A magyar neoavantgárd egyik legfontosabb alkotójával a pályájáról, az alkotás folyamatáról, a képei értékéről, illetve az elismertségről, a vizuális kultúra megérthetőségéről beszélgettünk.
Magyar Narancs: Hogyan talált rá a stílusára?
Bak Imre: Nem olyan egyszerűen csöppentem a művészet világába, sok-sok tanulással és információgyűjtéssel járó, hosszabb folyamat vezetett odáig. Egy politikailag, művészetpolitikailag is nehéz időszakban, 1963-ban végeztem a Képzőművészeti Főiskolán, ahol semmit nem tanultam. Nagyon konzervatív volt az oktatási rendszer, amelyre a politika is rányomta a bélyegét. De két évfolyamból megpróbáltunk önképzőkör jelleggel informálódni, kapcsolatot építeni a 20. századi modern magyar művészet még élő tagjaival, akik aztán segítettek nekünk elindulni a helyes irányba. Amikor már végeztünk, Molnár Sándor kollégám lakásában találkoztunk, és folytattuk a munkát. Sikerült megismerkednünk az úgynevezett Európai Iskola mestereivel is, például Korniss Dezsővel, Bálint Endrével, Lossonczy Tamással, Gyarmathy Tihamérral, akik a háború előtti modern magyar művészetet képviselték. Visszavonultan éltek, de szívesen tanítottak bennünket, nemcsak a hazai modern, hanem valamelyest a 20. századi nemzetközi művészetről is. Amikor aztán 1964-ben sikerült megszereznem az első útlevelemet Nyugat-Európába, ezeket az alapokat kiegészíthettem a múzeumok, kiállítások megtekintésével. Korábban a szomszédos országok, Csehszlovákia, Lengyelország frissebb művészeti légkörben dolgozó művészeivel építettük a kapcsolatokat.
Nyugat-európai körutazásaim során Nádler István volt a társam. Londonban, a Tate-ben láttam egy, az 1954–1964-es időszak aktualitásait átfogó kortárs művészeti kiállítást, ami fordulópontot jelentett számomra. Onnan Párizson keresztül Velencébe mentem, ahol épp biennálé volt, s az amerikai és angol pavilonban találkoztam a Londonban látott mesterek munkáival. A következő évben, pénz nélkül, autóstoppal utazva, teljesen véletlenül Stuttgartban megismerkedtem azzal az akkor nemzetközileg jegyzett, fontos német galéria képviselőivel és művészeivel, akik az előző évben Londonban és Velencében megismert alkotókkal foglalkoztak. Ezek az egymásra rakódott élmények ösztönösen egy bizonyos irányba tereltek művészileg. Körvonalazódott bennem egyfajta stílusvilág. Az is kiderült, hogy megfelel az alkatomnak a’60-as években intenzívvé váló figuratív pop-art irányzat elvont absztrakt változata, a hard edge és a colour field. Ugyanaz a felfogás, világlátás, művészeti világ jelent meg a figuratív és a nonfiguratív, vagyis nem ábrázoló stílusokban. Festettem ennek jegyében néhány képet, amelyeket az egyik Stuttgartban megismert német barátom elvitt a galériájába.
MN: Milyen visszajelzést kapott?
BI: A galéria meghívott bennünket Nádler kollégámmal egy kiállításra. 1968-ban, Magyarországról, a vasfüggönyön innen belecsöppentem egy olyan művészeti helyzetbe, amilyen egyébként a normális, csak nálunk teljesen különleges és szokatlan. Akkor még mindig csak 29 éves voltam. Már a főiskolán elhatároztuk, hogy nemzetközi mércékkel is mérhető művészetet kell csinálnunk. Stuttgartban kiderült, hogy sikerült, így további kiállítási lehetőségek adódtak.
MN: Milyenek voltak a körülményei?
BI: Akkoriban nagyon nehéz körülmények között éltem, mert teljesen reménytelen volt Magyarországon, hogy képek eladásából meg tudjak élni. Huszonöt évig dolgoztam különböző munkahelyeken, miközben igyekeztem fenntartani az aktív szakmai tevékenységemet a rendkívül korlátozott lehetőségek között. Az akkori művészetpolitika ezt a fajta stílusirányzatot meg gondolkodásmódot ellenségesnek tekintette. Kollégáimmal a „tűrt” kategória bélyeget kaptuk meg, ami azt jelentette, hogy nem állíthattunk ki hivatalos kiállítóhelyeken. Az utolsó munkahelyemet, az Iparművészeti Főiskolát 1992-ben hagytam ott, onnantól vagyok szabadúszó művész, aki próbál a szakmából megélni.
MN: A stílusa és a képei mérete is lázadásnak számított akkoriban?
BI: A környezetem és a politika is annak tekintette. De mi csak dolgozni akartunk. Nem vagyok tüntető alkat, a munkámmal akartam tiltakozni, abban az értelemben, hogy következetesen képviselem, amit jónak, hitelesnek tartok, és nem hagyom, hogy ebbe bárki beleszóljon. A politika, de még a kereskedők, gyűjtők se.
MN: Érte bármilyen atrocitás a rendszerváltás előtt azért, ahogy és amit festett?
BI: Rendőrségi ügyem hál’ istennek nem volt. Időnként előkerülnek mindenféle papírok arról, hogy engem és másokat is följelentgettek a titkosszolgálatnál, mert a külföldi kapcsolataink miatt gyanúsak voltunk. És a hivatalos helyeken való megmutatkozás helyett, mintegy megalázó gesztusként kiutaltak számunkra kiállítóhelyként egy lakásgalériát a Rákóczi úton. Ez volt a Fényes Adolf Terem.
MN: Hogyan folytatódott a pályája?
BI: Először is utol kellett érjem az időt, behozni azt a lemaradást, amely a hazai művészettörténet helyzetéből fakadóan adódott. Meg kellett tanulnom tempósan együtt mozogni ezzel és a korszellemmel, ami egy egyre nyitottabb, bonyolultabb világot jelentett. A geometrikus absztrakcióhoz kötődő első munkáimat, a stuttgarti kiállítás után idehaza a két úgynevezett Iparterv-kiállítás során mutathattam meg, több, az idő szavát szintén megérző kortársammal. Ez a modernizmus időszaka volt a 60-as években, amit a 70-es években egy újabb nemzetközi stílusirányzat írt felül, a koncept művészet. Ekkoriban a művészek újragondolták a művészet fogalmát, szerepét a világban. Ez a gondolkodásmód nem a hagyományos technikákkal valósult meg, hanem szövegeket írtunk, fotókkal, rajzokkal illusztráltuk az újabb elképzeléseket. Az elképzelésen, vagyis a koncepción volt a hangsúly, nem azon, hogy ezek a művek tényleg létrejöjjenek. Hamvas Béla filozófiája – amely szemben állt az itthoni nagyon korlátozott világgal – tágra nyitotta a szememet. Hamvas gondolkodásmódjának nagy íve, amely az ősi, tradicionális gondolkodástól a legmodernebb filozófiáig tartott, rendkívül fontos volt a fiatal művészek számára.
Ezt követően jött az újabb nagy fordulat a modern utáni, a posztmodern világ megértése. Ez nem egy stílusirányzat, mint ahogy azt sokan még ma is képzelik; alapvető paradigmaváltás történt a kultúra egész területén, a különböző művészeti műfajokban, a filozófiában, technikában. Nem volt egyszerű megérteni a fordulat lényegét. Nem jelentette a modernizmus eredményeinek az elutasítását, inkább csak azt, hogy a 80-as évektől összetettebbé vált a korábban a tudomány és a tudományos gondolkodás segítségével elég egyszerűen értelmezhető világ. Robert Venturi Összetettség és ellentmondás az építészetben című könyve jól jellemzi ezt a fordulatot. A 80-as évek elején az ebből fakadó új stílust nálunk is új festészetnek hívták, és a modern művészeti tradícióra való reflektálást jelentette. Abban az időben a régi mestereket megidéző hommage-okat alkottam. Aztán a posztmodern világ tovább bonyolódott, ahogyan a technika is nagyon dinamikusan változott, a digitális világnak, az internetnek köszönhetően a globalizáció a mindennapunk részévé vált.
MN: Volt, hogy gondolkodott azon, máshol folytatná inkább az életét?
BI: A nehéz körülményeim ellenére nem bántam meg, hogy Magyarországon maradtam. Voltak kollégáim, akik ’56 után vagy később külföldre mentek, de én mindig úgy gondoltam, hogy nekem itthon van dolgom. Meg persze láttam azt is, hogy a külföldre távozó kollégáim nagyon nehezen tudtak integrálódni az új közegbe. Azt, hogy tudtam-e változtatni a hazai viszonyokon, vagy sem, az idő dönti el.
MN: Kelendők a képei. Hogyan éli ezt meg?
BI: Lehet, meglepően hangzik, de ezzel nem foglalkozom. Mindig a munkára koncentráltam, mindig azt gondoltam, hogy amit csinálok, az mindenekelőtt a magam számára fontos. Mélyen belém épült már fiatalon Hamvas Béla mondata: „Építsd fel életed művét, a művet!” Szerinte az önépítkezés fontosabb, mint műtárgyakat létrehozni. Minden egyes kép visszatükrözi azt az állapotot, ahol az építkezésemben épp tartok. A művészet és az életem összekapcsolása mindig sokkal fontosabb volt, minthogy a munkáim kinek tetszenek, kinek nem, adnak-e érte pénzt, vagy nem, miközben láttam a nemzetközi műtárgypiacon, amely mögött 120–130 éves galériarendszer van, hogy a kialakult játékszabályok révén bizonyos művészeti értékek megfeleltethetők bizonyos anyagi értékeknek. Nálunk mindez kaotikus volt, és tulajdonképpen részben a mai napig az. Senki sem próféta a maga hazájában, így a külföldön megszerzett eredmények és referenciák hatnak vissza a magyar gyűjtők és szakértők gondolkodására is. De én ezt nem nagyon követem. Azok a munkák, amelyek most magas árakon mennek el a külföldi és hazai aukciósházaknál, már régen nem az én tulajdonomban vannak, hanem műkereskedők, szakértők kezelésében. Amióta internet van, egyáltalán nem nehéz követni, hogy a nemzetközi művészeti piac minőségei, árviszonyai hogyan alakulnak, azt is, hogyan illeszkedik ehhez a hazai piac. Ezért nem is csodálkozom az időnkénti csúcsokon.
MN: Mi befolyásolja, hogy mit és hogyan fest, milyen színeket használ?
BI: Mindig is nagyon kíváncsi voltam, fontos volt, hogy együtt tudjak mozogni a korszellemmel, hogy amennyire lehet, megértsem a változásokat. Hagyom, hogy ezek befolyásoljanak. Nagyon érdekel, hogy mit csinálnak a fiatalok idehaza és a nemzetközi mezőnyben is. Ahogy még Barcsay mester mondta nekünk, „sokat tanulok a fiataloktól”, de az idősebbektől is. Ezek ösztönös inspirációk, változtatnak rajtam, és hagyom. Nem féltem a személyiségemet, nem félek, hogy a különböző hatások megzavarnának. Próbálok nyitott maradni, meghagyni a kíváncsiságomat, amennyire persze a korom meg a generációs kötöttségem, és a saját munkásságom engedi.
MN: Szokott még kísérletezni?
BI: Már nem, nekem a szakmai tevékenységem is építkező jellegű, és ebbe nem nagyon fért bele az ilyen-olyan irányú kísérletezgetés. A pályám elején még több energiám volt ehhez. Meg ennek mindig anyagi vonzata is van. Mindig is szerettem volna például háromdimenziós képet csinálni, kilépni a térbe a formákkal. De ehhez műhely kellett volna, technika meg pénz, aztán ott van még a raktározás kérdése is. Most már korlátozott az energiám, spórolnom kell vele, mire fordítom. Ha nem is azon vagyok, hogy valahogy lekerekítsem ezt a több mint 60 éves munkásságot, de olyan módon szeretném befejezni, hogy megmaradjon ez az épület, amely a műtermem és az otthonom, ez az önépítkezés során létrejött épület, ami én magam vagyok.
MN: Mennyit és hogyan dolgozik manapság?
BI: Legalább tizenöt éve számítógépen tervezem a képeket. Általában az éves fejadagom – ami az évtizedek során kialakult –, 8–10–12 nagy méretű kép vázlatai, tervei egyszerre, ezeket egymással párhuzamosan készítem. Ez jó módszer arra, hogy lássam, az egyik sikeresebb darab hogy húzza fel a kevésbé jó megoldásokat. Körülbelül fél évet elbajlódom, mire kialakul az a 7–8 terv, amelyekről azt gondolom, hogy megfesthetők. Ezekből nyomatot készítek, ez szolgál segítségül a festésnél, mert méretarányosak a vászon méreteivel. Már évek óta sztenderd méreteket használok. 140×210-es lett az utóbbi változat, újabban ezzel dolgozom. Egy ekkora méret megfestése 7–10 nap alatt van meg. A kivitelezéssel időnként akadnak gondok, mert a nyomtató tintája és az általam használt akrilfesték nagyon különböző anyagok, nem mindig tudom ugyanazokat a színeket, amelyeket a számítógépen kiválasztottam, kikeverni.
MN: És amikor már festi a terveket, akkor egyet vagy párhuzamosan többet fest?
BI: Amit elkezdtem, azt be kell fejezni, folyamatában kell csinálni. Ez napi 4–5 óra munkát jelent, és akkor egy hét vagy 10 nap alatt elkészül egy kép. Annyi a kötöttség, hogy nem lehet közben abbahagyni. Ha egy kész van, tartok egy hosszabb szünetet, kifújom magam.
MN: Milyen változást hozott az életébe, művészetébe, amikor már csak a festészet lett a munkája?
BI: A különböző munkahelyeim mellett is mindig aktívan dolgoztam, de azért mindenképpen lényeges könnyebbséget hozott, hogy a teljes napot a szakmai tevékenységemre fordíthattam. A megélhetés mellett pedig mindig megpróbáltuk a feleségemmel (Albert Zsuzsa képzőművésszel – Cz. D.) megteremteni a környezetet, a feltételeket a munkához. Szinte egész életemben építkeztem, ahogy szakmailag is. Hoznom kellett némi áldozatot, hogy a szűk padlástérből eljussak oda, ahol most vagyunk, egy white cube jellegű műterembe.
MN: Volt olyan a pályája során, hogy megakadt, zsákutcába jutott?
BI: Épp a posztmodern fordulat járt egyfajta pánikkal, rövid időre megakadással számomra. A 80-as évek elején az új festészet, expresszív és figuratív festészet nagyon mást jelentett, mint amit én csinálok. Egy darabig tanácstalan voltam, hogy akkor mi lesz velem, az absztrakciómmal, az elvont formavilágommal. Lényegében az építészet és a dizájn világa mentett meg. Mindig nagyon szerettem az építészetet, a Képzőművészeti Főiskolán Barcsay mellett Pogány Frigyes volt a mesterem, ő szerettette meg velem az építészetet. Az építészet és a dizájn alakulását figyelve vettem észre a posztmodern váltást e téren is, ami nagy segítséget nyújtott, hogy kigondoljam a saját váltásomat. Hogy az ortodox vagy hagyományos geometriához képest a posztmodern geometria mennyiben és miben tud más lenni, hogyan tudja hordozni az újfajta geometria az idő szavát, és a posztmodern hangulatot, világot. Ez küzdelmes volt, de jó is, még akkor is, ha nagyon ismeretlen terepre léptem, ami akkor nemzetközileg sem volt még terítéken. Örömöt okozott, hogy egy teljesen támpont nélküli világban kell helytállnom, és megismerkedni egy újjal.
MN: Talán általános vélekedés, hogy az absztrakt világot nézőként nehezebb befogadni. Kell-e támpontokat, fogódzókat adni a közönségének?
BI: Öt évig dolgoztam a Népművelési Intézetben, professzionális népművelőnek tekinthetem magam, akkor nagyon sok előadást tartottam szanaszét az országban, beszerveztem néhány kollégát is, akik vállalkoztak ilyesmire, amolyan térítést végeztünk. Megpróbáltunk információkat közvetíteni a művészetről. Ugyanakkor azt a problémát, amelyet évtizedek óta – kormányoktól függetlenül – az oktatási rendszer nem old meg, hogy nincs tisztességes vizuális nevelés, mi sem tudtuk áthidalni. Így nem lehet elvárni, hogy az újabb művészeti jelenségekre megfelelően reagáljanak az emberek.
MN: Festőként ragaszkodik a saját képein kívül más tárgyakhoz, gyűjt műtárgyakat?
BI: Hosszú ideig nem volt erre anyagi lehetőségem. Kollégákkal mindig csereberéltünk, amikor pedig úgy volt pénzem, fiataloktól vásároltam is. A műtermemben kevés munka látszik, de van itt egy-egy Keserü Ilona, Barabás Zsófi vagy Nemes Márton munkáiból. A lakásom a padlótól a mennyezetig ki van tapétázva a kollégáim munkáival, egész nagy skálán mozog az Európai Iskola mestereitől a fiatalokig. Ez nem igazán gyűjtés vagy gyűjtői szenvedély, hanem csak mindig érdekelt, mit csinálnak a kollégák.
Külön köszönet Barabás Zsófinak.
