Filigrán és feminin
A Zsidó Reálgimnázium rajztanára volt, s hogy ez milyen nívójú középiskola lehetett, arra bizonyság, hogy kollégái közül olyan irodalomtörténész ír bevezetőt Vadász két albumába is, mint a Baumgarten-díjas Shakespeare- és Szophoklész-fordító Kardos László, Tóth Árpád és Gorkij monográfusa, aki a Nyugatban és a Válaszban publikált rendszeresen bírálatokat és műfordításokat; később tanszékvezető a bölcsészkaron, s évekig a Nagyvilág főszerkesztője. A Nagy Lajosról értekező Kardos Pál az önképzőkör tanár elnöke is volt; Vadász utódja a tanári karban maga is ismert képzőművész, a fametsző és festő Adler Miklós, aki ószövetségi tárgyú albumaival tűnik ki. Vág Endre igazgató 1937-ben nevezte ki testnevelő tanárnak a berlini olimpiai aranyérmes birkózó Kárpáti Károlyt. A gimnázium húsz esztendő alatt fejlődött a zsidó kultúra két világháború közti legjelentősebb vidéki fellegvárává, „vörös téglafalain megtört a dühödt világ ostroma”, ahogy az egyik Kardos, László írja.
Vadász Endre filigrán és feminin művész. Célszerű gondolkodású apja parancsára kitanulta a fényképészmesterséget. Iramló lendület, derű, sőt, groteszk humor jellemzi. Letisztult, diszkréten orientalizáló egyszerűség, japános beütés. Nagy elbeszélés helyett zsáner. Barátja, Békés István művelődéstörténész (Békés Itala színésznő apja), akinek Vihar az erdőn című elbeszélő költeményét illusztrálta linómetszeteivel egy pazar albumban, plebejus tematikát emleget. Tény, hogy korának magyar élete, télbe vetett munkásai, kisparasztjai sűrűn fölbukkannak vásznain és grafikáin. Ez azonban nála sem mindig jelent földközeliséget, mert angyalokat éppúgy fest és rajzol, mint napszámost, vándorlegényt vagy hajóvontatót. A megmunkáltság az ő esetében álombeli oldottsággal párosul.
Menyhárt József, aki közelről ismerte, törékenynek és halk szavúnak mondja, Békés István tartózkodónak és mértékletesnek, mintha mutatis mutandis ő lett volna a korabeli festők Tóth Árpádja, netán Borbély Szilárdja. Melankolikus kismester, nem merész újító. Egyenletes életmű csodálatos fölvillanásokkal. Hogy lehet-e, szabad-e egyáltalán rekeszekbe szortírozni, centivel méricskélni akárki művét? Nem tudom, de mi, élők nehezen tűrjük. A halottakét mindenesetre szokás. Ők már nem siklanak ki a kezünkből. (Mindenesetre tanulságos látni, hogyan „alakul” egy halott alkotó műve a kordivat, a szemtanúk érdeke, a politika kívánalmai és egyéb lobbik függvényében.) S hogy vajon Vadász vágyott-e többre, monumentálisabbra? Én nem ismertem még olyan „kismestert”, aki időnként, két szemérmes pirulás között ne vágyott volna a fél világot bekebelezni. Önarcképéről csinos, szerény, csodálkozó, de önérzetes fiatalember pillant ránk, parányi rezignációval a tekintetében.
„Legjava japáni”
Első szegedi mestere Heller Ödön, Pesten pedig Fényes Adolf keze alatt kezd dolgozni. Olgyay Viktor és Glatz Oszkár tanítványa a Képzőművészeti Főiskolán. Csiszolja optikáját az itáliai és a párizsi út, több ízben utazik Firenzébe, Piranóba; érezhetően megérinti a római iskola. Bruegeltől a tágasra nyitott, az egész tájat befogó magasles nézőpontot kölcsönzi, amely rézkarcain lesz majd uralkodó. Glatz rábízza a mohácsi művésztelep vezetését, s a vízi világ meg a „romlatlan” népi élet rusztikus különössége új színekkel gazdagítja palettáját. Itt ismerkedik meg későbbi feleségével, Valentin Györgyivel, akivel 1928-ban házasodik össze.
Kifinomultságáról, mediterrán tájképeiről, s mindenekelőtt pontos és artisztikus vonalairól lesz közismert a harmincas évekre. Szomory Dezső még így nyögött fel a századfordulón: „Valamit kutatok mindig. Valamit érzek mindig. A levegőben szaglászok, mint az ír szetter. A fekhelyeken felismerem a leperdült testek elsimított nyomát. A vonal gyötör. A mozgás gyötör”, és a szexus burjánzó szecessziós kacskaringóira gondolt; Vadász pár évtized múlva már harmóniát teremt kiegyensúlyozott vonalaival, amelyeknek keménysége, illetve lágysága ad hangsúlyt vagy tompítja azt.
„Vadász Endrét (mostani kiállításáig az Ernstben) pikáns rézkarcai alapján ismertük (ő ma a fiatal nemzedék legeredetibb rézgrafikusa); a festészet területén még nem egészen otthonos, de nem kevésbé tehetséges; sokat ígérnek fanyarédes színösszetételei és szeszélyes akcentusai” – írja Rabinovszky Máriusz 1933-ban a Nyugatban az Ady Társaság kiállításáról. Megállapítása érzésem szerint a festői életmű egészére is érvényes, mert valami megállapodni képtelenség, eklektikus eldöntetlenség végig jellemző rá. Néha Chagall szürreális fantáziájának rokona (szimbolizmusának nem), az például kimondottan chagalli, ahogy könyökölve ábrándozik a bajai piaci árus a standja mögött, vagy ahogyan angyal röpköd a folyócska fölötti égen. Máshol ortodox fiúcskát látunk hosszú, szőke tincsekkel. Tápéi tisztaszobát s a Tisza tükrén himbálózó bárkákat. Képein a bajai halászkikötő, a nagybányai vásár meg a debreceni fatelep. Elvarázsolva – és mégis önazonosan. A Rialto-híd és az Arno-part. Monaco, Menton, Marseille, Nizza, Chartres. Gyöngyházfények a svájci temperaképén. Az ép Európa.
Cirkuszi tárgyú jelenetei Aba-Novák izgatott, expresszionista vibrálását idézik, annak barbár romantikája, robusztus harsánysága és hősies monumentalitása nélkül. Mert sose láttam még keserűbb, baljósabb és halálszagúbb cirkuszt, mint Vadásznál! Igazán félre a Pierrot-romantikával: a cirkuszozás Vadásznál egyértelműen megélhetési bűnözés, sebek rejtőznek a festett vigyor mögött. S az artisták kényszerű kiszolgáltatottságát a kortárs debreceni Gulyás Pál is megverselte Vadász munkáival egy időben („őszi szél fú a fák között, / s csak a csörgőcsipka csörög”). Mintha visszaköszönne nála Vaszary könnyedsége is, de Vaszary beteg rózsaszínjei helyett mintha már a hetvenes évek Vankóné Dudás Julijának rikító alapszíneit előlegezné: ez is ő.
Elek Artúr rögzíti 1937-ben: „Rézkarcai finom vonalméretű rajzok, melyeken a tájak és rajtuk az emberek, állatok víziószerűen jelennek meg. Álomszerűek annyiban is, hogy nem követik pontosan a valóságot, hanem önkényesen változtatnak rajta az enyhe torzítás értelmében. Bár karcain inkább csak a kontúr rajzára szorítkozik, és vonallal alig árnyékol, lapjai mégis finom tónushatásúak. Újabb lapjain a táj motívumainak elrendezése és a részleteknek néhány stilizáló vonalra egyszerűsítése a legjava japáni rézmetszetekre emlékeztet.” Vadász annyi más mellett miniatürista is, aki kedvtelve részletez, míves és rajzos, s ez a tulajdonsága teszi lehetővé, hogy zsebkendőnyi felületen is jelentőset alkosson. Misztikus hangulatú rézkarcai és kezdetben folthatásokra építő kisgrafikái, majd magányos vonalakból szövődő, fametszetű lapjai világszerte terjednek a harmincas, negyvenes években. Érti a módját, hogyan lényegítse át, hogyan „romantizálja” a linóleummetszetek érdesebb, darabosabb, fekete-fehér világát. A „linó” általában eo ipso nyers ábrázolásmód, Vadász árokvésőjének vájatai nyomán mégis szelíd nyomatok születnek. Az ex libris pedig tenyérnyi négyszög, amelyet ő a legszofisztikáltabb ötvösművész módján képes betölteni.
Alkalmazott művészként aratta legnagyobb sikereit, még báli meghívókkal, születésnapi köszöntőlapokkal, karácsonyi üdvözlőkártyákkal is. Dekorativitás és fogyaszthatóság? Igen. Elvégre nem szégyen az. De mintha önszántából nem forszírozná az elmélyülést, mintha míves alkotó létére meg akarná úszni, kitérve, ha nem is a keményebb témák, hanem a bonyolultabb és időigényesebb technikák elől, amilyen a litográfia, a rézmetszet vagy a hidegtű. Valószínűtlenül problémátlan havas idilljei, „fehér képei”, máskor áprilisi élénkségű koloritja már-már a meseillusztrációk világosságával rendelkezik, az (ál)naivitásig elmenően. Képeskönyv-fogyaszthatóságúra színezett budai vedutái pedig a mainstream művészet határára merészkednek. Hihetnénk, elterelés ez az optimizmus valamilyen leselkedő veszély elől (de mi már túl sokat tudunk). Mindjárt föl is tűnnek korabeli festményein a fenyegető szürke lombú fák, óriási galambtollak gyanánt.
Huszonnégy éves, amikor először vásárol rézkarcaiból a Szépművészeti Múzeum. 1927-től tagja a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének, rendszeresen kiállít a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonján, de nem hanyagolja a szülőföldre vezető szálakat sem, oda és vissza utaztatják munkáikat, ő Buday Györggyel állít ki a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma rendezésében. Közben folyamatosan szerepel Budapesten, a Műcsarnokban, az Ernst Múzeumban, és 1931-ben rézkarcaival elnyeri a Szinyei Társaság Zichy-díját is. Rendszeresen jelen van a velencei biennálékon. Támogatója és művészetének első számú külföldi népszerűsítője lesz a holland üzletember és képzőművészeti szakíró, Wim van der Kuylen, akinek családjával nagy európai körutakat tesznek Vadászék – úgy téve közben, mintha nem látnák, milyen sötét folyamatok zajlanak ezen a bolygón –, így 1938 nyarán Gianni Mantero világhírű építész, kisgrafikagyűjtő vendégei Comóban, számos fénykép tanúsága szerint ragyogó hangulatban. Ugyanabban az évben Amszterdamban van kiállítása, ez tehát mai szemmel nézve is valós karrier. Utolsó útjuk 1940 nyarán Dalmáciába vezet. A Hollandiát megszálló németek hamarosan letartóztatják Van Kuylent; soha többé nem látják egymást.
Angol Királynő
A tudás, hogy ez a művészet páratlanul népszerű lehetett a harmincas évek Debrecenjében – az olajképektől a rézbe karcolt ex librisekig –, előítéleteinket is fölszámolja: sokan máig hajlamosak szellemi tunyasággal vádolni ezt a várost, amelynek pedig ragyogó haladó értelmisége volt mindenkor. Számozott és aláírt példányok keltek el százszámra a bibliofilek előjegyzése alapján, sőt valóságos verseny indult a minél alacsonyabb sorszámokért. Vadász egyetemi tanár gyűjtői közül a leglelkesebb Soó Rezső botanikus akadémikus (apám későbbi jó ismerőse a nyolcvanas évek kertbarátköreiből). A városbeli grafikusoknak állandó asztala volt az Angol Királynő szálloda zöld termében (a mai Bakelit café épülete ez). Jómód és jó ízlés akkor jártak leglátványosabban párban ebben a halmozottan balszerencsés országban. A két világháború között, a leghitványabb bajkereső politika idején virult hazánkban a legkifinomultabb formakultúra – nem függetlenül persze a külföldről begyűrűző folyamatoktól –, s e kultúra értékállóságáról nemcsak a bútor- és műtárgyárverések, ingatlaneladások alkalmával ma is tapasztalt magas árfolyam a bizonyság, hanem a tovább élő idomok és eszmék.
Debrecenbe költözve Vadász Endre már 1929-ben részt vett a Műpártoló Egyesület csoporttárlatain. Kollégái a későbbiekben az Ady Társaság képzőművészeti csoportjának tagjai, így Félegyházi László, Berki Irma, Senyei Oláh István, Hrabéczy Ernő – manapság utcanevek majdnem mind, kivéve sajnálatosan Vadászt. 1935-ben alapító tagja a debreceni Ajtósi Dürer Céhnek. Legközelebbi alkotótársa Gáborjáni Szabó Kálmán, a kollégium merész, képregény-frissességű freskóinak festője.
Ez a Debrecen már nem a földbe süppedő, a szalonnát könyvlapok közé csomagoló város (igazából nem is volt az soha). Természetesen örök alaptónus itt ama „robusztusság és törzsökös valóságérzet”, amely például a hamar Pestre költöző Medgyessy Ferenc szobrászmunkásságát átitatja, továbbá azét a két festőét, akik a legismertebbé váltak a régióban: a „nagy sömmit” festő hajdúböszörményi Káplár Miklósét (Vadász szavával ő a „magyar
Gauguin”), valamint az égő fájdalmú szegényparasztokat, bumfordi aktokat festő Holló Lászlóét. A Speyer-kölcsön összegéből lendületes építkezések indulnak országszerte. A kor megaberuházása Korb Flóris kissé ódivatú egyetemépülete. A városközpontban az előző évtizedtől kezdve a főépítész Borsos József művel magyaros szecessziót, és emel olyan pompás, lekerekített sarkú téglaépületeket a domináns utcasarkokon, mint az iparostanuló iskola (azaz a későbbi vegyipari technikum) vagy a rendőrpalota. Klinkerhomlokzatú ravatalozójába egyebek között Toroczkai Oszvald és Haranghy Jenő fest üvegablakokat. Borsos később a helyi hagyomány talaján sarjadó újklasszicizmus szellemében húzza föl az egyetemi templomot. Sajó István alkot art deco ékszerdobozokat és földsáncstadiont a Nagyerdőn, a villanegyedben Jost Ferenc és Rimanóczy Gyula modernista kubusokat. Györgyi Dénes pedig kagylódíszes empire utóvédként építi föl a Déri Múzeumot Münnich Aladár társaságában, mielőtt modernné lenne ő is mindenestül (ez az épület újkorában rangos kortárs tárlatoknak, így Vadász Endre három önálló kiállításának is otthon adott). Reprezentatív mintavétel az új Városháza tervpályázata 1931-ben, amelyre az urbanitásra különösen fogékony Györgyi Dénes hatalmas, hullámzó homlokzatú, soktornyos, Medgyessy lovas szobrával díszítendő épületet tervez, amelyet ugyanúgy a skandináv városházák ihletnek, mint a szegedi Dóm teret vagy Wälder Gyula pesti Madách terét. Amazok fölépültek, Györgyi Dénes első díjas terve a gazdasági válság miatt meghiúsult. Münnich ión oszlopfős, passzázsos postapalotája, Hübner Tibor nemesen puritán és Padányi Gulyás Jenő olaszos vonalú banképülete viszont áll, szerencsénkre.
Halál és hazatérés
Haláltánc címmel ellátott ex libris sorozata 1936-ban a Szegedi Grafikabarátok kiadásában jelent meg. Ez az album Vadász legfölkavaróbb együttese. A Halál egyszer olasz kisvárosban utcai énekes, máskor kajánul madárfészket rabol; hol halászként bukkan föl a rézkarcokon, tele szákkal a vállán, hol kötéltáncosként, hol fuvolásként, hol pedig a függöny mögött nagydobot verő zenészként. Mi több, akad a hegymászó nyakába sziklát zúdító csontváz is, Soó professzor könyvjegyeként. Nem is olyan kicsike, nem is annyira pajkos halál.
A zsidótörvények köztudottan sok érintettet idegenítettek el zsidó gyökereitől – ilyen a Radnóti házaspár esete –, másokban, épp ellenkezőleg, az összetartozás érzését fokozták. Ez érvényes Vadászra is, aki Hazatérők című, fametszeteket tartalmazó 1938-as albumát az alijázás témájának szentelte. Pogrommal indít és Palesztinával zár: az utolsó kép idillje mintha Haifa tengerparti látképét vetítené előre, több évtizeddel későbbre pillantva.
Jellemzőnek tartom, hogy az elfeketedő korszakban Vadász a Švejk olvasásába – és nem mellesleg illusztrálásába – menekül, lépten-nyomon abból olvas föl barátainak. Magánuniverzumába zárkózva ez lesz az ő passzív ellenállása a militarizálódással szemben. 1936-ban, részben gyűjtői és pártolói ösztökélésére, Budapestre, a Visegrádi utcába költöznek. Aztán Vadászt, a kontinensszerte kelendő festőt, akinek munkái Oslóban, Lembergben, Clevelandben és Los Angelesben is szerepeltek, akinek Öböl című rézkarcát 300 példányban tagdíjul sokszorosította a chicagói rézkarcolók egyesülete, nos, ezt a művészt egyre szűkülő körökbe kényszerítik a történelem erői. És könyörtelenül elpusztítják feleségével együtt. Vadász a gödöllői munkatáborban lesz öngyilkos, a mindig magánál hordott mérget lenyelve. Ahogy előzetesen megállapodtak, napokon belül követi a nálánál magabiztosabb lelki alkatú Györgyi, aki a csillagos házba költözés elől menekül a halálba Budapesten.
Mi játszódhatott le benne, bennük? Nem hétköznapi gyalázat alkotó ember létünkre arra kényszerülni, hogy egzisztenciánk teljes hiábavalóságának élményét éljük át. A nagy krízis idején, amikor látszólag minden ideánk megy a kukába. Amikor már az a híres művészet sem emel föl. Mert dehogyis acéloz ilyen brutális külső túlerővel szemben a magunk vagy a mások művészi fontosságának tudata. És a szép mű, ami hátramarad, évtizedekre homályba tűnik. A csöndet egy szegedi tárlat töri meg, csupán 1971-ben. A sorban évekkel később a Déri Múzeum és a Nemzeti Galéria következik, majd egy tévéfilm, aztán Baja és Miskolc. Termékenysége okán nem kevés otthon falán van jelen ma is Vadász, neve ismerősen cseng sokak fülében, ha nem is tudnak hozzákapcsolni semmilyen konkrétumot.
(Vadász Endre emlékkiállítása május 5-ig látható a debreceni Modemben.)
