Kiállítás

Látványsebészet

Kortársak: gyűjtők és művészek – hazai és nemzetközi munkák magyarországi magángyűjteményekben 2010–2014

  • Hajdu István
  • 2015. március 6.

Képzőművészet

Az elmúlt években számtalan kiállítást rendeztek kortárs magyar művészeti magángyűjtemények anyagából országszerte. Ez egyrészt jelzi, hogy a privát mecenatúra a látszat ellenére, a gazdasági helyzet siralmassága dacára is létezik, másrészt, ha nem is tudja megfordítani a csökkenő állami és vállalati mecenatúra szomorú tendenciáját, valami alternatíva esélyét vetíti előre művészetszociológiai szempontból.

A Budapest Galéria az ismeretlen számú kortárs magyar műgyűjtő közül 38-at választott ki, hogy kölcsönözzön tőlük 195 művet (140 művésztől, ha jól számoltam). Nem vagyok a gyűjtés elkötelezettje, soha nem foglalkoztattak a tezaurálás könyveléstechnikai vagy pszichológiai, esztétikai-érzelmi aspektusai, így csak kívülről, a tárlat és az abból levonható konzekvenciák szempontjából érdekel a dolog: némiképp zavarba ejtő a kiállítás „szerkesztése”, pontosabban a kölcsönzők listája. Hosszas kínlódás árán és után sem jöttem rá, hogy a kurátorok, Török Tamás, Andrási Gábor, Konkoly Ágnes és Szegedy-Maszák Zsuzsa milyen elvek alapján szabták meg, hogy kitől kérnek el tárgyakat, hiszen sem a gyűjtő, sem a művész személye, sem a tematika nem jelent itt „szisztémát”. Úgy rémlik, valami titkos ízlés motiválta a válogatókat, amivel ugyan baj egyáltalán nincs, csak éppen a „katalogizálás” racionalitása vész el. A galéria két korábbi kiállítása – az egyik a munkatársak irányult­ságát, a másik a fővárosi műgyűjtés állapotát vázolta fel – utal arra, hogy a budapesti lét, topográfiai keret gyanánt meghatározó lehetett, de erről nem vagyok meggyőződve.

Régi, 15-20 évvel ezelőtti jegyzeteimet előszedve a legkevésbé sem meglepődve vettem észre: a jelenkori magyar képzőművészet jó ideje békésen álldogál vigyázzban, nem mozdul semerre. Úgy rémlik, 1997-ben állítottak össze Magyarországon utoljára antológiaszerű, nem tematikus, nagy kiállítást, melyen kirajzolódhattak a hazai művészet áramlatai, főbb tendenciái. Ez az Olaj/vászon volt a Műcsarnokban, melynek megrendezését akkor is a magyar művészet megítélésének sanyarú­sága indokolta.

A tárlat akkor az én szememben egyfajta önerősítő és öntudat-karbantartó helyzetgyakorlatnak mutatkozott, mely a magyar művészet pszichodráma-sorozatának egyik jelentős darabjaként funkcionált, vagy megfordítva: olyan szedatívumként működött, mely rejtett célját illetően a kollektív adrenalinszintet volt hivatva az egekbe fölcsapatni. A mostani meg a korábbi két kiállítás a Bálnában ugyancsak erről „szól”, minden szervezési és műfaji különbözősége ellenére. 1997-ben „sugallva volt”, hogy ha megfeszülünk, akkor is létezik, méghozzá egyszerre kettő is a magyar művészetből (most ezentúl mindig vagy most ezentúl megint). Vagyis egyrészt a világ vaksága dacára van érvényes művészet Magyarországon, saját hályogunkat illetően pedig tudomásul vehetjük, ebből mindjárt kettő. 1997-ben tavasszal és nyáron a Magyar Szalon és az Olaj/vászon egymást felváltva reprezentálta a fenti tényt, most a közelgő Nemzeti Szalon riogat demonstrációval, s amint az bekövetkezik, ismét felvetül egünkre a dualitás: ködösebben, szubjektív választással – más szempontból abszolút közhellyel – jelezhető lesz, mi a jó és mi a rossz. A „jó” és „rossz” jelzőpár persze át­lépi azokat a határokat, amelyeket az idei hivatalos bemutatók kijelölnek és művekkel igyekeznek feltölteni; ugyanakkor nehezen is megfogalmazható. Annyira az, hogy miközben töprengek a kritériumain, rájövök, hogy a „komité” is így gondolkodott: azokat hívta a Bálnába, akiket jónak tart. Feltételezem: nem tehetett mást, csak magára és a gyűjtőkre (és azok igényeire) támaszkodhatott a minőség lécének felhelyezésekor. A felhelyezésről még más is eszembe jut; bizonyos antikoncipiensek fölalkalmazásának processzusa is megképződik, amint felidézem a szubjektivizmus szerepét a válogatásban.

Innentől kezdve tehát kétesélyes a meccs: a bálnabeli koncepció vagy valóban azt tartja jó magyar művészetnek, amit most kiállított, vagy azt mondja, kényszer alatt cselekedett, ugyan nem egységesen jók a művek, de ez jutott. (Esetleg úgy véli, tágasabb a magyar művészet a kurátorok szemhatáránál befogottnál, de dacból nem hív meg senkit, aki a majdani szalonon el fogja árulni esetleg önmagát. És én persze ezt is elhiszem…)

Mellékesen meg lehetne itt említeni a „kiállításszerzőség” fogalmát is, mely a praxis szempontjából beláthatatlanul fontos, hiszen egyszerre határozza meg a tárlat látványát és a jövőt (a művészettörténeti konszenzust).
A kurátorok által kiválasztott 140 művész korban, műfajban, technikában „lefedi” a pálya játékosainak jó részét, ám egy korábbi (?), általánosabb (?), reprezentatív (?) konvenció szerint leltárt készítő számára elképesztő hiányok mutatkoznak – persze ez a gyűjtőkre is vonatkozik. De semmi értelme sincs felhánytorgatni, ki nem állíthatott most ki, fontosabb, hogy mi rajzolódik ki a négy művészettörténész szerint a kortárs magyar képzőművészet jelenében. Úgy tetszik, szerintük (s valószínűleg igazuk van) a magyar művészet egyik, korábban meghatározó, fő vonulata, a geometrikus,
szeriális-aritmetikai és optikai-illuzionista „klasszicizmus” érvénye egyre csökken; a másik, az expresszív, gesztuális „klasszicizmus” szinte kimúlt; a harmadik, az ugyancsak expresszív, indulatosan vagy éppen ellenkezőleg, jegesen apatikus, máskor ironikusan pszichologizáló szimbolizmus némi posztkonceptualista szofisztikával erősödik. A tárlat tanúsága szerint a jelenkori magyar képzőművészet negyedik tendenciája a kilencvenes évek közepe óta egyre erőteljesebbé lett, mára pedig a legfontosabbá vált. Szerintem persze alapvetően csak „modernizálódott”, lényegét illetően a mélyen popularizálódott „mediális expanziós törekvések” újramediatizált változata. A digitális képalkotás festék és ecset által homályossá tett apológiája a valaha volt hiper- és fotórealizmus klasszicizálódása gyanánt is felfogható abban a sajátos, intellektuális mezben jelentkező, finomkodó képi (festői) kultúrában, melynek mélyén a reklámok vagy tévésorozatok, esetleg a kultuszfilmek vizuális-gondolati közhelyeinek toposzrendszere húzódik meg. Vagyis és leegyszerűsítve: a reprodukciók, digi­tális fényképek, számítógépmonitor-képek és egyéb, elektronikusan megrögzített látványok újrareprodukálásával, a mindenkori divatbanalitással, amely némelykor finom iróniá­val, máskor érzelmes nosztalgiával íródik át, és kockázat nélkül teremt másolatot. A lényeg a reprodukció, a közvetített látvány illuzionisztikus profanizálása az elektronikus képmódosító eljárások segítségével (más szempontból a közvetítettség mitizálása).

A kétezres évek és a jelen legélénkebbnek tetsző, ám kevéssé eredeti tendenciájának képviselői önkéntelenül vagy szándékosan is a hatvanas-hetvenes évek festészeti fotóhasználatát követik, ami teljesen természetesnek tetszik, ha figyelembe vesszük az általános divat sajátos mozdulatát, mellyel az időről időre visszakarol korszakokon át, és reciklál… A művek valódi jelentése amúgy többnyire érthetetlen marad akár felszínes kultúrszociológiai ismeretek, illetve trendalapú film-, tévé- és képregénytörténet nélkül, vagy – és talán ez most a legérdekesebb – aktuálpolitikai ismeretek hiányában. Konceptzsurnalizmus vagy zsur­nálkonceptualizmus látványsebészek kezén…

Ami mármost művészetszociológiai szempontból roppant érdekes: vajon ezzel és a korábbi kiállításokkal pozíciót akar-e foglalni a Budapest Galéria a Műcsarnokkal szemben – hogy ereje, pénze, kapacitása van-e, nagy kérdés; ahogy az is, hogy a gyűjtők és állami gyűjtemények státusza miként alakul, ellenérdekeltségük létezik-e, s ha igen, miért, meddig, minek?

Új Budapest Galéria, Bálna, Bp. IX., Fővám tér 11–12., nyitva március 1-jéig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.