Már maga a koncepció is erről árulkodik: egyszerre túl tág (sokat markol), és bizonyos szempontból hamis is. Bár nem feltétlenül az a probléma, hogy - megfelelve az új típusú történelemfelfogásnak - nem tesz különbséget a Rákosi- és a Kádár-korszak között (pedig rendszerszinten két különböző entitásról beszélhetünk). Az még rendben is van, hogy felismeri a velünk élő örökséggel kapcsolatos, "hol visszavágyódó, hol megszépítő, hol radikálisan elutasító magatartásformákat". Az viszont nehezen védhető, hogy olyan fogalommal (másolatkultusz) is operál, amely nem kizárólagos vagy fontos jellemzője a korszak művészi valóságának (kivéve persze, ha új jelentéseket ruházunk egyes szavakra, de akkor miről tudunk egyáltalán beszélni?). A koncepció, s így a kiállítás igazi buktatója, hogy az egyes területek felmutatása miatt különálló, egymással sehogy sem kommunikáló entitásokra esik szét, hogy a művek az egyes tételek illusztrációjává silányodnak. Ezt érzékelhette a kurátorcsapat is, hiszen a vezérfonalat szó szerint tárgyiasította: a kiállítás egységeit "a könnyűipar húzóágazatának számító, mára nagyrészt megszűnt textilüzemből", a csabrendeki FOLTEX-ből származó színes "fonalzuhatag" köti össze.
Így aztán önmagukban állnak és példatárrá degradálódnak olyan fontos művek, mint Várnai Gyulától a Szivárvány (amely elértéktelenedett mozgalmi kitűzőkből és a használatból értelemszerűen kivont katonai jelvényekből áll össze, s amely itt "a státusszimbólumok esztétizálódását szemlélteti"), vagy Gerhes Gábor Minden kép ellenség című sorozata (amelyben a művész a Ludas Matyi korabeli, az absztrakt művészetet gúnyoló karikatúráit festette meg, s amely most "az aczéli kultúrpolitika mentalitásának állít emléket"). Kíváncsi vagyok, ki talál és milyen kapcsolatot e két alkotás és a közelükbe helyezett harmadik videomunka, Artur Zúmijewski több mint húszperces, lengyel nyelvű és angol felirattal ellátott, "a szocialista művészet egyik fő toposzával, a munkás figurájával, szimbolikájával, megjelenítési módozataival foglalkozó" művével.
Nagy barátja vagyok a konceptuális művészetnek, de még számomra is nehezen védhető, hogy egyes alkotások jelentése homályba borul, hacsak el nem olvassuk hozzájuk a kiállítás kísérő füzetecskéjében található információkat. Ilyen rejtőzködő mű a Gruppo Tökmag installációja, a Bank of USSR. Ebben nemcsak a kunmadarasi volt szovjet város saját valutája tűnik fel, hanem a "biztonsági célokra szolgáló rácsok" egyikének fából kifaragott másolata is (e mű, mint olvasható, "az áthagyományozás mikéntjére kérdez rá"). Önnön története nélkül nem (vagy máshogy) interpretálható Antal Balázs és Hatházi László Allegóriamágnese, amely egy dunaújvárosi általános iskola 1954-es, kisdobosokat ábrázoló muráliájának állított emléket oly módon, hogy fiúk kézfejeinek gipszlenyomatait egy borhűtőbe helyezte. A tökéletes és szándékos "kamuflázs" esetét Ciprian Muresüan valósítja meg. A Holt terhek című - egyébként különálló térben elhelyezett - installáció első pillantásra egyszerűen dekódolható: a szocializmus kiemelt szobortémái, munkás- és anyafigurák alakjai és büsztjei sorakoznak kicsiny piedesztálokon (képünkön). A lapokra állított köztéri szobrok azonban "sajátos nyomógépként funkcionálnak": a "prés alatt a szovjet gazdaságpolitikát kritikusan szemlélő Ilf és Petrov egyik novellájához készült", egyébként Muresüantól származó illusztrációk lapulnak.
Míg ezen művek jelentésmezői a perceptuális befogadás előtt láthatatlanok maradnak (azaz vizuálisan semmit vagy egész mást "jelentenek"), akad a művek között két olyan is, amely beleolvad a környezetébe. Esterházy Marcell Szobordöntő című munkája szinte észrevehetetlen, a Kádár János születésnapi leveleiből válogatott, papír zsebkendőkre írt szövegeket felvonultató, tárlóba zárt művet (Baglyas Erika) pedig elnyomja, szinte megsemmisíti a tér.
A kiállítás tudatosan választott helyszínének, a Fészek Művészklubnak az atmoszférája, a hely szelleme ugyanis rettentő erős: nem keretet ad a műveknek, hanem egyszerűen felülírja őket. Ez egyrészt furcsa, hiszen az épület nem a szocializmus idején, hanem 1901-ben épült, bár tagadhatatlan, hogy a rendszerváltás után nagymértékben lepusztult, és besorolódott a múltkapszulák sorába: ilyen terekből még mindig nagyon sok található Budapesten. Ami viszont a kurátorok számára nem feltétlenül a legjobb választás, az öröm a látogatóknak. A FÉSZEK (Festőművészek, Építőművészek, Szobrászok, Zenészek, Énekesek és Komédiások klubja) ugyanis nem csak a történetei miatt izgalmas - bár azok sem érdektelenek. Ilyen kedves adalék például az a gróf Keglevichet ábrázoló büszt, amit Ligeti művész úr fogadásból 45 perc alatt készített el, vagy az a tréfás történet, melyben Pólya Tibor festő Mester Jenő készülőfélben levő Guthi Soma-szobrának kopasz feje tetejére növényt ültetett, a "kivirágzó" büszt mellé egy tréfás versikét is elhelyezve: "Somának fején gabona nő / - a point ím adva van - Végre produkált valamit e fő, / Aminek - magva van".
De leginkább a lepattantság és az elegancia különös elegye az, ami magába szív: ha ezt átérzik, utána próbálkozhatnak a kiállítással is.
Fészek Művészklub, Bp. VII., Kertész u. 36., nyitva június 20-ig
