"Megyek gumicsizmában, és talán még fütyülni is fogok" - dúdolhatja egyik kedvenc zenésze, Lovasi sorait Krizsó, mielőtt júniusban felszállnának a repülőre. "Mindhárom nap ott maradhatunk a fesztiválon, de egyáltalán nem készülünk előre összeállított programmal. Kevés zenét hallgatunk a Csabival, félig-meddig tudatosan, hogy ne befolyásoljanak minket az aktuális trendek. Amúgy izgulunk. A gumicsizmát már bekészítettük."
A Realistic Crew, amely örül, ha az A38-on 100 ember előtt játszhat, belépési engedélyt kapott a belterjes, zárt brit fesztiválpiacra - a pillanat történelmi, mert nincs tudomásunk arról, hogy magyar együttes valaha is meghívást kapott volna olyan nívós brit fesztiválra, mint amilyen a glastonburyi. Bár a külföldre vezető kapuk hétévnyi munka után megnyíltak előttük, a csapat még itthon is bemutatásra szorul (noha a Narancs lelkiismerete tiszta: Overcome című első albumukról lásd kritikánkat a lap február 21-i számának visszhang rovatában - a szerk). Krizsó és Chabz gimnazistaéveik alatt különböző alternatív zenekarokban játszottak, innen érkeztek az elektronikus zenék, később pedig a - fogalmazzunk így - kísérletezgető hiphop világába. 2001-ben Realistic Crew név alatt kezdtek együtt dolgozni. A 2005-ös szemlenagydíjas Fekete Keféhez már közösen írtak filmzenét, de hosszú út vezetett odáig, míg az alkotói páros köré valódi zenekar szerveződött (mai társaik: Kárpáti Dodi - trombita, Hegyi Dávid - zongora, Márkos Albert - cselló, énekesként pedig Berger Dalma, Sena és Mc Zeek). 2006-os első koncertjük után rögtön elhatározták: csak akkor folytatják a koncertezést, ha olyan menedzsercsapatot sikerül találniuk, amely érdemben képes támogatni a zenekart. Megfelelő promóció nélkül ugyanis nem lehet eljutni a közönséghez, a zavaros helyzetben levő kiadóknak pedig egyre kevesebb lehetőségük van arra, hogy kezdő zenekarokra nagy összegeket áldozzanak. A zenekar mögött az egy éve alakult Fourty Main menedzsercsapat (azaz Horváth Renátó, Kenczler Márton és Boros Bence) áll. Mindhárman különböző területekről érkeztek (közgazdász, grafikus, rendezvényszervező), és éppen ez az erősségük. Renátó két évet töltött Londonban, s a filmiparban szerzett tapasztalatait hasznosítja most a könnyűzene világában.
*
Magyar Narancs: Hogyan kezdődött az együttműködésetek?
Krizsó: Nagyon fontos szempont volt, bárki is csatlakozott a zenekarhoz, hogy ne érdekből, hanem a zene miatt jöjjenek oda hozzánk, na meg az, hogy tudjunk együtt inni (nevet). Azelőtt nem voltak jó tapasztalataink. Könnyű nagy ígéreteket tenni, amiből nem lesz semmi. Kis ország, kis pénz, kis foci. Azonban mi nem csak Magyarországon szerettünk volna koncertezni. Renátóék ezelőtt még nem foglalkoztak menedzseléssel, de láttam, hogy a három srác nagyon odateszi magát. Kezdtük elhinni, hogy ebből tényleg lehet valami. Ekkor vettünk egy nagy levegőt a Csabival, és újragondoltuk az egész produkciót.
MN: Mit tehet egy kezdő menedzsercsapat egy kezdő zenekarral?
Horváth Renátó: Mivel a zenéjük nem feltétlenül illeszkedik a mai trendekbe, ezért az volt a koncepciónk, hogy külföldi sikereken keresztül hívjuk fel a zenekarra a figyelmet Magyarországon. Ha Londonban beszélnek egy együttesről, azt azért máshol is hallani, de az érdeklődést folyamatosan életben kell tartani újabb és újabb dolgokkal, mert pár hét alatt elcsendesednek a hullámok. Ehhez viszont az szükséges, hogy legyen mit kommunikálni a zenekarról, és ezalatt nem azt értem, hogy bulvárhírekkel kell bombázni a médiát.
MN: Nem rettentett vissza titeket, hogy a tapasztalatok szerint a külföldi sikerek sem hoznak automatikusan ismertséget Magyarországon?
Kenczler Márton: Huszonévesen nem rettenthetnek el minket más negatív példák. Egy év alatt azért érhettünk el ilyen eredményeket, mert rengeteget dolgoztunk. Ennyire durván szerintem egy menedzsment sem nyomul külföldön, mint mi, és ez a Renátó érdeme. Szisztematikusan minden országban megkerestük az összes kiadót, amit csak lehetett. Konkrétan körbespammeltük az egész világot az Overcome-mal, fura, hogy nem tiltották le az e-mail címünket. Az volt a cél, hogy komolyan vegyenek minket, ezért nem szedett-vedett e-maileket, hanem kulturált pdf fájlokat küldtünk, amit Magyarországon kívül mindenhol ismernek (nevet). Természetesen saját arculata van a menedzsmentnek és a Realistic Crew-nak is. Mindhármunknak van más munkahelye, ezek mellett csináljuk az egészet, szerelemből. Jelenleg öt zenekarral foglalkozunk. Hosszú távon nyilván rentábilis lesz a dolog, egyelőre most ez egy jó hobbi.
HR: Vannak élvonalbeli zenekarok, mint a Quimby, Kispál, akik mögött ott a menedzsment, de a zenekarok többségével szinte senki nem foglalkozik. Hacsak nincs a tagok között egy olyan agilis arc, aki nem fél felhívni kiadókat vagy klubokat, semmi nem fog történni.
K: Ha nincs a zenekar mögött egy csapat, akkor nincs értelme a dolgoknak. Teljesen hiteltelennek tartom, hogy éjjel írok egy dalt, nappal meg hívom a kiadókat, hogy "Figyelj, olyan jó zenét írtam tegnap, hogy nem hiszed el!" Nem akarom az érzékeny művészt adni, de ez a kettő nem működik együtt.
MN: Minek köszönhető, hogy meghívást kaptatok Glastonburybe?
HR: A lemez megjelenésekor külföldi sajtóügynökségeket kerestünk meg. A londoni Hermana PR fantáziát látott a zenekarban, rengeteg magazinnak, újságírónak elküldték az anyagot, és a legnevesebb lapokban születtek kritikák az Overcome-ról. A PR-cég azonban nem foglalkozik koncertszervezéssel. Több fesztiválnak is küldtünk bemutatkozó csomagot. Valószínűleg a kinti visszhang nélkül nem figyeltek volna fel ránk. Abból próbáltunk előnyt kovácsolni, hogy ez egy magyar zenekar.
MN: Ezt ugyan éppenséggel képtelenség felfedezni a produkciótokon. A Guardianben megjelent írás is éppen azt az egyet kifogásolta, hogy a szövegeitek nem magyarok, így nem vagytok elég unikálisak.
Csabi: Baromság, hogy magyarul többen hallgatnának minket. Művészeti indok, hogy angolul énekelünk, mert így leszünk érthetőek. Az unatkozó nyugat-európaiak azt találnák igazán érdekesnek, ha a vasfüggöny mögül felpödört bajusszal, lovon érkeznénk a koncertekre.
MN: A fesztivál első napján a Dance Village nevű helyszínen, délután négyre kaptatok időpontot, így nem lesz lehetőségetek a koncertjeiteket kísérő világszínvonalú vetítésre. Elvesz a produkció értékéből, hogy a Monkey Presso képei nélkül kell fellépnetek?
K: Ez egy újabb kihívás, hogy vetítés nélkül mit tud kezdeni a csapat. Épp ezért jó, hogy már ott lesz velünk az új dobosunk, Szőts Gergely. A dobos jelenléte a színpadon, akármilyen lassú ütemet is üt le éppen, vizuálisan egész más hatást kelt, mintha csak én állnék ott a gépek mögött.
CS: Szeretnénk, ha az élő fellépéseink nemcsak ülős-mozis performanszok lennének, hanem valódi koncertek, ahol akár még táncolni is lehet.
MN: A kínálkozó lehetőségek kényszerítenek erre?
CS: Ez nem kényszer, hanem kihívás. A már készülő új albumunk egészen más lesz, mint az eddigiek. Az Overcome-nak nincsen gerince, ami az egészet összetartaná. Nincsenek rajta olyan témák, amiket fütyülhetsz vagy dúdolhatsz magadban. Most épp azon dolgozunk, hogyan lehet egy számnak dramaturgiája, hogyan mesélhet el egy történetet, hogyan válthat hangulatot, miközben még ugyanaz a dal marad.
K: A downtempós, vetítős Toldi mozis koncertek nagyon jól működtek, de két kísérletezgetős lemezt is csináltunk, nem akartunk egy harmadikat. Már kiművészkedtem magam, popszerkezetű zeneszámokat szeretnék írni. Persze nem lesz slágeres a hangzás, ugyanolyan súlyos hangokat használunk majd, mint eddig, csak feszesebben, 3 percben fogalmazzuk meg a gondolatainkat, és a dalok 80 százaléka vokálos lesz. Épp azért tudunk együtt dolgozni, mert egyikünk sem önmagát akarja ismételgetni. Csabinak nehéz megemésztenie az én popszerkezetes elképzeléseimet, nekem nehéz megbarátkoznom az ő elszállós témázgatásával, de végül a különböző elképzelések alapján megszületik a konszenzus.
MN: Õsszel exkluzív produkcióval fogtok turnézni az országban.
HR: Együttműködünk Akkezdet Phiaival is, és mivel mindkét együttes több filmzenét készített, arra gondoltunk, hogy olyan koncerteket adunk, ahol leadjuk ezeket a rövidfilmeket, amiket sehol sem lehet látni. Csatlakozna hozzánk Cadik Palika is a Membrán projektjével. A három zenekar együtt lép majd fel a vidéki mozikban. Az első előadásunk Budapesten lesz, május 22-én a Toldi moziban.
Glastonbury
A glastonburyi Nagy-Britannia öt legnagyobb fesztiváljának egyike, és kétségkívül ez a legkúlabb. Főszervezője a 73 éves farmtulajdonos, Michael Eavis. A háromnapos happeningre 137ezer bérletes juthat el, a belépők általában hatalmas hisztéria közepette már kora tavasszal, néhány óra leforgása alatt elfogynak. Természetesen Glastonburyt is gyakran támadják azzal, hogy a rendezvény elüzletiesedett, azzal viszont nem lehet őket megvádolni, hogy pusztán az eladási mutatók alapján állítják össze a programot. Az 1970 óta kisebb megszakításokkal minden nyáron megrendezésre kerülő fesztivál nyitott maradt az unsigned, azaz kiadó - vagy legalábbis brit kiadó - nélküli feltörekvő, tehetséges zenekarokra. A Realistic Crew-t minőségi zenéjük és külföldi PR-kapcsolataik mellett vélhetően az segítette lehetőséghez, hogy az együttes a zeneipar olyan szegmenséből érkezett, ahol sehol a világon nem produkálnak hatalmas eladásokat, így a kereskedelmi szempontok nem játszanak akkora szerepet a kiválasztásnál, mint más műfajok esetében. A meghívásból természetesen nem következik egyenesen, hogy a Realistic Crew egy csapásra becsusszanhat a brit piacra. Krizsóék abban bíznak, hogy olyan koncertszervező iroda talál rájuk, amely végre körbeutaztatja őket a világon.
