Kiállítás

Kukavonat

Ciprian Mureşan: Egzisztenciátokat szerződés szavatolja

Képzőművészet

Egy kiállításról szóló írás címének megválasztása nem pusztán technikai kérdés: ideális esetben valamiképpen utal a kiállítás egészére, továbbá elvárás, hogy rövid, érthető, figyelemfelkeltő és olvasóbarát legyen.

Ilyen szempontok persze a művészek esetében irrelevánsak az alkotói szabadságba szinte minden belefér. Kritikám címe azért utal a kiállítás egyetlen, bár legviccesebb és leglátványosabb, ráadásul a fő értelmezési tartományától a legmesszebb eső munkájára, mert maga a művész is hasonlóan választott: a címben felbukkanó Canetti-idézet csupán egy itt látható munkájához köthető. Bár azt sem zárom ki, hogy további, a címnek megfelelő kapcsolódások is beleláthatók a néha kissé már a nyugati műítészek, galeristák és vásárlók szájíze szerint alkotó posztkonceptualista művész kiállításába – hiszen szinte minden munkájának van politikai kiinduló­pontja/olvasata , de én nem mennék ilyen messzire. Már csak azért sem, mert a 2009-ben a Velencei Biennále román pavilonjában kiállító, Magyarországon sokszor (legutóbb 2012-ben, a Műcsarnok kolozsvári képzőművészetet bemutató tárlatán) szereplő művész most olyan műmátrixot mutat be, amelyben „az egyes munkák egymásra épülnek, egymást is értelmezik”. Ezért lehetetlen szétszálazni minden összefonódást.

A romániai rendszerváltást követő generá­cióhoz tartozó Mureşan egyik kedvenc eszköze a „történelmi, társadalmi és kulturális referenciák kisajátítása” és új kontextusba helyezése. Ez nagyon szép és jó, valamint meglehetősen kurátorbarát megfogalmazás, de mit ­jelent a gyakorlatban? Vegyük például az irodalom „bekebelezését”. A művész Elias Canetti Káprázat című regényének egyik részletét hasznosítja, azt a fejezetet (Mozgósítás), amelyben a Therese miatt kissé már megzakkanó Kien professzor szózatot intéz a könyvtárához, ismertetve társainak a hadiállapot elkerülhetetlen voltát. Ennek az egyszerre szomorú, humoros és abszurd szónoklatnak egyes mondatait fújja fel kerítésekre vagy lepattant épületek falára; a jelöletlen idézetek ily módon egyfajta önálló, de ugyanolyan abszurd éle­tet kezdenek élni. Más kérdés, hogy gőzünk sincs, miként reagál az ún. utca embere a feliratokra; ez nem derül ki a 154 fényképből sem. Akkor meg – a konceptualistának álcázott felhajtáson kívül – mi az értelme?

Ennél kicsit bonyolultabban közelíti meg Franz Kafka Amerika című művét. A Canetti művéhez hasonlóan 1935-ben megjelent könyv először mint tárgy jelenik meg: a kiállítás első termében számos példánya hever egy bevásárlókocsiban. Ez a (pop-art idézettől sem mentes) munka a kiállítás kurátora, Szipőcs Krisztina szerint „az elnyomó rendszerekkel szembeni harcképtelenség keltette szorongást” hivatott „ábrázolni”. Talán konzervatív vagyok, de a sokat és sok szempontból elemzett, befejezetlen regénynek mintha ennél több rétege volna – ráadásul a megfogalmazás kicsit hajaz a szocializmusban megszokott, ideológiai szempontoktól terhes ismertetőkre. Erre a műre reflektál a másik munka: egész pontosan az 1994-ben készült, az Amerika „történetét” kibontó cseh dokumentumfilm néhány, azon belül is a lakásbelsőt megmutató képkockájára. A hatszor húsz darab, voltaképpen majdnem megegyező (csak a fényviszonyok változását követő) rajz nem csupán olyan, mint „a rossz hanglemez, ami mindig ugyanazt játssza”, hanem átvezet a kiállítás legerősebb rendező elvéhez, a másolás/másolat kérdéséhez is.

Az egyik vonulat a művész 32 ezer rajzának plakátméretű másolatából épített, kiállítótérbe szánt, több mint két méter magas torony vagy oszlop – ez a már többször bemutatott munka most egy csinos kis terepasztallal egészül ki, azt demonstrálva, hogy mi történne, ha nyitott térbe kerülne. Hah, szétfújná a szél! Szívesen nézegetek maketteket apró ­autókkal és origamifákkal, de a nettó szépelgésen kívül nem látom be, hogy miért is kellett megépíteni.

A kopírozás (és az idézet) a mozgatója a középső teremnek is. Itt látható a hátulról megvilágított rajztábla, amelynek előoldalára az általa felkért művészbarátok Gordon Matta-Clark néhány munkáját másolták át (s amely a kihelyezett ceruzák miatt nyilván interaktív is – értsd úgy, hogy szabadon ráfirkálhatsz a műalkotásra). Ennek másik változata az a video, amelyben a szerzetesi csuhába bújt művésztársak másolják a nyugati modern művészet nagyjainak munkáit: utalva egyrészt a középkori kódexmásolási gyakorlatra, illetve az ortodox egyház ikonábrázolási elvárásaira.

A szerzeteses videóval kapcsolható össze az a vicces film, amelyben egy Mikulás-ruhát viselő „pap” kántálja egy világi teremben a keresztelésre írt egyházi szöveget (a keresztelőmedencét egy műanyag fürdetőkád helyette­síti). A kiállításon még három (egyenként is elég hosszú) film látható: köztük a kissé „túlcsinált” Tiltakozom magam ellen, illetve a Műcsarnokban már bemutatott, szintén bábjátékon alapuló Dog Luv.

Azonban minden látványos szépséget, gondolati bájt és ügyesen adagolt konceptet felülír a fő attrakció, a sínen „robogó”, öt színes kukából álló hulladékvonat. Talán mert szándéka ellenére is az, aminek a felnőttek is képesek gyerekként örülni. És ez egy kortárs művészeti kiállításon ritkán adatik meg.

Ludwig Múzeum, nyitva március 22-ig

Neked ajánljuk