Kiállítás - A tenger gyümölcsei - Fiume magyar emlékezete

  • Lapát-Kerekes János
  • 2009. június 11.

Képzőművészet

Minden Fiumében kezdődik, a "mi kikötőnkben", de legfőként az isztriai nyaralás, pláne ha az utazás valami békebeli módját választjuk, mondjuk a vasutat. Ámbár ha teljesen úrrá lesz mirajtunk a gátlástalanság, s a hajót is beállítjuk, akár a dalmáciai nyaralás első állomása is lehet. Megállunk arccal a mólónak, a hátunk mögött a Jadrolinia jegypénztára, oldalt jobbra a pályaudvar, jobbra hátra a buszvégállomás - e ponton éppen össze is keverhetnéd a várost a félsziget túlsó oldalán fekvő Trieszttel. Ha Dubrovnikba igyekszel, behajózol, s röpke huszonnégy óra az út (minden nagyfánál kiköt), ha Abbáziára, felszállsz egy trolira, s 24 perc alatt kiér veled. Fiume az előre megálmodott szép napok tranzitállomása, az utolsó lépcsőfok; pedig - még egy turistától is - többet érdemelne, felkaptatni a Trsatba, s onnan gyönyörködni a városi és kikötői panorámában, inclusive INA olajtározók, sokemeletes panelházak a dombkaréj távolibb felén, vagy végigszaladni a kikötővel párhuzamos főutcán a piacig, s egyáltalán, maradni pár napot, engedelmeskedve az állomáson "szobe, szobe" kiáltásokkal eléd sereglő nyugdíjasok lendületes vendégszeretetének.

Minden Fiumében kezdődik, a "mi kikötőnkben", de legfőként az isztriai nyaralás, pláne ha az utazás valami békebeli módját választjuk, mondjuk a vasutat. Ámbár ha teljesen úrrá lesz mirajtunk a gátlástalanság, s a hajót is beállítjuk, akár a dalmáciai nyaralás első állomása is lehet. Megállunk arccal a mólónak, a hátunk mögött a Jadrolinia jegypénztára, oldalt jobbra a pályaudvar, jobbra hátra a buszvégállomás - e ponton éppen össze is keverhetnéd a várost a félsziget túlsó oldalán fekvő Trieszttel. Ha Dubrovnikba igyekszel, behajózol, s röpke huszonnégy óra az út (minden nagyfánál kiköt), ha Abbáziára, felszállsz egy trolira, s 24 perc alatt kiér veled. Fiume az előre megálmodott szép napok tranzitállomása, az utolsó lépcsőfok; pedig - még egy turistától is - többet érdemelne, felkaptatni a Trsatba, s onnan gyönyörködni a városi és kikötői panorámában, inclusive INA olajtározók, sokemeletes panelházak a dombkaréj távolibb felén, vagy végigszaladni a kikötővel párhuzamos főutcán a piacig, s egyáltalán, maradni pár napot, engedelmeskedve az állomáson "szobe, szobe" kiáltásokkal eléd sereglő nyugdíjasok lendületes vendégszeretetének.

De nemcsak az álmok, a legendák is Fiumében kezdődnek, onnan kezdve, hogy ott állt egy hadihajó, közepében, négy sarkában nemzetiszín zászló, egészen odáig, hogy ha Antall József jobban siet elismerni anno a független Horvátországot, akkor így a kikötő meg úgy a kikötő...

*

Az álmok és legendák attól válnak bennünk még kavargóbbá, még színesebbé, egy vadromantikus regény szélsőségesen csélcsap fordulataivá, ha vannak hozzá kézzelfogható bizonyítékaink, tárgyi "emlékeink". Skultéty Csaba, a tárlat anyagának szívós és eltökélt gyűjtője az elmúlt húsz esztendőben volt fáradhatatlan e kellékek felhalmozásában. Talán csak apámék emlékeznek Ambrus Mártonra (Skultéty fedőneve), a Szabad Európa Rádió hírolvasójára és szerkesztőjére, a mi időnkben már nyugdíjas volt: saját bevallása szerint csak a rendszerváltás után jutott el a városba. De még így, túl a hatvanon is azonnal beleszerelmesedett, mely érzeménye legmegfelelőbb kifejezésének a gyűjtést találta nyilván. A serény gyűjtést. Melynek gyümölcseit a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, Benkő Andrea rendezte, hm, két szoba, komfortos kiállítássá. A nagyigényű katalógus is az ő munkája. Nem hiszik el, egy hajóbelsőben vagyunk, átmentünk egy kis hídon, mellettünk kikötői bakra csavart hajókötél, arrébb "stílusosan" egymásra rakott raklapok... (a látványtervező: Ágoston István).

Csakhogy ez a hajó távolról sem annyira az álmok és a legendák vad világába repít, de inkább valami szűrt fényben fürdő dolgozószobába, ahol a precíz cédulázásba merült gyűjtő árnya lebeg a kiállított tárgyak felett, keze ügyében csipesz, kezében méretes nagyító, a csészéjében már rég kihűlt a tea. Épp egy régi képet vizsgál, finoman öltözött úr mellett lányok és asszonyságok ülnek egy csónakban, s bámulnak a lencsébe. 1910-ben járunk, Abbáziában, a csónak mindjárt kiköt, az álló hölgy a gyűjtő édesanyja.

És ilyen lesz végig, díszalbumok, hivatalos levelek, kósza kéziratok, koronás címerrel vert érmék, metszetek és anzixkártyák, cégtáblák és iskolai bizonyítványok tengerén hajózva át hullámzó hangulatokon. Mert csupán addig tart az említett tudós macskája fíling, amíg csak úgy lődörgünk a csecsebecsék között, de amint megállunk egy konkrét tárgy előtt, ismét visszatérnek az álmok. Novellák, regények játszódnak le a mondjuk a Fiumei Cacao- és Csokoládé Gyár három számolócédulája láttán. Az elsőn korhely alak könyököl a lokál asztalára, záróra lehet, már a legvidámabb cimborák is búcsút intenek, s indulnak új kalandok után, vagy haza, kimagyarázni magukat valahogy, ám ekkor a főpincér, ahelyett, hogy kipenderítené az utolsó korhelyt, egy csésze forró csokoládéval éleszti újra, lehel némi életet belé, legalább, hogy hazáig megálljon a lábán. És a sivatag végtelen homoktengerén áthajózók is csak akkor lehetnek biztonságban a dűnék mögül vérszomjasan leső beduinoktól, ha van náluk fiumei kakaó... Nos, meglehet. És sarkaiból forgatjuk ki a világot, ha bécsi virslinket a Deisinger testvérek, mit nem mondok: Fratelli Deisinger Adria mustárjába mártogatjuk sűrűn.

Mert ez a lényeg, a "fratelli". Hogy Fiume egykor "olyan magyar város (volt), melyben olaszul beszélő horvátok élnek". Aminek nem csupán álmain és legendáin röpít át minket ez a levelezőlapokból, borítékokból, okiratokból hajtogatott tengerjáró, de a történelmén is. Mondjuk onnan, hogy a tizennyolcadik század végén Mária Terézia fogta, és az osztrák tengermellék ezen szegletét átíratta a Magyar Korona nevére, közvetlenül a Magyar Királyi Helytartótanács joghatósága alá, azaz mindközönségesen Magyarországhoz csatolta, egészen odáig, hogy 1990-ben Rijeka Horvátország része lesz. Fut alattunk a Károlyvárostól (ma Karlovac) Fiuméig vezető Lujza út (Via Lodovica), vagy papírhajónk szeli a hullámokat, elhagyjuk Napóleont, Jellasicsot, életbe léptetjük, majd töröljük a "fiumei provizóriumot", Giovanni Ciottát ültetjük a polgármesteri székbe, s 1873-tól vasúton jövünk Károlyvárosból. Megalakítjuk a Magyar Adria Tengerhajózási részvénytársaságot, s Baross Gábor kirúgja innen az osztrák Lloydot. Én leadok egy cikket A Tengerbe, a Magyar Adria Egyesület lapjába, ami kicsit felbosszantja a trónörököst. Még látom, hogy a kormány feloszlatja a Giovane Fiume szervezetet, de nem várom meg sem San Marzano tábornokot, sem D'Annunziót (na hallod, a legionáriusaival?), inkább amikor Jekelfalussy Zoltán, az utolsó magyar kormányzó lelép 1918. október 28-án, én is vele tartok. Majd visszajövök piros látogatóútlevéllel, amikor ide már nem kell kiváltani a 70 dollárt.

És persze azért is távozom, mert ez csak két szoba: nyaralás a történelemben, az álmok és a legendák apró csarnokaiban.

Országos Széchényi Könyvtár; megtekinthető július 12-ig; hetente keddtől szombatig

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.