Nevezett mű három éve jelent meg (hat szerző, minimum három náció), talán nem véletlenül éppen Franciaországban, ahol mindig is erős volt a kommunizmus hatása, s ahol még néhány évtizede is a vezető írástudók és értelmiségiek mély megvetését váltotta ki minden, a kommunizmus bűneit firtató vélekedés. A vita persze most sem maradt el, többek között a mű több szerzője elhatárolódott a könyv előszavától, jobboldali képviselők interpelláltak a műre hivatkozva, ismert baloldaliak pedig a történelem relativizálásával, illetve a történelmi revizionizmusnak való behódolással vádolták meg a szerzőket.
Tekintve, hogy a könyv megismeréséig még várnunk kell, kénytelenek vagyunk a konferenciára hagyatkozni, ahol részt vett a könyv szerzőinek többsége (az előszót jegyző Alain Besancon, Stéphane Courtois, Nicolas Werth, Andrzej Paczkowski, Jean-Louis Panné) s rangos magyar történészek is.
Az előadások
legfőbb tanulsága talán abban fogalmazható meg, hogy a kutatómunka oroszlánrésze még előttünk áll, ugyanakkor az is biztos, hogy az orosz levéltárak a korábbinál jóval készségesebben bocsátják a kutatók rendelkezésére a kért forrásokat. Mindez kevéssé vonatkozik a posztsztálinista- brezsnyevista periódusra, az erre vonatkozó levéltári anyagokat ugyanis az orosz parlament vagy hetven évre zárolta, s ha még a kilencvenes évek elején Vlagyimir Bukovszkij, az ismert egykori ellenzéki, majd disszidens nem másol ki több ezer oldalt a később újra titkosított iratokból, úgy e kevéssé feltárt késő szovjet korszakról még a mostaninál is kevesebbet tudnánk. Apropó, Bukovszkij: őt némi megszakításokkal több mint egy évtizedig tartották börtönben, illetve állt kényszerpszichiátriai kezelés alatt, s végül a hidegháború ún. enyhülési periódusának egyik legkülönösebb epizódjaként cseréltek ki Luis Corvalanra, a Chilei KP vezetőjére, a honi szolidaritási rockfesztiválok örökös sztárjára, aki később hazatért, miután újra emigrált, immár ezek elől. Bukovszkij a maga előadásában hangsúlyosan foglalkozott a mostani orosz hatalomváltással is: a KGB egyik legismertebb áldozata s egyben a szerv működésének állhatatos tanulmányozója természetesen aligha mehet el szó nélkül egy volt KGB-tiszt (Oroszországban korántsem) példátlan karrierje mellett, s a konferencián elhangzottak alapján mindenkinek lehetnek aggodalmai amiatt, hogy a világ második számú atomhatalmát éppen egy volt csekista irányítja majd a továbbiakban.
A konferencia legérdekesebb előadásainak központi témája volt a Nagy Terror kronologizálása, a genezis feltárása s a későbbi szakaszhatárok megállapítása. Nicolas Werth előadásából (a francia szerzők közül talán ő ismeri a legbehatóbban a sztálinista terror működését) például megtudhattuk, hogy az első, tömeges repressziókra vonatkozó rendeletek 1917 végéről datálhatók, hogy a terror beindulása hónapokkal előzte meg az amúgy kegyetlenségében párját ritkító polgárháborút is, hogy az egyes ellenségesnek tekintett társadalmi csoportok módszeres kiirtása már 1919-ben megkezdődött (doni, kubáni kozákok), hogy a terror a húszas években sem szünetelt, hogy ekkor kezdődtek az első koncepciós perek, s már gőzerővel működtek a még korábban létrehozott lágerek (Kun Miklós szerint a koncentrációs tábor kifejezés először egy Lenin-Trockij-levélváltásban bukkan elő), s azután a húszas évek végén a kollektivizálással, a kuláküldözéssel beindul a sztálinista emberirtás újabb, némiképp jobban ismert szakasza. Több felszólaló (például Werth és különösen Kun Miklós) is felhívta a figyelmet arra, hogy a terror nem valamiféle szűk körű klikk műve volt, hanem széles társadalmi csoportok vettek benne részt (feljelentőktől és ügynököktől kezdve a kivégzőemberekig), s hogy nem volt csekély a terror haszonélvezőinek száma sem - más kérdés, hogy belőlük is könnyedén válhatott áldozat.
Werth s nyomában mások is felvetették, hogy
a szovjet típusú
s általában a kommunista (például a maoista) terror egyik újítása a lakosság jelentős csoportjainak tervszerű kiéheztetése (ez a felvetés a nagy ukrajnai éhínséggel kapcsolatban azért korántsem olyan új), illetve a már magában is halálos üzemmódnak számító elszállítás valamely elhagyott, ámde annál ridegebb helyre, ahol a túlélőkkel úgyis végez a hideg és az éhség. Több kutató ezzel magyarázta azt is, hogy a kommunista lágerekben (a náci táborokkal ellentétben) miért nem volt szükség iparszerű megsemmisítő gépezet felállítására. Ugyanakkor látni kell, hogy mind a nácik, mind a szovjetek rendkívül hatékony megsemmisítő osztagokat hoztak létre, amelyek például a háború folyamán valóságos versenyt vívtak a lakosság lemészárlásában.
A könyv s persze némely előadás kapcsán is felmerül az összehasonlítás problémája: nem egyszerűen a kommunista és a náci terror, illetve a két tömeggyilkos rezsim, hanem a két történelmi jelenség emlékezete között. A könyv iránti gyanakvást részben az váltotta ki, hogy az előszót jegyző Besancon maga is beszállni látszott azok táborába, akik szerint valamiképpen a holokauszt emlékének ápolói is felelősek az egyenlő mérce hiányáért, illetve a kommunista bűnök relativizálásáért - azzal, hogy a népirtás abszolút mércéjének éppen a holokausztot tartják. A holokauszt relativizálása nálunk is kedvenc sportja a radikális jobboldali publicistáknak, s nem árt felidézni, hogy a közelmúlt egyik leghúzósabb történeti vitáját éppen Schmidt Mária intézetigazgató egy előadása váltotta ki (Holokausztok a huszadik században) - már csak azért sem, mivel a konferencia nyitóelőadásában maga a főrendező asszony melegítette fel a vitát, nem feledkezve meg a jelenlegi ellenzéki pártstruktúra modellje szerint kétfelé osztott ellenfeleinek elparentálásáról sem (ők a múlt monopolizálásában, illetve szelektív kezelésében találtattak vétkesnek).
A konferencia
tanulsága szerint a honi szervezők és résztvevők egy része némileg paranoid módon viszonyul a kommunizmusról eddig született (első ránézésre korántsem apologetikus) irodalomra, több résztvevő (Schmidt mellett például Gereben Ágnes és Salamon Konrád) alig leplezett sértettséggel beszélt a kommunizmussal kapcsolatos történeti kutatást s az ehhez kapcsolódó közbeszédet monopolizáló csoportokról. Salamon egy rádiónyilatkozatában elismerte ugyan a túloldal munkájának érdemeit is, bár a történtek feltárásának javát jórészt azon generációkra bízná, melyeket egyáltalán nem érintett meg a kommunista múlt.
Ez már előrevetíti ama közkeletű vélekedést is, mely szerint a hallgatás oka abban rejlik, hogy mind Keleten, mind Nyugaton túl sokakat fogott meg a kommunizmus eszméje, amellyel most utólag sem tudnak szembenézni, s inkább a hallgatást és az elhallgattatást választják. Ehhez hozzájárul az is, hogy a kommunista rendszerek nem a totális terror éveiben enyésztek el, hanem hosszú évtizedekkel később, egy (mind) enyhültebb periódust követően, mintegy az evolúció látszatát keltve omlottak össze (a kelet-európai történelmet ismerők viszont pesszimistán állíthatják azt is, hogy az előző esetben a múlttal való szembenézés helyett az érintettek úgy is megelégedtek volna egy jó kis fehérterrorral). A kommunizmus már magában is mérgező nyelvének virulenciáját mindenesetre jelzi, hogy bár a marxizmus Európa ezen fertályán már évtizedek óta holt nyelv (Nyugaton helyenként még beszélik), azért az abból redukált tudszoc., tört. és dialmat nyelvi töredékeket még szép számmal fellelhetjük mind bal-, mind jobboldali politikusaink és publicistáink nyelvezetében.
Barotányi Zoltán
