Képzőművészet

Stanley Kubrick van annyira fontos alkotója a filmtörténetnek, egyúttal annyira erős mágnese a mozipénztáraknak, hogy az életművét bemutató kiállításnak bőven legyen hová nyúlnia az olyan bűnös élvezetet jelentő szórakoztatástól kezdve, mint a Mechanikus narancs Moloko-tejbárjának széttett lábú nő­szobrai egészen az olyan filmszakmai finomságokig, mint a steadicam használata vagy az újszerű vágótechnikák bemutatása.

Munkácsy trilógiájának jelenlegi tulajdonosai, köztük a jobboldali kulturális rendszerváltást hirdető Pákh Imre igyekeznek egyre feljebb srófolni a képek árát. A kormány ezt kivédendő inkább rendelettel köti meg a saját kezét.

Bár a dada(izmus) mint mozgalom időbe vetésének mozdulata már 1916. február 5-én, Zürichben lezárult - s ugyanígy önfelszámolásának egzakt, meghirdetett, mégsem végbe menő pillanatairól is értesítve vagyunk a húszas évek elejéről -, a dadaistaság kezdetei és végzetei is elomlanak; olybá tűnik, a hivatalos dadatörténet még dadátlanul, Marcel Duchamp-nak a New York-i Armory Show-n való feltűnésével kezdődik 1913. február 17. és március 13. között, múlása pedig máig nem abszolválódott: neóvá, majd poszttá transzfigurálódva a mindörökkébe hajlik.

A kilencvenes évek magyarországi kortárs művészetében két nagy (vagy vezető) trend uralkodott: a figuratív festészet újjáéledése és az ún. nőművészet megjelenése. Ez utóbbit (a nyugati mintákat követve) számos elméleti írás és kiállítás próbálta népszerűsíteni és pozicionálni.

A kiállítás első pillantásra ijesztőnek (vagy fellengzősnek) tűnő címe kreált szó, amely a palimpszeszt és a széria szavak összekapcsolásából született. Így egyrészt utal azon újrahasznosított, lesimított, kivakart vagy átragasztott kéziratokra (papiruszokra vagy pergamenekre), amelyekre - főként a középkorban, s azért, mert ezek nagyon drágák vagy nehezen megszerezhetőek voltak - új, vallásos szövegek kerültek.

Ma van a roma holokauszt nemzetközi emléknapja, az „auschwitzi cigánytábor” elpusztításának 70. évfordulója. A Mátyás téri Gallery8-ban Ceija Stojka festményeiből nyílt kiállítás.

Szikszai Károly grafikus, festő, lapszerkesztő, költő kiállítása az első pillantásra meglepi nézőjét: munkáit eddig a Chaim Soutine és/de mindenekelőtt Arnulf Rainer nyomán és igézetében felhabzó izgalom, eksztatikus akarat jellemezte; az elmúlt évtizedben bemutatott rajzai és festményei indulattól szétfeszített tájakat, harsogó jeleneteket rögzítettek olykor igen erős szociokulturális allúziókkal.

A hetedik alkalommal jelentkező Art Moments közép-európai vizuális művészeti fesztivál idén Közép-Európa és az arab világ képzőművészetéből ad ízelítőt. Az augusztus 7. és 20. között jelentkező esemény szervezőivel beszéltünk.

Ilyen az, amikor a kritikus az elvárásai csapdájába esik: a csoportos kiállítás címe miatt mentem el az Inda Galéria kiállítására. Persze nem feltétlenül a "rafinált cselekményszövésű" mexikói szappanoperára, eufemisztikusan: telenovellára gondoltam.

A Monarchia utolsó éveiben, az akadémizmus végső kifulladása idején indult pályája, s a konstruktivista avantgárd révén teljesedett ki. Zenésznek és építésznek tanult, tervezett logót, újságfejlécet, betűt, színházi díszletet, várost; az életmű legmaradandóbb darabjai a művészi reklámplakátok. Meg a héber Haim betűtípus, ami mind a mai napig a héber nyomtatott szövegek leggyakoribb címbetűje.

100% kreativitás - ezzel az alcímmel nyitott a tárlat a Műcsarnokban. Speciel épp a kreativitás hiányzik az értelmezés minden lehetséges szintjéből. A szerteágazó anyag egyben szomorkás és teljesen időt tévesztett kísérlet a Makovecz-iskola kanonizálására.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legfelkavaróbb és egyben legpezsgőbb építészeti vitája folyik hetek óta a milánói világkiállítási pavilon tervezése okán. Biztosak lehetünk abban, hogy a kulturális kormányzat nem fog engedni döntéséből: Milánóban a "látvány-ötlet pályázaton" második díjat nyert ALAKOR nevű pályamű fog megvalósulni az első díjas MALOM helyett.

Hajlamosak vagyunk úgy vélni, hogy az újraéledő hazai nacionalizmus kliséi ("nem leszünk gyarmat", "a haza nem eladó"), újrahasznosított jelmondatai ("Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország") és politikával átszínezett tettei (Szabadság téri emlékmű) legfeljebb megkeserítik, de érdemben nem befolyásolják életünket.

A Fészek Klubban látható csoportos kiállítás minden jó szándéka és lelkes kurátorok közreműködése ellenére is sajnos nagyon sok sebből vérzik. Mintha elkerülte volna a kurátorcsapat figyelmét, hogy az utóbbi huszonöt évben számos kiállítás állította középpontjába a témát, sőt egész alkotói életművek fókuszálnak erre a területre - ezeknek pedig közös jellemzőjük, hogy nem a hosszú alcímben megjelölt, komplex jelenség egészével, hanem egy-egy lényeges vonásával foglalkoznak.