Kiállítás

"Beledögleni a finomságba"

Imre Mariann: A mulandóság rögzítése

Képzőművészet

A kilencvenes évek magyarországi kortárs művészetében két nagy (vagy vezető) trend uralkodott: a figuratív festészet újjáéledése és az ún. nőművészet megjelenése. Ez utóbbit (a nyugati mintákat követve) számos elméleti írás és kiállítás próbálta népszerűsíteni és pozicionálni.

A kifejezetten fontos és a női művészek elfogadását célzó "mozgalomnak" két csapásiránya volt: a művésznő titulus hangsúlyozása és a gendertematikát (a biológiai és a társadalmi nem közötti különbséget és problémákat) tükröző művek kiemelése. Ebből a kettősségből számos zavaros helyzet jött létre. Egyes művészeket például nőművészeti "dobozba" zártak (néha interpretációs zsákutcába terelve életműveket), másokat pedig értelmetlenül fel- vagy beemeltek ebbe a kategóriába. Tény, hogy a jó művészek - hogy csak Németh Ilonát, Deli Ágnest, Berhidi Máriát vagy Szíj Kamillát említsem - úgyis kibújnak az elmélet ládikóiból.

Mindezt csak azért említem, mert Imre Mariannt is berakták ebbe a rendszerbe, lévén, hogy munkáinak lényeges eleme a hímzés/öltés. Ha viszont csak az általa sokszor alkalmazott technikára és kézjegyére, a kétségkívül egyedi, varrott betonra fókuszálunk (és értelmezési kereteire, úgymint kemény és lágy, férfias és nőies stb.), akkor mindenképpen szegényes lesz az interpretációnk. Imre művei ugyanis sokkal gazdagabbak és lenyűgözőbbek.

A Kiscelli Múzeum Templomterében látható kiállítás egyrészt egy mára már (ha nem is egybefüggő) sorozat következő "állomása": A mulandóság rögzítése címmel már több munkája is látható volt. Ilyen például az egyik miskolci járdába piros és kék fonallal rögzített babakocsi-nyomvonal (2009) vagy a Pintér Sonja Galériában 2011-ben bemutatott két mű (egy, a padló felett lebegő, csupasz karácsonyfa, amely alatt a lehullott tűleveleket imitáló hímzett "mező" helyezkedett el, és azok a ventilátorral lebegtetett/megmozgatott függönyök, amelyeknek különös, ovális, szürke és hímzett "betonlyukak" adtak mintázatot).

A művészek számára mindig is erős kihívást jelentő volt templomtérben "csupán" három alkotás található: egy asztal, egy szobarészlet és egy műterveket, gondolatokat, rajzokat és akvarelleket tartalmazó napló. A kiállítás kurátora, B. Nagy Anikó ezek közül csak az egyiket emeli ki, a "szent" hangulatot még ma is őrző térben elhelyezett privát tér metszetét. Ez ugyanis a művész Dráva utcai, a tetőtérben található műteremlakásának részletét "másolja le" - bútorok nélkül. Egy üres, ámde - mint megtudhatjuk - művészettörténeti utalásokkal megpakolt tér: itt élt és dolgozott egykor Márffy Ödön (Csinszka második férje), Perlrott-Csaba Vilmos és az ötvenes években Csernus Tibor, akiknek képein "nemegyszer jelent meg a tér egyik szeglete". (Ehhez képest nem annyira releváns, bár kétségkívül érdekes az az információ, hogy "Márffy egyúttal a ház gondnoka is volt" - bár nem újdonság, hogy akkoriban is csak páran éltek meg a festészetből.) B. Nagy - tömör, mégis nehezen dekódolható szövege szerint - "a munka a mítoszok, legendák és kandi tévhitek övezte műterem zsáner Szent Lukács ikonográfiájából eredeztető toposzát demitizálja". Kukucskáljunk kandin a mondat vélelmezett jelentése mögé. Tény, hogy az evangelista attribútumai közé - mások mellett - a könyvek, a könyvtekercsek vagy az írószerek, illetve festőszerszámok tartoznak (mivel egy legenda szerint megfestette az Istenanyát, s így nem meglepő módon ő a festők védőszentje), de hogy Imre munkája ezzel miként függ össze, cseppet sem világos. Itt ugyanis egy kvázi üres, színpadszerű, dobogóval a tér fölé emelt, egyik oldalán "csapott" és ablakszerű réssel megnyitott, a tetőtérre utaló, dobozos térrel állunk szemben. A látogató felé nyitott, bejárható és minimalista művel, amelynek gipszes, megmunkált felületén furcsa "ábrák" bukkannak fel: macskakaparások, a felszegezett, majd levett falszőnyeg szögnyomai - a jeleket és a hiányt rögzítő öltések. Mindezt egy furcsa, szinte a semmiből jövő, hímzett öltésekkel "összetartott" sólámpa világítja meg - talán ez a nemigen fotózható, majdnem hogy észrevétlen elem utal egyedül a kínra, az egész összerántásához szükséges erőfeszítésre.

A benne élő személytől megfosztott, mégis a privát élményekre leheletfinoman utaló térszelet (tér a térben, doboz a dobozban) egyrészt egyfajta oltárként működik (bár kicsit előrébb helyezkedik el, mint a vélelmezett oltár), másrészt átveszi a helyét a "valódi" oltárnak, a bejárat közelében, vele szemben lévő, az idő egy pillanatát őrző munkaasztalnak, amelyen a nem jelen lévő kancsóban/üvegben elhelyezett virág lehullott sárga "szirmai" és "virágporának" maradványai láthatók.

A nem túlfeszített, de érzékelhető ellentét, a szakrális pozíció lebegtetése és szétterítése, "a mutatkozni és rejtőzködni vágyás" kettőssége akkor válik értelmezhetővé/értékelhetővé, ha végiglapozzuk a (kicsit eldugott) vizuális naplót. Itt például - mint lehetséges oltár - felbukkan egy (vörös cérnával "megfestett") disznóvágó asztal. Imre érzékenységét mutatja, hogy nem élt ezzel az eszközzel.

A napló - amelyből a cikk címe is származik - sokkal árulkodóbb. Nemcsak azért, mert felbukkan Kőműves Kelemen (mint alteregó), hanem mert egy sokkal mélyebb kérdésről árulkodik: meddig véd meg az élet ellen a finomság és az érzékenység, és meddig épülhet még a semmiből katedrális?

Fővárosi Képtár/Kiscelli Múzeum, Templomtér, nyitva: augusztus 31-ig

Neked ajánljuk