Kávébarna dalok (Tanita Tikaram)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/35. (08. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A tűzijáték még Budapesten érte, ott pléjbekkelt a rakparton a Danubius, úgymond, őrületes buliján, a többi, úgymond, sztár között, aztán irány a jó öreg Sopot, minden szocialista táncdalfesztiválok legpajzánabb nevűje, ami ugyanúgy túlélte a rendszerváltozást, mint ő azt, hogy tíz éve, tizennyolc éves korában eladott négymillió lemezt, azóta meg összesen egymilliót.

A tűzijáték még Budapesten érte, ott pléjbekkelt a rakparton a Danubius, úgymond, őrületes buliján, a többi, úgymond, sztár között, aztán irány a jó öreg Sopot, minden szocialista táncdalfesztiválok legpajzánabb nevűje, ami ugyanúgy túlélte a rendszerváltozást, mint ő azt, hogy tíz éve, tizennyolc éves korában eladott négymillió lemezt, azóta meg összesen egymilliót.

Azt a négymilliót az Ancient Heart album hozta össze 1988-ban. Az ember csak nézett, hogy bír egy tizennyolc éves lány csak úgy ilyet csinálni, meg egyáltalán, micsoda hang ez, egy egészen mély és sötét és lágy bariton, nőies és fiús egyszerre, meg a hozzá tartozó arc, az is, első ránézésre nemigen lehet elhelyezni a nemi és a földrajzi atlaszon. Aztán persze, ahogy egyik slágert a másik után képesítették meg szép lassú, fekete-fehér klipeken - ugye beugrik, Good Tradition, Cathedral Song, World Outside Your Window, Twist In My Sobriety - kirajzolódtak az életrajzi koordináták is: maláj mama, indiai/Fidzsi-szigeteki brit katona papa, a lány a németországi Münsterben született, tizenkét éves korában költöztek Angliába, néhány londoni, akusztikus, szóló fellépés után egészséges lemezkiadói licit, győz a WEA, s tehetik oda a katalógusban a tengerentúli csodalány, Tracy Chapman mellé. Tanita körbeutazta a világot, ami amúgy is körülötte forgott, és gyorsan csinált három, egyre kisebb érdeklődést keltő albumot (The Sweet Keeper, ´90, Everybody´s Angel, ´91, Eleven Kinds Of Loneliness, ´92). Valószínűleg annyira jól sikerült a legelső, hogy kielégítette a legtöbb ember Tanita-igényét (veszem észre, az enyémet is). Azoknak, akik totálisan belezúgtak, várniuk kellett, míg letelt a magának kiutalt szabadság (Lovers In The City, ´95), aztán, tipikus korszakzáró termék, egy válogatással lelépett a Warnertől (The Best Of Tanita Tikaram, ´96), ahol a Time-mal való fúzió után teljes bizonytalanság és állásféltés lett úrrá, mindenki csak biztosra mert menni, átfésülték az előadók lemezértékesítési adatait, alkalmazottak és művészek röpültek.

Most, tíz évvel a start után, új kiadója, a PolyGram-családba tartozó (valaha U2-alapította) Mother Records erős promóciós ütemet diktál az új album (The Cappuccino Songs) köré (ami egyébként pont olyan, mint amit a címe sugall, könnyed, finom háttérzene, némi latinos beütéssel). Ez ügyben járt itt is (zenekar nélkül, tehát - saját szavai szerint - inkább teljes, mint fél playback technikával: ez tiszta ügy, leplezetlen illúzió, a fél playback meg csak olyan, mintha, a rossz keverés kockázatával), és ezért nyilatkozott órákon keresztül a Duna-korzón meg a Kempinskiben. Tíz év alatt ehhez is hozzászokott, de az az igazság, hogy az interjúlánc legvégén, ettől a beszélgetős pózba való merevedéstől megkettőzve lát minket, és próbál ugyan értelmesen fogalmazni, de már a nyelve sem mozog rendesen, mondja jóízűt röhögve saját magán - nem pityókás, csak igyekszik derűsen túlélni a munkanapját. Aztán hozzáteszi, nem szeret előregyártott válaszokat adni, még ha ugyanazok is a kérdések, inkább megpróbál mindig valami érdekeset mondani, mert, és megint felvihog, "profi vagyok", különben is, operáljanak előregyártott válaszokkal a politikusok, akiknek valami takargatnivalójuk van. Na jó, engedi meg, néha kísértésbe esik, hogy hazudjon, de az más.

Az új lemezéről - mint minden zenész a friss munkájáról - úgy érzi, a legjobb, amit akkor éppen csinálni tudott, ugyanígy volt az összes többivel is, és visszatekintve csak a The Sweet Keeperhez nem kötődik többé. A The Cappuccino Songsban azt szereti, hogy "olyan, mint egy igazi album, elejétől végig hallgatható, meleg és melodikus".

A latinos hangulat mellett van a The Cappuccino Songsnak egy skandináv vonulata is (nem kell meglepődni, a statisztika szerint a norvég népesség több mint negyede Tanita Tikaram-lemezbirtokosnak tekinthető), egy Abba-feldolgozás (The Day Before You Came) - az Abba Tanita Tikaram egyik gyerekkori kedvence - és egy Värttinä-kooperáció (I Don´t Want To Lose At Love) -, ami igazából nem is az, csupán három másodpercnyi tempós Värttinä hegedűszó, végtelenítve, újra meg újra, erre írt dallamot Tanita. Kár, mondom neki, hogy nem énekelnek együtt, érdekes ellenpont jöhetett volna ki a finn lányok éles, magas és az ő mély hangja találkozásából.

"Ez csak egy sample - magyarázza a bizonyítványt. - Woodstockban voltam, New York állam felső részén, vagyis a semmi közepén, ott találkoztam egy Global Celebration című albummal, azon volt egy Värttinä-szám, aminek megtetszett a bevezetése. Semmi mást nem hallottam tőlük. Azt sem tudom, lehet-e kapni Angliában a lemezeiket, sem azt, mi a véleményük a számomról, lehet, hogy utálják. Áh, biztos nagyon érdekesnek találják."

Az I Don´t Want To Lose At Love az Asian Dub Foundation gitárosa, Chandrasonic által újrakevert verzióban jelent meg kislemezen. Az meg úgy esett, hogy az ADF épp a szomszéd stúdióban dolgozott.

"Valójában a hangmérnököm érdeme, jóban volt velük, én azt sem tudtam, kicsodák, megmutatta nekik a szalagot, és megtetszett nekik. Aztán találkoztunk, kedves srácok, elmentem egy koncertjükre is Londonban, van tőlük két CD-m. Beszélgettünk arról, hogy mennyire egy kalap alá veszi a brit média az ázsiaiakat, a sok, zenével foglalkozó, Angliában felnőtt ázsiai fiatalt, mintha létezne valami ázsiai mozgalom. Ahogy a jamaicaiak vagy az angolok zenélnek, zenélnek az ázsiaiak is, de nem szükségszerűen egyformák, mégis ugyanúgy hajlamosak egy kalap alá venni őket, mint a zenélő nőket, akikben pedig egyáltalán nem biztos, hogy van valami közös."

Az Asian Dub Foundation politizálását Tanita Tikaram az agitáció, a propaganda és a rap szavakkal írja le, ami egy magafajta dalszerző számára nem járható út: "Nem tudom, hogy lehet-e még egyáltalán protest songot írni. De természetesen én is politizálok, valószínűleg balra állok a centrumtól, valószínűleg feminista vagyok, olyasvalaki, akinek van politikai véleménye, de nincs nagy képessége arra, hogy azt fennhangon hirdesse." Arra a kérdésre, hogy gyerekkorában ő is tapasztalt-e faji előítéleteket, egy határozott "persze" vezeti be a választ, "de felnőttkoromban is, ma is; nem hiszem, hogy ez megváltozott volna, csak az ember megtanulja kezelni ezeket a helyzeteket. A legjobb barátnőm fekete. Ha vele vagyok, még inkább sokkolnak ezek a dolgok. Hogy nem áll meg a taxi, mert ő fekete. Bemegyünk egy boltba, és ahogy ránk néznek, látszik, arra gondolnak, lopni akarunk, mert ő fekete. Ezt megérzi az ember. Az angolok rasszizmusa egy attitűd... azt hiszem, én tudom, hogyan gondolkoznak az angolok, de ők nem feltétlenül tudják, hogyan gondolkozom én."

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/35. (08. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...