A Budapest Galéria az ismeretlen számú kortárs magyar műgyűjtő közül 38-at választott ki, hogy kölcsönözzön tőlük 195 művet (140 művésztől, ha jól számoltam). Nem vagyok a gyűjtés elkötelezettje, soha nem foglalkoztattak a tezaurálás könyveléstechnikai vagy pszichológiai, esztétikai-érzelmi aspektusai, így csak kívülről, a tárlat és az abból levonható konzekvenciák szempontjából érdekel a dolog: némiképp zavarba ejtő a kiállítás „szerkesztése”, pontosabban a kölcsönzők listája. Hosszas kínlódás árán és után sem jöttem rá, hogy a kurátorok, Török Tamás, Andrási Gábor, Konkoly Ágnes és Szegedy-Maszák Zsuzsa milyen elvek alapján szabták meg, hogy kitől kérnek el tárgyakat, hiszen sem a gyűjtő, sem a művész személye, sem a tematika nem jelent itt „szisztémát”. Úgy rémlik, valami titkos ízlés motiválta a válogatókat, amivel ugyan baj egyáltalán nincs, csak éppen a „katalogizálás” racionalitása vész el. A galéria két korábbi kiállítása – az egyik a munkatársak irányultságát, a másik a fővárosi műgyűjtés állapotát vázolta fel – utal arra, hogy a budapesti lét, topográfiai keret gyanánt meghatározó lehetett, de erről nem vagyok meggyőződve.
Régi, 15-20 évvel ezelőtti jegyzeteimet előszedve a legkevésbé sem meglepődve vettem észre: a jelenkori magyar képzőművészet jó ideje békésen álldogál vigyázzban, nem mozdul semerre. Úgy rémlik, 1997-ben állítottak össze Magyarországon utoljára antológiaszerű, nem tematikus, nagy kiállítást, melyen kirajzolódhattak a hazai művészet áramlatai, főbb tendenciái. Ez az Olaj/vászon volt a Műcsarnokban, melynek megrendezését akkor is a magyar művészet megítélésének sanyarúsága indokolta.
A tárlat akkor az én szememben egyfajta önerősítő és öntudat-karbantartó helyzetgyakorlatnak mutatkozott, mely a magyar művészet pszichodráma-sorozatának egyik jelentős darabjaként funkcionált, vagy megfordítva: olyan szedatívumként működött, mely rejtett célját illetően a kollektív adrenalinszintet volt hivatva az egekbe fölcsapatni. A mostani meg a korábbi két kiállítás a Bálnában ugyancsak erről „szól”, minden szervezési és műfaji különbözősége ellenére. 1997-ben „sugallva volt”, hogy ha megfeszülünk, akkor is létezik, méghozzá egyszerre kettő is a magyar művészetből (most ezentúl mindig vagy most ezentúl megint). Vagyis egyrészt a világ vaksága dacára van érvényes művészet Magyarországon, saját hályogunkat illetően pedig tudomásul vehetjük, ebből mindjárt kettő. 1997-ben tavasszal és nyáron a Magyar Szalon és az Olaj/vászon egymást felváltva reprezentálta a fenti tényt, most a közelgő Nemzeti Szalon riogat demonstrációval, s amint az bekövetkezik, ismét felvetül egünkre a dualitás: ködösebben, szubjektív választással – más szempontból abszolút közhellyel – jelezhető lesz, mi a jó és mi a rossz. A „jó” és „rossz” jelzőpár persze átlépi azokat a határokat, amelyeket az idei hivatalos bemutatók kijelölnek és művekkel igyekeznek feltölteni; ugyanakkor nehezen is megfogalmazható. Annyira az, hogy miközben töprengek a kritériumain, rájövök, hogy a „komité” is így gondolkodott: azokat hívta a Bálnába, akiket jónak tart. Feltételezem: nem tehetett mást, csak magára és a gyűjtőkre (és azok igényeire) támaszkodhatott a minőség lécének felhelyezésekor. A felhelyezésről még más is eszembe jut; bizonyos antikoncipiensek fölalkalmazásának processzusa is megképződik, amint felidézem a szubjektivizmus szerepét a válogatásban.
Innentől kezdve tehát kétesélyes a meccs: a bálnabeli koncepció vagy valóban azt tartja jó magyar művészetnek, amit most kiállított, vagy azt mondja, kényszer alatt cselekedett, ugyan nem egységesen jók a művek, de ez jutott. (Esetleg úgy véli, tágasabb a magyar művészet a kurátorok szemhatáránál befogottnál, de dacból nem hív meg senkit, aki a majdani szalonon el fogja árulni esetleg önmagát. És én persze ezt is elhiszem…)
Mellékesen meg lehetne itt említeni a „kiállításszerzőség” fogalmát is, mely a praxis szempontjából beláthatatlanul fontos, hiszen egyszerre határozza meg a tárlat látványát és a jövőt (a művészettörténeti konszenzust).
A kurátorok által kiválasztott 140 művész korban, műfajban, technikában „lefedi” a pálya játékosainak jó részét, ám egy korábbi (?), általánosabb (?), reprezentatív (?) konvenció szerint leltárt készítő számára elképesztő hiányok mutatkoznak – persze ez a gyűjtőkre is vonatkozik. De semmi értelme sincs felhánytorgatni, ki nem állíthatott most ki, fontosabb, hogy mi rajzolódik ki a négy művészettörténész szerint a kortárs magyar képzőművészet jelenében. Úgy tetszik, szerintük (s valószínűleg igazuk van) a magyar művészet egyik, korábban meghatározó, fő vonulata, a geometrikus,
szeriális-aritmetikai és optikai-illuzionista „klasszicizmus” érvénye egyre csökken; a másik, az expresszív, gesztuális „klasszicizmus” szinte kimúlt; a harmadik, az ugyancsak expresszív, indulatosan vagy éppen ellenkezőleg, jegesen apatikus, máskor ironikusan pszichologizáló szimbolizmus némi posztkonceptualista szofisztikával erősödik. A tárlat tanúsága szerint a jelenkori magyar képzőművészet negyedik tendenciája a kilencvenes évek közepe óta egyre erőteljesebbé lett, mára pedig a legfontosabbá vált. Szerintem persze alapvetően csak „modernizálódott”, lényegét illetően a mélyen popularizálódott „mediális expanziós törekvések” újramediatizált változata. A digitális képalkotás festék és ecset által homályossá tett apológiája a valaha volt hiper- és fotórealizmus klasszicizálódása gyanánt is felfogható abban a sajátos, intellektuális mezben jelentkező, finomkodó képi (festői) kultúrában, melynek mélyén a reklámok vagy tévésorozatok, esetleg a kultuszfilmek vizuális-gondolati közhelyeinek toposzrendszere húzódik meg. Vagyis és leegyszerűsítve: a reprodukciók, digitális fényképek, számítógépmonitor-képek és egyéb, elektronikusan megrögzített látványok újrareprodukálásával, a mindenkori divatbanalitással, amely némelykor finom iróniával, máskor érzelmes nosztalgiával íródik át, és kockázat nélkül teremt másolatot. A lényeg a reprodukció, a közvetített látvány illuzionisztikus profanizálása az elektronikus képmódosító eljárások segítségével (más szempontból a közvetítettség mitizálása).
A kétezres évek és a jelen legélénkebbnek tetsző, ám kevéssé eredeti tendenciájának képviselői önkéntelenül vagy szándékosan is a hatvanas-hetvenes évek festészeti fotóhasználatát követik, ami teljesen természetesnek tetszik, ha figyelembe vesszük az általános divat sajátos mozdulatát, mellyel az időről időre visszakarol korszakokon át, és reciklál… A művek valódi jelentése amúgy többnyire érthetetlen marad akár felszínes kultúrszociológiai ismeretek, illetve trendalapú film-, tévé- és képregénytörténet nélkül, vagy – és talán ez most a legérdekesebb – aktuálpolitikai ismeretek hiányában. Konceptzsurnalizmus vagy zsurnálkonceptualizmus látványsebészek kezén…
Ami mármost művészetszociológiai szempontból roppant érdekes: vajon ezzel és a korábbi kiállításokkal pozíciót akar-e foglalni a Budapest Galéria a Műcsarnokkal szemben – hogy ereje, pénze, kapacitása van-e, nagy kérdés; ahogy az is, hogy a gyűjtők és állami gyűjtemények státusza miként alakul, ellenérdekeltségük létezik-e, s ha igen, miért, meddig, minek?
Új Budapest Galéria, Bálna, Bp. IX., Fővám tér 11–12., nyitva március 1-jéig
