival "minden hangot és hangszert dobként kezelő" új zenéig, nem tudjuk.
*
Ahogy azt sem, hogy volt-e boldog valaha. Kacifántos élete volt, tele szomorú botrányokkal: erőszak, adóhivatal, kábítószerezés, lőfegyverek. Utóbbiak nem mindig olyan - a két államon keresztül tartó autós üldözést, a letartóztatást és a három letöltött börtönévet nem számítva - vicces kontextusban, mint amikor a művész egy shotgunt lóbálva 40 biztosítási ügynököt kergetett meg, mivel azt gyanította, egyikük használta az ő magánvécéjét. Sem zenekarvezetőként, sem férjként nem volt emberközpontú, rokonszenves személyiség. Zenekarának tagjait - ideértve az olyan kulcsembereket, mint a Funky Drummer breakjét feljátszó dobos, Clyde Stubblefield - vállalati katonaként kezelte, aki késett, melléütött vagy mellélépett, súlyos pénzeket fizethetett a büntetőkasszába (csodálatos énekesnőjének, Marva Whitney-nek egy ízben 75 dollárja bánta, hogy volt egy gyűrődés a fellépőruháján). Számos alkalommal tartóztatták le, mert - megbocsáthatatlan módon - fizikailag bántalmazta feleségét, a nyolcvanas évektől folyamatosak voltak a droggal és fegyverekkel való visszaélések miatt indult rendőrségi ügyei. Paranoid ember volt (talán orvosi értelemben is, állítólag rettegett, hogy a kormány lehallgató-berendezéseket épít a fogába) és rátarti (farmernadrágban érkező látogatókat nem fogadott és megkövetelte, hogy Mr. Brownnak szólítsa mindenki). Úgy mesélte, legrégebbi emléke az volt, amikor az anyja összecsomagolta és odaadta az apjának, akitől külön éltek, azzal, hogy neki már nem kell. Rémületes szegénységben nőtt fel a szegregált Dél-Karolinában és Georgiában, gyapotot szedett és cipőt pucolt; 15 éves korában egy vagyon elleni cselekmény miatt a fiatalkorúak börtönébe került. 25 éves volt, amikor a javítóban megismert Bobby Byrddel alakított Flames zenekarral kiadott kislemeze, a Please, Please, Please sláger lett.
*
James Brown mindig a saját feje után ment. 1962-ben a saját pénzéből finanszírozta azt a koncertet és lemezt - Live at the Apollo -, amit egyik csúcsteljesítményének tartanak a kritikusok. Amikor meghalt, kétlovas, fehér halotti hintó vitte vissza az Apollo Theaterbe. A teremben és az utcán is szólt a zene, a sorokban énekelve, táncolva várakoztak a túlnyomóan afro-amerikai rajongók. Régi barátja, az (ellentmondásos megítélésű) aktivista Al Sharpton tiszteletes egy nyilatkozatában azt mondta róla: "Nem azért állunk itt sorba az utcán, mert sikerszámai voltak. Sikerszámai sok mindenkinek voltak... de egyedül ő volt, aki nem fogadott el feltételeket senkitől." Sharpton felidézte: egyértelműen Brown 1968-as, Say It Loud, I'm Black and I'm Proud című dalának hatására került ki az amerikai közbeszédből a "néger" szó, s váltotta fel a "fekete". Brown a hatvanas évek végén a fekete polgárjogi mozgalom egyik emblémája volt, és bár az azóta eltelt 40 év sok mindent megváltoztatott, a legalulról induló, a maga üzletét intéző zseniális funk-sztár a zenénél is többet jelentett Amerikában, ahol feketék millióinak alapélménye ma is, hogy másodrendű polgárai az országnak. James Brownnak volt miért paranoidnak és volt mire rátartinak lenni.
A funk-genóma
Van egy olyan oldal a weben, a The-Breaks.com, mely arra szakosodott, hogy kimutassa, a sample-korszak hajnala óta mely előadók mely más előadók mely műveinek részleteit használták fel saját kreativitásuk gyümölcseinek érlelésekor. Az adatbázis szerint a világ legtöbbet használt hangmintája James Brown Funky Drummer című felvételének hat másodperces dob-breakje, amit funk-éhes producerek közel kétszázszor sütöttek már el. Egy másik online kutató (bizonyos S. Farinaud) kimutatása szerint Brown 12 - ilyen tekintetben - legnépszerűbb darabja 650 másik kompozícióban él tovább. Íme, néhány példa, melyekből egyebek mellett kiviláglik, hogy a rap/hiphop első 15-20 évéből nagyjából semmi nem maradna, ha egyszercsak vissza kéne adni a Brown-ritmusokat.
Give It Up or Turnit a Loose (1969)
Például: Def Jef, Doug E. Fresh, Everlast, Gang Starr, Kurtis Blow, Sister Souljah, Tone Loc.
Say it Loud, I'm Black and I'm Proud (1969)
Például: Cypress Hill, EPMD, LL Cool J, Run DMC, Salt N Pepa.
Funky Drummer (1970)
Például: Beastie Boys, Biz Markie, Deep Forest, Depeche Mode, Digable Planets, Dr. Dre, Eric B & Rakim, Enigma, Fine Young Cannibals, Mantronix, George Michael, Mobb Deep, Naughty by Nature, Nas, New Order, Sinéad O'Connor, Pop Will Eat Itself, Prince, Public Enemy, Pharcyde, Roxanne Shante, Tim Dog, A Tribe Called Quest, X-Clan.
Get Up, Get into It, Get Involved
Például: Neneh Cherry & Guru, Kool G Rap, Rebel MC, Special Ed.
Escapism (1971)
Például: Afrika Bambaataa, Ice-T, Onyx, TLC.
Get on the Good Foot (1972)
Például: Big Daddy Kane, Boogie Down Productions, De La Soul, MC Hammer, Stetsasonic.
The Payback (1974)
Például: Alkaholiks, Mary J. Blige, Coolio, Das EFX, En Vogue, Ice Cube, Jodeci, Massive Attack, NWA, Queen Latifah, Redman, Slick Rick, Ultramagnetic MC's.
Funky President (1975)
Például: 2 Live Crew, Brand Nubian, DJ Jazzy Jeff & the Fresh Prince, Geto Boys, KRS One, Marley Marl, Schoolly D.
