Érdekessége, hogy az eltávolított előzmények részletei gyakran átcsillannak a fedőrétegek alól: így kerültek (szó szerint) napvilágra Cicero egyes művei. A palimpszeszt (vagy palimpsestus) a megőrzés és a törlés/felejtés szimbóluma. Politikai olvasatban ez azt jelenti, hogy az újraírt történelem, a meghamisított hagyomány ellenében az adott múltvalóságok darabkái újra és újra felszínre kerülnek (most a derridai intertextuális fordulatba inkább ne bonyolódjunk bele, lévén, hogy kiállításról beszélünk). A két művész esetében a fogalom a rétegzettség sorozatjellegét jelenti. Ahogy a kiállításhoz írt bevezető is írja: "korok, kultúrák" és emberi "történések sokasága rakódik [egymásra], miközben az emlékek lassan átalakulnak, idomulnak a jelenhez, de a jelen is idomul a múlthoz". (Itt azért megjegyezném, hogy bármennyire is tiszteljük a művészeket, ne rakjuk ki a honlapra helyesírási hibáktól hemzsegő szövegeiket.)
A kiállításnak van egy alcíme is: Kik vagyunk?. Ez arra emlékeztet, amikor a gimnáziumi osztályfőnökünk dolgozatot íratott Ki vagyok én? témában. Biztos érdekes lenne újraolvasni, találkozni az ifjúkori énnel (a la Karinthy), de - elismerve, hogy az idők során még néhányszor elgondolkodtam a problémán - számomra a kérdés túlzottan "gyerekesnek" tűnik. (Biztos sokan nem értenek velem egyet, de a kiállításon felbukkanó, idecitált József Attila-i idézet - még ha a Szabad-ötletek jegyzékéből származik is - lírai fedőrétegnek megfelel, de az önmarcangoláshoz nem elegendő.)
Ez a téma amúgy is csak az egyik kiállító művészt foglalkoztatja: az egyébként szobrász szakon végzett Tomcsik Judit digitális fotónyomatai erre a területre fókuszálnak. Ehhez - egy kicsit klisészerűen és sablonosan - eszközként a maszkot használja fel. A maszk mint álarc a bizalomhiány és a védekezés, a mindennapi szerepjátszás szimbóluma: közhely. Ami ezt érdekessé teheti, az a művésznek a kiállításhoz írt, meglepően őszinte szövege, amely egyúttal rezonál a befogadó problémájára is. "Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy egy alkotó ember önmagára, saját létezésére kérdezése mennyiben lehet érdekes egy másik ember számára?" Ha "a tárgy hordozza a kérdés egyetemességét" [...] "az alkotás immár nem öncélú, hanem közcélúvá válik". "Vállalom ezt az öncélúságot" [...] és hogy ezek a képek "a magamhoz való visszatalálást segítik elő". A torzult "szülő-gyerek viszony" képi feldolgozása egy pszichológus/pszichiáter számára nyilván pozitív fejlemény lehet, de menynyiben megrázó vagy átélhető élmény ez a befogadónak? Vagy másként, az Ént elfedő, tükröződő maszkok, a másolat vagy a (skizofréniára utaló) duplikátum problémája, a láttatás és a takarás kérdése, a "homályos expozícióval" létrehozott fátyolszerű hatás elég elementáris (vagy katartikus) ahhoz, hogy belelépjünk a képek világába? Esetleg ezek a művek csak a felszínt karcolják, és nem jön át rajtuk a fájdalom és a kétségbeesés? Minden őszinte megértésem ellenére úgy érzem, hogy ezek csak mankók, de szorítok, hogy Tomcsik énkutatása eredményes legyen.
A kiállítás rendezésére viszont nem lehet panasz. A tükrök, a tükröződés problémája, a Tomcsik néhány művén glóriaként viselt virágkoszorú és Tóth Veronika virágszirmos művei szépen belesimulnak az egységes koncepcióba.
Tóth csak négy éve szerezte meg a diplomáját - mégis egészen kiforrott és egyedi képi (szobrászati) nyelvvel bír. Munkáit a leheletfinom érzékenység/érzékiség, a minimalizmus, a letisztultság és a filozófiai kérdések ötvözése jellemzi. Közülük az egyik legérdekesebb az Időmetafora, a fekete diófából készült testbe és üveglapok közé zárt pillanatsor. Voltaképpen egy egyedi doboz, amely belsejében két aszimmetrikus és lépcsős formát tartalmaz. A kinyitható (és tükröződő) üveglapok közé Tóth a pitypang virágait és a gyerekkorunkban gyakran játszott gyermekláncfűfújás "termékeit" rejtette el; kimerevítve az idő egy-egy pillanatát, és rabul ejtve a lebegést és mozgást. Egy préselt, mégis elillanó természetdarabka, amelyben önnön arcunk is tükröződik - egészen finom "válasz" az idő és az elmúlás kérdéseire. A művész egyébként is különleges és egyedi eszközökkel építi fel műveit: kökény- és vadrózsa-levelekből, pipacsból, szilvafavirágból, viaszból és kócból. A Sziromdoboz például egy szabályos, a tetején nyitott kocka, amelyet a viaszba "ragasztott" pipacsszirmok mintegy tapétaként bélelnek ki. Így nem csupán egy különös, lebegő és illatozó (egyszerre üres és mégis telített) térszeletbe nyerünk bepillantást, hanem az idő múlásába is: a szirmok színe és a viaszréteg láthatósága ugyanis folyamatosan változik. Ezek a szobrok a mulandóság emlékművei: a levelek letöredeznek, vagy egyre áttetszőbbé válnak. Sejtelmesek és törékenyek, akár a Tükörképmás. A tükör lenolajjal bevont felületére több rétegben és változó formában felvitt szirmok egyszerre rejtik el és teszik láthatóvá a néző sziluettjét, homályos arcképét. Egy törékenységből és esendőségből felépített világ - amely rávilágít a Ki vagyok én? kérdés kisszerűségére. Mert hát bármennyire is kapaszkodunk, a nagy egészhez képest mérhetetlenül kevesek vagyunk.
TAT Galéria, Budapest V., Semmelweis u. 17. Nyitva július 13-ig
