Magyar Narancs: Jobb későn, mint soha: Isten éltessen, Laca! Nyáron múltál hatvan. Könnyen ment? Én még csak ötven voltam egyszer, de abba nagyon beleremegtem.
feLugossy László: Az az igazság, hogy elég sok kis ünnepséget kaptam, és az engem is megremegtetett. Különben elfelejtené az ember, úgy jönnek meg mennek a napok, hogy nem tudod konstatálni, mennyi vagy éppen. Belülről nem érzem magam ennyinek, bár a testem időnként figyelmeztet rá, hogy hatvan év telt el, amióta megszülettem. Persze egy ilyen alkalom azzal is együtt jár, hogy át kelljen gondolnom, mit csináltam idáig.
MN: Egyébként nem vagy számvetős típus? Foglalkoztat, hogy mit tettél az asztalra?
feLL: Nem nagyon szoktam méricskélni, én egy olyan folyamatban helyezem el magam, aminek megvannak a maga stációi, s amit mindig az új tervek mozgatnak. Hogy mit szeretnék még megvalósítani az életem folyamán, az sokkal jobban izgat, mint a régi dolgaim. Bár időnként természetesen visszanézem őket, hiszen abból is tudok tanulni.
MN: 1993 elején, amikor Narancs-interjút készítettem veled, azt írtam, hogy '93 a te éved. Edd meg a fényt címmel lemezt készítettél Wahorn Andrással, Neoszarvasbika című filmedet épp bemutatták a Filmszemlén, és Atavisztikus levelek címmel egy köteted is megjelenőben volt. Te pörögtél ennyire, vagy a dolgok szerencsés állásán múlott, hogy ennyi minden összejött? Most mintha csak képzőművészként fejeznéd ki magad.
feLL: Az utóbbi időben valóban jobban koncentrálok a képzőművészetre, bár tavaly megjelent a Kék pánik kávéház című prózakötetem tizenhárom év után, s egy-két mozgóképet, videót is csináltam. Úgy szokott alakulni, hogy az ember csinálja a dolgait, és amikor három-négy év múltán realizálódnak, akkor egyszer csak összefutnak a szálak. Sok idő kell, hogy megérjenek a dolgok. De tény, hogy főleg a képzőművészetre koncentrálok, amióta a zenei kifejezésmóddal szakítottam. Ahhoz nagyon sok energia kell, és nekem már nincs annyi, hogy ugyanazzal az elszánt odaadással csináljam. Fiatalabb korunkban rengeteg energiánk van, és akkor gátlástalanul alkothatunk, mert nincsenek korlátok, az éjszaka és a nappal összefolyhat. Legalábbis én így éreztem. De ötven után rádöbbentem, hogy a képzőművészetre kell koncentrálnom. Annak idején abból indultam, abból fejlődtek ki a művészetem ágai, ha mondhatom így.
MN: Elsősorban mindig is képzőművész voltál, aki mellesleg írt, filmezett, zenélt s a többi, vagy ezek egyaránt fontos kifejezési formák voltak az életedben?
feLL: A képzőművészetből indultam, csak úgy hozta a sors, hogy összebarátkoztunk ef. Zámbóval és Wahornnal, akik a képzőművészet mellett zenéltek is. Tulajdonképpen az ő hatásukra és késztetésükre kezdtem a zene irányába tendálni. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején nagyon sok baráti összejövetel fordult spontán zenélésbe Szentendrén, az ef. Zámbóéknál, és olyankor mindenki próbált valamilyen hangszeren játszani. Közben pedig együtt állítottunk ki a Vajda Lajos pincében, ahol mindig valami komplex bemutatóra törekedtünk a társművészetek bevonásával. Nagyon jellemző volt ez a hetvenes évekre. Aztán ezekből a kis improvizálásokból, spontán zenélésekből zenekarrá szerveződtünk, a hetvenes évek végén így alakult meg a Bizottság zenekar.
MN: Amellyel - képzőművészet ide vagy oda - bevonultál az örökkévalóságba. Az utóbbi években többször is felmerült, hogy újra összejöjjön a Bizottság, de legalábbis valamit még az asztalra tegyen. Neked mi az álláspontod ezzel kapcsolatban?
feLL: Én is reméltem, hogy valamit még leteszünk az asztalra, s még nem is mondtam le róla. Próbálunk régi hang- és videofelvételekből összehozni egy DVD-t, kiegészítve valami friss dologgal. Sajnos tavaly meghalt Jony, a gitárosunk, ami azt jelenti, hogy már soha nem tudnánk úgy fellépni, mint azelőtt, hiszen ő zeneileg és emberileg is nagyon fontos szerepet játszott a zenekarban. De az is nehéz, hogy mi hárman (Wahorn Andrással és ef. Zámbó Istvánnal - a szerk.) összeegyeztessük az új idők új érzeteit. A nyolcvanas években úgy voltunk együtt, mint egy család, s ez mindig inspirált, mindig valami pozitív dolgot eredményezett. Ez mára kicsit szétzilálódott, s bár megértjük és támogatjuk egymást, valamennyiünknek megvan az egyéni íze, amit ki akar hangsúlyozni. Így nehezebben jutunk közös eredményre. Koko művésznő Los Angelesben él, vele néha e-mailezünk. Akkoriban annak éltünk, hogy valami közös dolgot csináljunk, és az nagyon jó volt. Mi szerettünk volna az alternatív rockzene Monty Pythonjai lenni, csak korábban abbahagytuk, mint kellett volna. Az Andrással meg a Batu Kármenben még zenéltem, az Öcsike (ef. Zámbó - a szerk.) is csinált egy zenekart, úgyhogy a kifejezési forma megmaradt, csak a közös hanghoz kell még egy kis idő.
MN: Az önállósodás hogyan hatott a barátságotokra? Nekem úgy tűnik, mintha a tartós barátságok kimentek volna a divatból.
feLL: Szerintem ugyanolyan jó barátok vagyunk, legfeljebb nem napi rendszerességgel találkozunk. Sőt: sokkal ritkábban. Szentendrén a Nehézzenei és Performance Fesztiválokat együtt szervezzük Öcsikével, folyamatos telefon- és e-mail-kapcsolatot tartunk. Az András pedig a közeli Mezőszemerére költözött, most építi ki azt a helyet, ahol élni és dolgozni szeretne; már nagyon tervezem, hogy meglátogatom. Amikor Pesten vagy Szentendrén találkozunk egy kiállításon, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Szóba kerül, hogy kéne egy Bizottság-könyv is, sok-sok fotóval, dokumentummal, a sztorik leírásával. A meglévő VHS-anyagokat az Öcsike digitalizálja, azokból próbálunk majd DVD-t csinálni. Persze úgy lenne az igazi, ha nem lenne nosztalgikus, mert nem akarunk nosztalgiázni. Az életnek megvan a maga folyamata, most is lenniük kell olyan dolgoknak, amik a korra és ránk is jellemzőek.
MN: A hetvenes-nyolcvanas években, amikor te fennhangon hirdetted az "amatőrséget", annak volt rangja, súlya, szabadsága. Mindez most keveseket érdekel; az amatőr szónak vagy nincs, vagy szörnyű a jelentése. Ma a sztárság a buli. Ez hogyan érint téged?
feLL: Ennek a világnak is megvannak a karakteres hiányai. Például a szabadság. A szabadságérzetünk hasonlít az elmúlt évtizedek szabadságérzetéhez. A Bizottságban az volt a jó, hogy a szabadság mértékét ki tudtuk teljesíteni, és ez ugyanolyan jólesett a közönségünknek, mint nekünk. 'k is azon fáradoztak. Ma már kevésbé fáradoznak az emberek ezen, pedig nagyon fontos lenne. Ma csak azon fáradoznak, hogy minél jobb anyagi körülmények között éljenek. Most a pénzen múlik minden. Akkor nem a pénzen múlott, hanem ideológiákon. Azóta átértékelődött a világ, ezért vannak múlóban a barátságok is. Kevesebbet járunk beszélgetni, kávézni, koncertekre, egy olyan rohanásban vagyunk, amiben önmagunkra sem jut idő. Pedig jutnia kéne, mert ezáltal tudnánk másoknak is időt szentelni. Hogy meghallgassuk őket, hogy a gondolataikat a magunkévá tegyük, kölcsönösen építve egymás világképét. Ez a nyitottság megszűnt. Ezért is igyekszünk itt nyitott, befogadó közönséget nevelni a fiatalokból. Hogy ösztönösen, mindenféle előítélet nélkül ismerjék meg a különböző kulturális értékeket.
MN: Vannak körülötted fiatalok, akik a mesterüknek tekintenek?
feLL: Vannak. 2000 óta itt minden nyáron képzőművészeti szabadiskolát szervezünk, ahol a vizuális művészetek új aspektusairól tartok előadásokat, olyan fotó- és videoanyagot mutatva be, amit ezek a 16-18 éves fiatalok még nem ismertek. Ez egynyári kapcsolat, de annyiban azért folyamatos, hogy ha valahol kiállításom van, akkor ezek a diákok eljönnek, megnézik, beszélgetünk róla. Szükségünk van rá kölcsönösen, hiszen az ilyen kurzusokon sok mindent lehet a fiataloktól tanulni. Az ember kiesne, ha nem lennének ilyen kapcsolatai, ezek tudják szellemileg és érzelmileg frissen tartani.
MN: A Műút című miskolci irodalmi-művészeti folyóirat lényegében a te születésnapi köszöntésednek szentelte a nyári számát, rácáfolva a népszerűséggel kapcsolatos averziódra. Ebből derülhetett ki sokak számára, hogy egy új szerelem miatt költöztél Szentendréről Sárospatakra tíz évvel ezelőtt; ráadásul Sárospatakon hasonló kisvárosi ízeket találtál, mint Kecskeméten a gyermekkorodban. Mekkora árat kellett fizetni ezért a szép történetért?
feLL: Elmondva ilyen szép, megélve sokkal több vetülete van. Emberileg sok-sok vívódás és gyötrelem van mögötte. De hát mindenkinek megvan a maga sorsa, amit meg kell élnie. És ha a kellő empátiával áll hozzá, akkor a nehézségek könnyebben áthidalhatók. Sok minden levakarható róluk, ha az ember önzetlen, ha nem csak az egójának él. Olyankor meg lehet a dolgokat beszélni, s ezáltal kialakítani egy másfajta létezési formát. Arról van szó, hogy mennyire tud közel maradni az egyik ember a másikhoz, ha van is köztük ellentét. Szerintem erre nagy szükség van, és nagy tanulság a világban, hogy az emberek örök haragot tartanak egymással, mert olyan sebet kaptak. Vagy mert úgy érzik. Holott lehet, hogy ők adtak nagyobbat. Ezek a görcsös helyzetek nagyon sok feszültséggel járnak, és ez nem tesz jót az egészségnek. Ezeket fel kell, és beszélgetésekkel, gesztusokkal fel is lehet oldani.
MN: Sárospatak hogy fogadott? Szentendrének alapeleme voltál.
feLL: Nehéz volt elképzelni, hol tudnék még Magyarországon Szentendrén kívül lakni. Nagyon megszerettem, és most is szeretem, elég gyakran tartózkodom ott. De amikor véletlenül Sárospatakon jártam, nagyon megtetszett ez a kis város, és azt gondoltam, hogy itt lehet élni. Akkor már voltam annyi idős, hogy ne hiányozzon a nagy budapesti mozgás, az erősen bohém világ, mert - bár nagyon szerettem, bevallom - most már visszafogottabban kell léteznem, s inkább a munkára összpontosítanom. Egy csöndesebb, nyugodtabb, stresszmentesebb világban csinálom azt, amit előtte is csináltam. Aztán megismertem itt embereket, akikkel jó kapcsolatba kerültem, akik maguk is képzőművészettel foglalkoznak, és így egy olyan kis kreatív közösség is kialakult, ami fontos nekem.
MN: A képzőművészetből meg tudsz élni?
feLL: Igen. Az én igényeim mellett. Nincsenek nagy igényeim. Szerényen. Bent vagyok néhány galériában Pesten, elég gyakran állítok ki, szövegeket is megjelentetek.
MN: Abból olyan sok nem folyhat beÉ
feLL: Hát nem. Meg közönségtalálkozókra járok, néha filmekben dolgozom. Gyakorlatilag abból létezem, hogy néhány gyűjtő érdeklődik a képeim iránt. Ha a galériákban nem is a legjobban eladott művészek közé tartozom.
MN: Ami persze zavarna tégedÉ
feLL: Az zavarna, igen, akkor nem tudnám, hogy miről van szóÉ Elvagyok itt. Tudok anyagokat venni, tudom a munkát folytatni.
MN: Ahhoz, hogy dolgozni tudjál, kell valami friss inspiráció?
feLL: Inspiráció mindig kell, folyamatosan tépelődöm is ezen. De szerencsére elég, ha elmegyek a boltba, én ott másképp nézem a dolgokat. Engem minden tárgyban izgatni tud, hogy miként lehetne bekomponálni. Egy szituáció, egy mozdulat is erre sarkall. Szokta is kérdezni a kis családom: "Apa, most mivel foglalkozol? Nem vagy velünk? Mintha nagyon elbambultál volna..." - Hát olyankor éppen egy képen jár az agyam. Amikor átalakítottuk itt a házat, maradt a szilikon tömítőanyagból. Először kipróbáltam egy farostlemezen, aztán egy nagy sorozatot csináltam belőle. A tömítőanyag nekem bejött. Ilyen értelemben teljesen hétköznapi dolgokból születnek a műveim.
MN: Hogyan néz ki egy átlagos Laca-nap?
feLL: Soha nincs két ugyanolyan napom, minden nap kicsit más, bár a lényege, a reggel, délben, este lehet, hogy ugyanaz, és mindegyikben lehet érezni az idő múlását meg azt, hogy azokkal a dolgokkal foglalkozom, amelyek izgatnak, inspirálnak. Ez most furcsán hangzik: normális életet szeretnék élni, ha még van olyan egyáltalán.
