Ujházi hetvenes évek elején induló, közel ötvenéves pályafutása során mit sem vesztett frissességéből és humorából, és jellegzetes képi világa is megmaradt, pár nem tipikus műcsoportot (lombképek, New York-i tájképek) leszámítva. Figuratív és egyben narratív, festői, egyszersmind grafikus művein összetorlódnak az idő- és térsíkok, illetve a megélt és a képzelt valóság a játékossággal, a groteszk hangvétellel keveredik. Kiállításai mindig izgalmasak. A székesfehérvári tárlaton ráadásul olyan munkái is láthatók, amelyek eddig még nem voltak kiállítva. Ilyenek a korai ceruza- és tusrajzok (köztük például egy olyan rajz, amelyen a berlini Alexanderplatz közepén álló, fejét megadóan lehajtó torony és egy nyuszi kettőse látható), illetve a 2 méternél is magasabb, részletekben igen gazdag kerámiaszobrok és a nyolc darab, megnőtt Fabergé-tojásra emlékeztető (el)beszélő edény.
A kiállítás címét a kurátor, Izinger Katalin a tárlathoz kapcsolódó tanulmánykötetből, egész pontosan Salamon Júlia írásából kölcsönözte. A különutas ebben az esetben olyan kívülállót jelent, akit nem lehet belepasszírozni egyetlen magyarországi művészeti izmusba, mozgalomba vagy csoportba, művészete lokális (de nem provinciális), ugyanakkor univerzális is. Ujházi 1966 óta él és alkot Székesfehérváron, inspirációs forrásai a város és környéke, illetve külföldi utazásai.
A kiállítás installálása egy Ujházi-művet követ, a 2011-ben készült Vasárnapi tapéta (Szőnyeg) című munkát. Ebből készített Palotai Kincső egy animációt, illetve e mű főbb kompozíciós vonalai ihlették a Gerhes Gábor által felépített labirintust. Ez az elrendezés biztosítja, hogy a képtár tere mintegy megsokszorozódik, ráadásul a látogató sokkal közelebb kerül a munkákhoz. Emellett „a sokféleség (stílusok, méretek, műfajok, korszakok) sűrítetten érezhető a falak között, akár a művész állandóan kereső és találó, felhalmozó és rendszerező természete”.
Maga a labirintus nyolc, egymást is átható szekcióból áll, tehát nem a kronológiai sorrendet követi, s nem életmű-kiállítás, hanem egyfajta lenyomat vagy értelmezési ajánlat a művészre jellemző képi világról. A helyszínek: a Velencei-tó felett elterülő Nadap falu, a Vértes, Mór és Árkipuszta (itt készültek a kerámiaszobrok), Székesfehérvár és Budapest, illetve a külföldi utak helyszínei (New York, Prága, Franciaország). A konkrét helyszíneken kívül megjelenik az átjárás is, a „helyszínek között való lét”, hiszen Ujházi „vizuális anyagot gyűjt mozgás közben” (gyalog, biciklivel, néha repülőn), illetve az űr mint „örök helyszín”, ahol a szereplők bolygókon vagy galaxisok között élnek, az örökkévalóságba hurcolva álmaikat és emlékeiket. Külön csoportba rendeződnek a rémek, mert bármennyire is humorosak Ujházi dobozai vagy festményei, sokszor ott húzódik mögöttük valamiféle szomorúság vagy borzalom, legyen az személyes (a „rosszlesz/rosszvolt” nevelőapa), vagy általános, a világunkban megbúvó gonoszság kitüremkedése (amikor a rózsacsokor minden szirma vicsorgó fejjé alakul, az esküvői kép boldog párja pedig Frankenstein-szerű szörnnyé).
A művész gyakran használ fel, sajátít ki vagy emel be műveibe talált tárgyakat (itt például műanyag kulacsot, szarvasagancsot, giccses festményeket). Külön helyet kaptak azok a talált képekből kinövő munkák, melyeken szövegek is szerepelnek. S bár a művész gyakran él konkrét idézetekkel (Balassi Bálint versei, Berzsenyi Dániel költeményei, Bethlen Miklós önéletírása, Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai), de nem árt, ha vigyázunk. Egy 1994-ben adott interjújában ugyanis azt mondta: „Néha idézeteket alkalmazok, ezek azonban nem komplett szövegek. Van egy dobozom, amibe azt írtam bele, hogy »de ez akkor«. Fogalmam sincs, mire vonatkozik; a mai napig nem értem, miért van ott. Viszont ha nem lenne benne – hiányozna.”
Önálló blokkot kapnak a magyar történelemmel kapcsolatos művek. Ujházi már igen korán, a hetvenes években készített nagy tablókat, Jellasics futásáról vagy az utolsó pogánylázadásról (1061). Most látható például a Magyar Pegazus, amelyen kisebb egységekre bomlanak olyan „történelmi” események, mint a hátrafelé nyilazás vagy az agancsán karácsonyi izzókat viselő csodaszarvas imádása, felbukkan Rákóczi és családja az inotai erőmű előtt, egy famadár és fiókája pedig turulnemzetséggé lényegül át. Ujházi ritkán használ konkrét politikai utalásokat. Mindenesetre beszédes az a dobozkép, amely annak a dátumnak állít emléket, amióta a művész nem viseli a kokárdát. A kiállításon nagyon sok igazán jó mű látható (kedvencem a Szobor, hulla, csók 2009-ből), s időről időre a művész is felbukkan alkotásain. Ő a kalapos, kissé borostás férfi, aki jár-kel a világok között, aki fanyar és különös művekkel ajándékoz meg minket.
S akinek a kiállítását nem szabad kihagyni.
Székesfehérvár, Csók István Képtár, nyitva: március 29-ig
