Ez a Magyar Művészeti Akadémia második nagyszabású építészeti kiállítása. Az első, a frissen felújított Vigadóban szeptemberig látogatható Makovecz-retrospektív műfajában is nehezen értelmezhető (lásd kritikánkat: Az angyalos ember, Magyar Narancs, 2014. április 3.). A belsőépítész kurátor, Mezei Gábor, a tárlat alanyának gyakorlott tervezőtársa egyértelműen a berendezésre fordította legnagyobb energiáját, talán egy vándorkiállítás távlati igézetében. Maga az anyag nem több mint egy körmenet élén diadallal magasba emelt szentkép; életmű-összefoglalóként nem értelmezhető, fotótárlatnak gyenge, legnagyobb értékei a vitrinekben (!) egymásra pakolt, emiatt alig látható eredeti jegyzetek, vázlatok, na meg az eleddig meg nem valósult főmű, a felső-krisztinavárosi templom három méter magas makettje.
A Loki meg a Pancho
Amely meglepetésszerűen a Műcsarnokban is feltűnik, mégpedig a bejárat melletti, "A hónap dolgozója" típusú fotóválogatás részeként. Itt sorakoznak az elmúlt időszak jeles beruházásai, a megújult Várkert Bazár, Vigadó és Zeneakadémia pandanjaként a Fradi-, Loki- és Pancho-arénákkal. Tényleg. Nehezen értelmezhető itt a fénykép a néhány kilométerre élőben kiállított templommakettről, de végül is a hírek szerint belekerült egy vidéki családi ház árába. Szemben a Vigadóban tapasztaltakkal, a Műcsarnok építészeti kiállítása legalább saját műfajában koherens, még ha nem is sikerült átütő erejűvé tennie a rendkívül kevés időt kapó kurátornak, Szegő György építésznek, a nagy múltú (és kisebb jelenű) Magyar Építőművészet főszerkesztőjének.
| ||
Az ötletgazda személyétől függetlenül is akadnak, akik vitatják a Nemzeti Szalonok koncepciójának létjogosultságát. A művészeti pályán alkotóknak azonban időnként jólesik a szakmai fókuszú retrospektív tárlat, ráadásul - ezt helyesen látja Szegő - az újra nem különösebben nyitott hazai nagyközönséget is be lehet vonni ezen a ponton. Mindez még nem elegendő felhatalmazás arra, ami a Műcsarnok háromezer négyzetméterén történik. A középső teremsort a kurátor válogatása tölti meg: úgy száz épület fotókon, rövid leírásokkal, esetenként makettekkel. Bujnovszky Tamás (a KÉK és a Narancs építészeti sorozatának fényképésze - a szerk.) fotószerkesztői munkája ellen aligha emelhetünk kifogást, hacsak azt nem, hogy ez a műfaj önmagában is nagyobb figyelmet érdemelt volna; az ismertető szövegek olykor Wikipédia-ízű, máskor száraz és laikus szemmel értelmezhetetlen utalásai viszont elbírtak volna még egy szerkesztőt. Az apszisban a főépítészek munkássága és a szakma magyar(nak tartott) történeti nagyjai előtt hajthat fejet a látogató, a kapcsolódó két oldalteremben a 20. század központi figuráiról és fontos házairól vár mozgó- és fényképes összeállítás. Az oldaltermekben a felújítások, az építészeti iskolák, a tájépítészet, a belsőépítészet, az építészet és a képzőművészet határterületei kaptak helyet. Az egykori könyvesbolt helyén, a kiállítás zárópontjaként a szerves szervezésű építőtáborokkal ismerkedhetünk meg.
Unalmas? Az. A koncepció (közönségbarátnak szánt módon) a magától értetődő klisék között válogat, különösebb magyarázatot ehhez nem fűzve. Olyan technikai részlet is alig akad, ami miatt ugyanezt a tárlatot ne lehetett volna harminc évvel ezelőtt megrendezni. Van, ami kifejezetten erősíti ezt a képzetet, például a fő installációs elem, a fehér, ház formájú tárló, amelynek két variánsa, a - lapos tetős és a nyeregtetős - mai magyar építészet két pólusára utalna, a kurátor szándéka szerint. Ez az egész kiállításnak kimondott célja: Szegő a "racionális, intellektuális, globális" építészet ellenpontjaként mutatja fel a "szerves, szakrális, lokális" irányzatot (jelzők a bevezetőből), és fogadatlan prókátorként párbeszéd megindítására sarkall. Ez akár az a pont lehetne, amikor a dolog valóban érdekessé válik. De nem. A dialógushoz ugyanis véleményekre, állásfoglalásokra, okokra és indokokra, tényekre és víziókra, magyarán: komoly kurátori munkára lett volna szükség. Ebből azonban itt semmit nem kapunk.
"Mint a Tejút"
Ehelyett majd minden teremre jut egy Makovecz-munka (tessék összeszámolni!), és - az elviekben kortárs kiállításon - láthatjuk Csete György orfűi Forrásházát 1970-ből, meg Bodonyi Csaba miskolci Tudomány és Technika Házát 1981-ből, a szerves mozgalom eszmei megalapozásaként. Az organikus házak válogatása még így is alatta marad - mennyiségben és minőségben - a "másik oldalénak", ha már ezzel a leegyszerűsítő és idejétmúlt klisével vagyunk kénytelenek értékelni. Cserébe olyan ámulatba ejtő eredményekkel szembesülhetünk, mint Rácz Zoltán Középföldére tervezett, de a hajdúsági Ebesen megépült ravatalozója és coelhói magasságokra törő kísérőszövege ("Életünk sorstöredékek halmaza, melyet egy ellenállhatatlan folyam sodor magával, mint a Tejút a csillagokat."), vagy dr. Kőszeghy Attila PhD eszmefuttatása "A földmágneses transzmisz-szió nyomában" címmel - szerencsére ez utóbbi csak magyarul. Ha a véleményalkotást valóban a látogatóra bízzuk, akkor bizony a szerves oldalt nem kecsegtetném sok jóval.
| ||
Ezek a félreértések a kurátori koncepció hiányosságainak logikus következményei. A kiállított fotók alatti "rajzasztal" megtöltése ugyanis minden esetben a tervező reszortja volt, ami hol így sikerül, hol úgy, hol sehogy. Sajnos ez igaz a társkurátoroknak kiadott termekre is. Az Év Tájépítésze díj három évének döntőseit bemutató, élő fákkal és növényekkel installált terem például egységes, mutatós, sőt, a többi után felüdülés (ha az ember nem járt még a szigetszentmiklósi Hortus Hungaricuson). Fáradt, de legalább vizuálisan élvezetes ötletekkel kecsegtet az építészetoktatás terme, a mennyezetről belógatott lámpákkal, a tükörből nézhető videókkal. Jó kezdeményezés a Mesterek terme, de itt is többet lett volna érdemes visszaadni azokból a bonyolult, lényegében máig céhes viszonyokból, ami a magyar építészet jelentős részét jellemzi. Véletlenszerűnek tűnik viszont a képzőművészet és belsőépítészet válogatása ("Flor" székek a felcsúti stadionból), az elmúlt 250 év 250 legfontosabbnak ítélt építészét felsorakoztató "Magyar építészek fája" pedig amellett, hogy szubjektív és téves fogalmakkal operál, installációként sem igazán értékelhető. Az építőtáboros terem dilettáns fakupacára ezúttal boruljon a feledés jótékony homálya, elvégre ez mégiscsak a Műcsarnok. A legnagyobb, a minőségi kivitelezést elnézve kifejezetten amatőr hiba, hogy hiányzik az egységes arculat, a társkurátoroknak kiadott termek grafikai anyagait senki sem hangolta össze. Dicsérendő viszont a kétnyelvűség, ha ez a dicséret nem hatna 2014-ben irtózatosan cikinek.
Az I. Építészeti Nemzeti Szalont persze mentegethetnénk azzal, hogy az építészet alapvetően kiállíthatatlan műfaj. De hogy annyira mégsem az, arra láttunk példát többek közt ezen a helyszínen, a II. Építészeti Makettkiállításon, a Ludwig közelmúltbeli tárlatain, és jól megoldott (azaz sok pénzt okosan elköltő) retrospektív szemlékért sem kellett messzebb menni a bécsi Angewandténél. Ezek fényében a mostani kiállítás nem sokkal több esztétizálásnál (ezt a kurátor vállalta is, a sajtóbejáráson "Az építészet gyönyörű!" felkiáltással indítva a befogadókat). Udvariatlanságnak tűnhet erre itt felhívni a figyelmet, de azért a nyilvánvalóan MMA-sugalmazta "racionális-szerves" ellentétnél akadna aktuálisabb téma; teszem azt a 2008 óta tartó globális gazdasági válság, amelynek hatásával intézményi szinten még mindig nem foglalkozott nyilvánosan a hazai építészszakma. De hogy ötlet lenne, és nem is kevés, azt mutatja a Velencei Biennále magyar pavilonjára kétévente beérkező kurátori pályázatok egyre növekvő száma is.
Nem kapunk választ arra, miért a bő évtizedes szelekció; fájdalmas viszontlátni olyan házakat, amelyek már a 2004-es "Közben" válogatásán - ejtsd: egy évtizeddel ezelőtt - is kortárs építészeti kiállításon szerepeltek ugyanitt. Kérdéses az is, marad-e így a hangos pufogtatás után puskapor a következő, elvileg négy év múlva esedékes építészeti összefoglalóra. Vagy az már teljesen új elvek szerint, új emberekkel készülne? Jövőre mindenesetre kiderül, hogy a mostani tárlat hiányosságaiból vajon tanul-e a következő Nemzeti Szalon kurátora. Netán maga az igazgató: a megnyitó óta ugyanis Szegő, szokatlanul őszinte gesztussal, egyedüliként kapott meghívást a Műcsarnok meghívásos művészeti vezetői pályázatára.
Műcsarnok, nyitva szeptember 7-ig. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
