Alig öt hónapja, a tizenharmadszorra megrendezett WOrld Music EXpóról tudósítva jeleznem kellett a koncertszervezők és lemezkiadók globális aggodalmait: a schengeni térségen kívül eső országok elmacerásodó vízumügyei, a muzulmánok iránti makacs gyanakvás, illetve a digitális robbanástól drasztikusan megroskadó lemezbiznisz jó kis fejtörést eredményezett. Többek arra kényszerültek, hogy lehúzzák a redőnyt, mások pedig csak alapjáraton - cédék helyett inkább a letöltések mezején - zümmögtek tovább.
Ehhez képest számomra megindítóan önpusztító gesztusnak tűnt, hogy Marseille külvárosában a Dock Des Suds egy újabb - a WOMEX szerkezetét követő, azaz vásárt, konferenciákat, vetítéseket és koncerteket egyaránt tartalmazó - háromnapos rendezvénybe csapott, ráadásul zömmel lokális és nem igazán ismert fellépőkkel. Hát jó, gondoltam, ez lesz a vég - vágjunk neki Marseille-nek és vérezzünk el emelt fővel a napsütésben.
A napsütés, főleg a kora délutáni órákban, bejött - minden mást azonban újra kell installálnom. Franciaország és a világzene, most úgy látom, teljesen önálló sztori, s mintha a legkevésbé sem bajlódna a nemzetközi tendenciákkal. Talán mert masszívabbak a gyökerei.
Ahogy mondani szokás, abban az országban mintegy kétszáznegyvenféle sajt és legalább annyi népzenei alapú irányzat fogyasztható. Az időszámítás előtti első évezredben, amikor a kelták jöttek, már kilencven népcsoportot regisztráltak, s még hátra voltak a gall-román kultúrát megdöntő frankok. Aztán a XV. században a cigányok népvándorlása is elérte Franciaországot, majd a XIX. század közepétől - az észak- és nyugat-afrikai, valamint az Indiai-óceán szigeteire kiterjedő gyarmatbirodalom kiépítésével - újabb erős zenei befolyás következett, különös tekintettel az 1960-as évekre, mikor is a felszabaduló gyarmatokból jelentős számban érkeztek arabok és feketék.
Egy szó, mint száz: kanyarodhatunk az országban bármerre, viszonylag markáns ízű sajtra és zenékre bukkanunk. Míg az északnyugati Bretagne a keltafanoknak javallott, középtájon, a hegyekkel borított Auvergne körzetében a sanzonok alapjául szolgáló bal-musette honos, Párizs arab és nyugat-afrikai negyedei (Barbés és Montreuil) külön kötetet alkotnak az irodalomban, a déli, délnyugati Languedoc-Roussillon pedig a katalán, baszk és cigány muzsikákban gazdag. És így tovább, a Babel Méd Music nevű rendezvénynek otthont adó Marseille-ig, Provence-Alpes-Coöte d'Azur régió központjáig.
*
Ez a Babel Méd Music napközben éppen úgy festett, mint a legtöbb normális vásár: a szokásos külsejű egységstandok mögött lázasan folyt a biznisz: alighanem mindenki itt volt, aki francia zenekarokat - vagy francia kiadású lemezeket - árul. A határon túlról viszonylag kis számmal érkeztek vásározók, ezért is tűnt oly örömtelinek egy magyar stand, a Kalyi Jag együttesé - és oly szomorúnak, hogy (a Kalyi Jag nélkül) üresen állt mindhárom napon. A világzenei dokumentumfilmek vetítésén mérsékelt érdeklődés mutatkozott, de ez így szokott lenni máshol is, ám ami az esti órákban történt, az megér több misét is.
Kezdjük a rövidebbel, a rossz hírrel. WOMEX módra a Babel Méd Music is nemzetközi zsűrire bízta a program összeállítását, pedig annak így rosszul szokott alakulni a vége, hiszen senkinek sem kell a hátát tartania. Sejthetik: a - ha jól számoltam - huszonnyolc produkcióból egy jó tucat mellett roppant nehéz lenne érvelni: hallottam hétköznapi moldáviai rezesbandát (Fanfare Vagabontu), gagyi marokkói rait (Amarg Fusion), szimpla nigériai popzenét (Asa), transztalanított maloyát (Maloya All Stars), a kínai folk, a kortárs kamarazene és az operaáriák mentén elsütött blöfföt (Gong Linna), rock-klasszikusokat törökösítő vendéglátós muzsikát (Dolapdere Big Gang), de ezt a sort most inkább hagynám. Már csak azért is, mert - s innentől már a jó hírben járunk - be kell látnom, az én finnyás-nyűgös ízlésem a kutyát sem izgatta; aki fellépett, az kirívó sikert aratott, punktum. Tényleg, ezt a legkomolyabban mondom. Gondoljanak bele: egy "külvárosi" rendezvény, amely lényegében szűkölködik a "tömegeket vonzó" nevekben, s mégis hatalmas, sokezres tömeg van, szinte mozdulni sem lehet, rogyásig. Hát ez Franciaország. Most mit lehet ilyenkor mondani?
Azt mondjuk feltétlenül, hogy azért a koncertek között is akadtak csodák. A helyi erők közül főleg a nyolcvanéves Maurice el Médioni, aki végre koncerten is hengerelt. Ugye, emlékszünk a történetére: miután az amerikaiak '42-ben partra szálltak Oránban, a bárokban lebzselő Médioni nemcsak elleste a boogie-woogie-s motívumokat, hanem megtoldotta andalúziai és zsidó melódiákkal, rumbával és raijal - mindezek ötvözetéből alakítva ki "pianorientalista" stílusát. Aztán Franciaországba költözött, egyszer fent volt, egyszer lent, majd a '96-os Cafe Orán albumával egészen a csúcson. Csak hát azon a ragyogó korongon egy ritka erős nemzetközi gárda kísérte, mely azzal be is végezte a dolgát, s így egy kis űrt hagyott... Már mostanáig. Most úgy néz ki, hogy tartósabb együttműködésre adódhat esély: csak egy nagyszerű - karizmatikus-sármos-könnyed - izraeli énekes (Lior Elmalihe) kellett, s máris megnyílt egy élvezetes új fejezet "a maghrebi Rubén González" daloskönyvében.
De még ennél is nagyobbat durrant Mamar Kassey, dacára annak, hogy otthon hagyta a női vokalistáit. Ez a társaság a Songhai birodalom nagy hódítójáról (XV. század) kapta a nevét, s alighogy megalakult (1995), minden idők legismertebb nigeri együttese lett (lemezen: Denké-Denké, Alatoumi, Via Campesina és On va voir c*a). Tök jogosan. Ugyanis hihetetlenül gógyis és elragadó muzsikát talált ki: a háttérben egy archaikus-unikális ritmusalap apró lanttal, lopótökkel és beszélő dobbal, elöl a friss szelek szóló- és basszusgitárral, a frontban pedig a főnök, az énekes-fuvolás Yacouba Moumouni. Úgy, ahogy van: ritka élmény. Kicsit monoton, akár a marokkói gnawa vagy a mali blues vagy mint a sivatag maga - de hát az egy ilyen világ: varázslatos, sűrű, időtlen s a mélyére szippantó.
Marseille, 2008. március 27-29.
